Összezárkózás és szétfejlődés
Kísérlet a magyar kisebbségek történetének periodizációjára

            Ebben a dolgozatban a kárpát-medencei magyar kisebbségi csoportok történetén belüli korszakokat és a kisebbségi elitek útkereső stratégiáit szeretném — jelzésszerűen — elkülöníteni. Történeti értelemben kényszerkisebbségekről, kényszerközösségekről beszélhetünk, hiszen nem társadalomtörténeti folyamatok, hanem egy konkrét politikai döntés következtében jöttek létre. A határon túli magyarságnak nevezett magyarul beszélő/magyar nemzetiségű, fejlett nemzeti önazonosságtudattal és intézményesültséggel rendelkező csoportok politikai kényszer hatására váltak ki a magyar nemzetépítésből. Ezért a nemzetállamiság látószögéből maradékközösségnek is tekinthetők.[1] A határon túli magyar közösségek létrejöttüket tekintve olyan kényszerközösségek, amelyek nyolcvan év alatt vállalt, akarati közösségekké alakultak. Ebben a folyamatban állandóan újraépített intézményességükben egyszerre kellett válaszolniuk a nemzetállami kihívásokra (amelyek Budapestről vagy saját országuk kormányzataitól érkeztek) és saját külmagyar társadalmuk modernizációs folyamataira. A kisebbségi társadalom kulcskérdése, hogy tagjainak politikai integrációja és modernizációja a saját közösségi intézményein keresztül megy-e végbe vagy sem?[2] Ha ez az intézményesség nem létezik, akkor erre a folyamatra csak egyénileg kerülhet sor. De ez egyben azzal is jár, hogy el kell hagyni a közösségi hátteret, mert az egyén „modern”, „mobil” „egyenrangú” csak többségiként lehet.[3] Makroszinten mindez egy négyszereplős viszonyrendszer, amelyet a nemzeti kisebbség, a többségi állam, az anyaország és a nemzetközi viszonyok (kisebbségvédelmi jogok, nagyhatalmi érdekek, az Európiai Unió antidiszkriminációs és szubszidiaritásra törekvő politikája) határoznak meg. Ez a szerkezet annál hatékonyabban tud működni, minél jobban alkalmazkodott az adott magyar kisebbség a saját utódállamán belüli problémáihoz, saját, önállóan (is) működő alrendszerei révén. Nyolcvan év alatt ezek a magyar közösségek egymástól és Budapesttől is szétfejlődtek, ahogy újra és újra megteremtették a válaszokat kidolgozó és azokat képviselő intézményességüket. Egyidejűleg egy nemzetépítés maradék egységei, illetve külön közösségek, nemzetépítő mintákat követő elitekkel, a nemzeti autonómia jövőkép-reményével. Ebben a működésben nem az egység a kulcskérdés, hanem a stabilitás, és az a képesség, hogy sikerült-e megteremteni a kisebbségi társadalmon belül a demokratikus akaratképződés csatornáit és a nemzedéki elitek megfelelő szocializációját.[4] Ezt a folyamatos szerkezetátalakulást tekintem összezárkózásnak.

Előbb a külső történelmi adottságok változását, majd az elit körében erre kialakított válaszokat veszem sorra. A 4, 5, illetve 1989 után 7 országban lejátszódó folyamatokból csak a legnagyobb 4 kisebbségi közösségre koncentráltam. A korszakok összehasonlítása óhatatlanul a konkrét helyzetek általánosításával, sőt, összemosással járt. De úgy gondoltam, hogy ezt is érdemes vállalni annak érdekében, hogy a magyar kisebbségi politikai elitek és társadalmak működésére nézve a ma megragadható történelmi tapasztalatokat összegezhessem. Forrásként elsősorban az utóbbi években elkészült országonkénti eseménytörténeteket használtam.[5]

1. A határon túli magyarság történetét négy nagy korszakra oszthatjuk: a) A két világháború közti időszakban 2 utódállamban alkotmányos királyságban,[6] 2 országban pedig polgári köztársaságban élt a kisebbségi magyarság (1918—1938/1940/1941). b) Az első és a második bécsi döntés után, illetve Jugoszlávia megtámadását követően a második világháború végéig tartó korszakban a kisebbségi magyarság lakta területek döntő része visszakerült Magyarországhoz. A fiatalabbak először, az idősebbek újra a többségi nemzethez tartoztak (1938/1940/41—1944). A Szlovákiában és a Dél-Erdélyben továbbra is kisebbségben maradt magyar népesség közösségi revitalizáció hiányában egzisztenciálisan és nemzeti tudáskészletét tekintve jelentősen meggyengült. c) A harmadik korszak a szocialista világrendszer időszaka, ahol az ausztriai magyarságot leszámítva, valamennyi csoport másként szembesült a szocialista nemzetiségpolitika országonként különböző változataival (1944—1989). d) A közép-európai rendszerváltások utáni időszakban a jogállamiság megteremtése és az euroatlanti integráció közegében nem pusztán a nemzeti érdekek eltérő volta, hanem — a nemzeti kisebbségek esetében — az egymást keresztező nemzetépítések konfliktusa is megjelent.

Ennek a nyolcvan éves időszaknak a legfontosabb töréspontját - az első világháborút követő impériumváltásokat és békeszerződéseket mint genezist leszámítva - 1944—1945-ben látom. Ezen a korszakhatáron négy alapvető dologban változott meg a magyar kisebbségek helyzete.

 A két világháború közt működő kisebbségi magyar pártok parlamenti és önkormányzati választásokon nyertek legitimitást magyar választóiktól. Ennek nyomán fogalmazták meg kisebbségpolitikai koncepcióikat, végezték az érdekvédelmi munkájukat. Ez az alkotmányos monarchiák, illetve a polgári köztársasági államformák, pontosabban a jogállamiság és a parlamenti demokrácia megszűntével megváltozott. A magyar érdekeket az adott ország többségi kommunista vezetése által felülről létrehozott szervezetek (Magyar Népi Szövetség, CSEMADOK), illetve egyes személyek, értelmiségi csoportok próbálták érvényesíteni. Mögöttük azonban nem volt ott a saját nemzetkisebbségi csoportjuk általi választással jóváhagyott megmérettetés. Ebben a helyzetben már nem önálló kisebbségpolitikáról volt szó - mint a két világháború között és 1989 után -, hanem az adott ország/a többségi pártvezetés magyarságpolitikáján belüli érdekérvényesítésről. A kisebbségi közösség nem fogalmazhatta meg jövőképét, nem beszélve arról, hogy saját vezetőit nem választhatta meg és intézményeit sem ellenőrizhette. Mindez a „lenini nemzetiségpolitika” közegében működött, amelynek nagyon leegyszerűsítve az volt a lényege, hogy előbb szerezzék meg a hatalmat a kommunisták (akiket a demokratikus centralizmus elve alapján egyetlen központból irányítanak), majd aztán a proletár internacionalizmus alapján kezelik a nemzetiségi problémákat.

            A másik korszakos változást az államosítások, a kollektivizálás, az egyházi és közösségi tulajdonok elvétele jelentette. Ezzel nemcsak jelentősen csökkentek a magyar kisebbségi társadalmaknak társadalmi és gazdasági pozíciói, hanem lehetetlenné vált a saját közösségi intézmények fenntartása is. Fokozta a helyzetet, hogy a térségben megszűnt a jogállamiság, a békeszerződésekkel pedig fölszámolták a két világháború között legalább figyelemfelhívásra alkalmas nemzetközi panaszfórumot.[7] Az intézménytelenedés, atomizálódás folytatódott azáltal, hogy a negyvenes évek végétől 1956-ig gyakorlatilag nem lehetett magánútlevéllel utazni, és ezzel lezárultak a Magyarországgal való kapcsolattartás lehetőségei.

            Az előbb jelzett társadalmi változások révén az addig teljes rétegzettségűnek tekinthető magyar kisebbségi társadalmak jóval homogénebbekké váltak. Eltűntek a földbirtokos, a gyártulajdonos, a pénzügyi és kereskedelmi vállalkozói és a nagypolgári rétegei. Jelentősen csökkent a városi polgárság, kisiparosság száma, súlya. Ez a holokauszt, a munkaszolgálatok és a felvidéki lakosságcsere mellett az államosításnak és a határ menti, illetve magyar kisvárosok nemzetiségi viszonyainak tudatos megváltoztatásának és a gazdag parasztság eltüntetésének tudható be. Az ötvenes évekre mindenütt komollyá vált a magyar értelmiség hiánya.

            A közép-európai országokból a második világháború alatt a holokauszt révén, majd az azt követő kivándorlási hullámok nyomán lényegében eltűnt a zsidóság. A németség egy része a második világháború alatt menekült el, majd a lakosságcsere révén, illetve Romániából a hatvanas-hetvenes évektől „kivásárlással” települt az anyaországba. Így a térségben a magyarság maradt a legszámosabb nemzeti kisebbségi csoport. Ezért a többségi nemzetiségpolitikák fókuszában a magyarság állt. A legszámosabb etnikai kisebbség pedig a cigányság lett. Az ő problémáik azonban csak a kilencvenes évek második felében kerültek a szomszédos országok politikai elitjének látószögébe, ahol ez idáig teljesen külön kezelték a romakérdést a magyarságpolitikától.

            Ha a magyarság XIX—XX. századi történetét a közép-európai nemzetépítések egyikének tekintjük, akkor itt történeti értelemben az lehet a kulcskérdésünk, hogy az első világháború után létrejött magyar kisebbségi elitek mit kezdtek ezzel a nemzeti tudáskészlettel, és hogy saját közösségüket miként formálták (formálhatták) egy-egy másik nemzetépítést szolgáló állami intézményrendszer hatókörében?

2. A következőkben a négy nagy időszak alkorszakait vázolom föl, tehát a külső viszonyrendszer változására adott intézményesülési válaszokat veszem sorra.

2.1. A két világháború közti kisebbségpolitikákat meghatározó alapkonfliktusok: Románia tekintetében a fő viszonyrendszert abban látom, hogy miközben a románság Erdélyben megszerezte a politikai, közigazgatási hatalmat, addig a régió társadalmi, gazdasági, kulturális életében az ott élő kisebbségek (a németek, zsidók, magyarok) domináltak. Az erdélyi románság a pozíciók elfoglalásában hátrányos helyzetbe került a bukaresti (liberális párti) elittel szemben, ahhoz viszont, hogy gazdasági pozíciókat szerezzen, tőke hiányában szintén Bukaresthez kellett fordulnia. Ráadásul politikai súlyának növelése érdekében — hogy regionális pártja helyett országos befolyással bírhasson — pártjának (Nemzeti Párt) egyesülnie kellett a besszarábiai Parasztpárttal. Az erdélyi magyar politika a bukaresti és az erdélyi román érdekek közé ékelődve — a pártok egymást túllicitáló magyarellenességében őrlődve — működött, döntően védekező, pozícióőrző magatartást tanúsítva.

Csehszlovákia esetében az alapkonfliktus kettős volt. Egyrészt a cseh—szlovák ellentétek, illetve a szudétanémet-kérdés határozta meg, másrészt az a kulcsprobléma, hogy miként lehet a cseh(-szlovák) nemzetépítést stabilizálni és megerősíteni a polgári demokratikus államviszonyok fenntartásával. Erre példa Kárpátalja esete, amely éppen azért nem kapott autonómiát, mert Prágában féltek az esetleges elszakadást célzó politikai egység kialakulásától, illetve a németek és a magyarok hasonló igényeitől. A magyar kisebbségi politizálás alapkérdése ekkor, hogy sikerül-e megszerezni a szlovákok politikai szövetségét a cseh dominanciájú állammal szemben. Másrészt elemi feladat volt a világnézetileg és társadalmilag a magyarországinál is tagoltabb felvidéki magyarság integrálása, és ezzel a magyar nemzeti azonosságtudat őrzése. Ugyanis szemben a jugoszláviai vagy romániai nyíltan diszkriminatív magyarságpolitikával, Prága integrálni próbálta a kisebbségi magyar elitet, és a magyarországinál polgárosultabb társadalmi légköre, intézményei, életnívója vonzó is volt a „mindennapok magyarsága” számára.

Jugoszlávia esetében az államalkotók megosztottsága (a szerb és a horvát politika állandó konfliktusa) mellett elsősorban a szerbiai, nem demokratikus politikai viszonyok és államberendezkedés jelentettek problémát. Ráadásul ebben a régióban a magyarság társadalma döntően falusi-paraszti világ volt és gazdasági pozíciói is gyöngék voltak. A döntően kisparaszti sorban élő magyarság nem képviselt komoly politikai súlyt, még regionális ügyekben sem játszhatta el a mérleg nyelvének szerepét.

Az 1918—1941-es időszak összefoglalása:

Románia	Szlovenszkó (Csehszlovákia)		Jugoszlávia	Kárpátalja (Csehszlovákia)
1918—1920 impériumváltás	1919—1920 impériumváltás, újraszerveződés 1920 egységes választási párt 1921 vezérlő bizottság 1922 közös központi iroda, PMH, kultúrreferátus létrehozása	1919—1922 impériumváltás aktivisták/passzivisták		1919—1920 impériumváltás
1920—1922 az önszerveződés megindulása; a Magyar Szövetség, az OMP létrehozása		1922 az OMP szervezése 1925 önállóan a választásokon		1920—1921 Zhatkovych
1922—1926 paktumpolitika	1922—1925 OKSzP MNP			1923—1933 Beszkid
1927 a Kisebbségi Blokk létrehozása	1926 parlamenti szétszavazás az agrárvám ügyekben, az MNP aktivista kísérlete	1927 OMP/Szerb Radikális Demokrata Párt együtt a választásokon
1928—1938 önálló politizálás —        1928—1931 a Nemzeti Parasztpárt „enyhébb magyarságpolitikája” —        1931—1934 törekvés a kisebbségi kérdés kiemelésére a pártharcokból —        1934—1938 védekezés az antirevíziós mozgalmakkal szemben	1927—1936 együtt is külön a két párt 1932 az OKSzP új elnöke: Esterházy János 1933 az MNP új elnöke: Jaross Andor	1929 királyi diktatúra 1931 Szántó Gábor hűségmozgalma
				1935-1937 Hrabár
	1936 Egyesült Országos Keresztényszocialista és Magyar Nemzeti Párt	1937/1938—1940 horvát (Nagy Iván) / szerb (volt OMP vezetők) kettős orientáció		1938 —1939 autonomista kormány
1938—1940 beilleszkedés a királyi diktatúrába: Magyar Népközösség

A fenti táblázatban a két világháború között három országban és négy régióban különítettem el korszakokat és töréspontnak számító eseményeket. A külön régió Kárpátalja — igazából nem magyarságpolitikai, hanem kormányzói ciklusokra (Gregory Zhathovych, Anton Beszkid, Konstantin Hrabár) lehet osztani az időszakot. Ugyanis a magyar közéletet húsz év alatt ugyanazok határozták meg, akik 1918-ban megjelentek a kisebbségi politikában. A viták pedig — az általános csehszlovákiai témákon túl — mindenkor a békeszerződésben beígért közigazgatási autonómia meg nem adásából fakadtak, annak kivívásáért folytak.[8]

A jugoszláviai és a csehszlovákiai magyarság politikai önszerveződése tekintetében nincsenek olyan lehatárolt kisebbségpolitikai szakaszok, mint a romániai magyarságnál. Ezért ott inkább egyes eseményeket adtam meg. Már ez is jelzi a kisebbségpolitikai viszonyrendszerek eltérő voltát, pedig három kisantant tagországról van szó. S mindhárom ország esetében a magyar kisebbséghez való viszonyt a magyarországi külpolitika is jelentősen befolyásolhatta a kétoldalú kapcsolatok révén, a nemzetközi és nagyhatalmi kapcsolatokban, valamint az adott ország magyar kisebbségi pártjainak adott utasításokkal, személyi elvárásokkal.[9]

            Az első világháború végétől a bécsi döntésekig tartó időszak kisebbségpolitikai változásait három periódusra lehet elkülöníteni. Az első a politikai önszerveződések kialakulása. Az 1922—1923-ig tartó szakaszban az impériumváltástól az önálló pártalakításokig lezajlik a politikai értelemben addig is peremterületeknek számító részek magyar elitjeinek újraszerveződése. Mindenhol megjelenik — a budapesti elképzeléseknek is megfelelve — a nemzeti autonómiát intézményesítő egységes Magyar Szövetség létrehozásának elképzelése, de ennek létrehozása egyik esetben sem sikerült. Jugoszláviában és Romániában az állampolgárságnak és a magyarság választójogának elismertetése is évekig tartott. Erdélyben 1922-ben, Vajdaságban 1925-ben indulhattak először magyar politikai szervezetek a választásokon. (Csehszlovákiában erre már 1920-ban sor került.) Romániában a trianoni békeszerződés aláírásáig tartott a passzivitás időszaka, majd elkezdődtek a viták az önszerveződés mikéntjéről. Miután kiderült, hogy a Magyar Szövetség elképzelt működését hivatalosan nem engedélyezik, politikai pártokat, majd pártot hoztak létre (a Magyar Nemzeti Párt és a Magyar Néppárt egyesüléséből az Országos Magyar Pártot).

            Csehszlovákiában zajlott le a leggyorsabban az impériumváltás. A magyarság politikai integrációja is hamar megindult. Egyrészt a helyi önkormányzatokon keresztül, amelyeket itt — a másik két országgal ellentétben — nem számoltak fel, másrészt a régebbi politikai alakulatok újraszerveződése révén (Országos Keresztényszocialista Párt, Országos Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt, Ruszinszkói Magyar Jogpárt, Szepesi Német Párt, Magyar Jogpárt). A közös szervezet megteremtéséről folyó diskurzus itt az egész korszakot átívelte. Egységes pártot csak 1936-ra tudtak létrehozni, de 1922-től közös bizottságokat, politikai napilapot (Prágai Magyar Hírlap) működtettek.

            Jugoszláviában és Romániában a többségi politika a nemzetiségi alapon történő pártalapítást is megpróbálta megakadályozni, így a választói névjegyzékre való felkerülésnek, a választások korrekt lebonyolításának is feltétele volt valamelyik többségi párttal való szövetkezés. Jugoszláviában döntően az 1918 előtti helyi politikusok szervezték meg a pártot, míg a másik két országban, bár a vezetés a „történelmi osztály” kezében maradt, jelentős befolyásra tettek szert a Károlyi-kormányzat alatt szerephez jutó politikusok is. A felvidéki pártok közül a Szepesi Német Párt a magyarsághoz kapcsolódó németeket, a Magyar Jogpárt — főleg a magyar városokban — a zsidóságot tömörítette, míg az Országos Keresztényszocialista Párt a húszas évek első felében komoly szlovák tagsággal rendelkezett. Minél szélesebb rétegeket próbáltak tehát integrálni. Az, hogy Csehszlovákiában több magyar párt működött, a kisebbségi társadalom tagoltabb voltának, a volt magyarországi pártszervezet-maradványok súlyának volt köszönhető. A prágai kormányzat ezért nem közvetlen eszközökkel akarta nemzetiségileg homogenizálni a Felvidéket. Pontosabban a magyarság lojalitását próbálta megszerezni.

            A második fontos periódus az 1923—1927 közti időszak, amikor a magyar kisebbségi pártok integrálódtak az adott ország politikai életébe. Jugoszláviában ez azt jelentette, hogy a kormányzó párttal közös választási listáért, egyáltalán képviselőket küldhettek a parlamentbe és a helyi képviseleti szervekbe. Romániában a választásokat szervező aktuális kormánypárttal kötött megállapodás kellett ahhoz, hogy a magyarok felkerüljenek a választói névjegyzékbe, majd ahhoz is, hogy ne történjenek a magyar jelöltekkel szemben visszaélések. Az Országos Magyar Párt így is a népességszám alapján rá eső képviselői helyeknek maximum a felét tudta csak megszerezni. Csehszlovákiában a demokratikus és titkos választásokon kb. a magyar választók 1/3-a szavazott a nem magyar polgári pártokra, hanem az ellenzéki kommunistákra és a kormánypárti szociáldemokratákra. A három utódállam közül ebben az országban működtek egyedül folyamatosan a választott önkormányzatok,[10] amelyekben szintén részt vettek a magyar pártok képviselői. Jugoszláviában a kormánypárttal való együttműködés pusztán parlamenti helyeket jelentett. 1923-ban a parlamenti választásokon a választási névjegyzékek hiányossága miatt a magyarok el sem indultak. 1925-ben, amikor önállóan indultak, a 65.000 jugoszláviai magyar szavazóból 20—25.000-en választottak, és ebből csak 11.000-en voksoltak a Magyar Pártra, ez pedig egyetlen parlamenti helyhez sem volt elég. (Magyar képviselők ellenben több párt listáján szerepeltek, sőt be is kerültek a parlamentbe.) Az 1927-es tartományi választásokon a Magyar Pártnak a kormányzó Radikális Párttal kötött megállapodása csak képviselői helyekről (12) és nem egyes sérelmek orvoslásáról szólt. A parlamenti választásokon elért 2 magyar párti hely a kormányzó párt parlamenti klubját erősítette, de cserébe a magyarok ígéretet kaptak a községi választások kiírására.[11] Az 1927. novemberi községi választásokon végre sikerült a magyar többségű községekben magyar képviselőtestületeket létrehozni. Budapest hiába követelte tőlük az erőteljesebb parlamenti föllépést és a német kisebbségi politika felé való orientációt: politikai pozícióik a belgrádi kormányzattól függtek. Romániában a választási megegyezések (pl. a csucsai paktum[12]) parlamenti helyeken túl (amelyek egyben kijárói pozíciók is voltak), az egyéni jogok biztosításával kecsegtettek, Csehszlovákiában pedig a Magyar Nemzeti Párt 1926-ban tárgyalásokat folytatott a koalíciós kormányba való belépésről. De mindezek a kísérletek lényegében csak a politikai részvétel kérdésében és a magyarsággal kapcsolatos „enyhébb megítélés” terén hoztak eredményeket.

            A harmadik periódus a harmincas évek időszaka, amikor mind a többségi, mind a kisebbségi közösségek életében egyfajta nemzeti összezárkózás zajlik le. Ez alatt az etnikai, nemzeti törésvonalak megerősödését; az első világháború után az utódállamokban felnőtt új, többségi nemzethez tartozó hivatalnok, (első generációs) érettségizett, középosztályba készülő fiatal belépését a munkaerő-piacra; és a világgazdasági válság után a kisebbségi pozíciókat tovább gyöngítő konszolidációban látom. Ráadásul Jugoszláviában 1929-ben királyi diktatúrát vezettek be, és az addigi szűk politikai mozgástér is eltűnt. A harmincas évek elejére a magyar kisebbségi elitek számára is nyilvánvalóvá vált, hogy országukon belül nem számíthatnak a kisebbségi kérdés megnyugtató intézményi kezelésére. A népszövetségi beadványok sem jártak sok eredménnyel. Így Magyarország és a revíziós jövőkép még inkább felértékelődött, továbbá Romániában és Csehszlovákiában előtérbe került a belső társadalmi szerveződés — önállóan, nemzeti alapon. A jugoszláviai viszonyokra jellemző, hogy amikor ezt egyáltalán felvetik egy folyóiratban (Kalangya), 1935-ben, azt azonnal be is tiltja a cenzúra.[13] (Bár a volt magyar politikai vezetők különböző helyi kultúregyesületekben tovább folytatták tevékenységüket.) A megváltozott nemzetközi erőviszonyok, Németország befolyásának növekedése révén a magyar revíziótól való félelem is megerősödött az utódállamokban. Ez Romániában újabb magyarellenes intézkedéseket és kampányokat idézett elő,[14] míg Belgrád kormányhű magyar mozgalom létrehozásával (Szántó Gábor mozgalma), majd a volt magyar vezetőkkel és a magyarországi diplomáciával való megegyezéssel (1937) kísérletezett. Prága pedig a szociálisan érzékeny magyar progresszió megnyerésével próbálkozott, felemás eredménnyel.[15]

            Ebben a közegben a kisebbségi magyar politikai élet mindenhol összezárt, és egységesülésre törekedett. Ez vezetett a romániai Országos Magyar Párton belüli (újságírók, írók meghatározta) ellenzék visszaszorulásához, pontosabban annak kulturális és társadalomszervezési területekre való koncentrálásához. Majd éppen a királyi diktatúra alatt ez az elit egy korporatív szerkezetbe (Magyar Népközösség, mint az egyetlen romániai politikai szervezet, a Nemzeti Újjászületés Frontjának tagszervezete) az addig politikailag nem integrált munkásságot is be tudta szervezni.[16] Csehszlovákiában a két egymással rivalizáló magyar párt vezetőváltása után létrehozták az egységes pártszervezetet. Jugoszláviában a mindvégig belgrádi orientációjú, de betiltott vajdasági Magyar Párt vezetői és a zágrábi Nagy Iván vezette horvát-paraszt párti mozgalom között 1937-ben tárgyalások folytak. A belgrádi kormány a horvát orientáció megelőzése és a Magyarországhoz fűződő viszony javítása érdekében elejtette az 1931-től Szántó Gábor vezette „hűségmozgalmat”, és tárgyalásokat kezdett a volt magyar pártvezetőkkel, de a párt újbóli működését nem engedélyezte. Ellenben a választási támogatásért néhány diszkriminatív ügyben (a tanítók kihelyezése, a névelemzés megszüntetése, új kulturális egyesületek engedélyezése) segítséget nyújtott. Jugoszláviában, és Romániában felfigyelhetünk arra a paradox jelenségre is, hogy a parlamenti pártok betiltása után némileg konszolidálódik a kisebbségi magyarság helyzete annak következtében, hogy a beszüntetett parlamenti pártok „nemzethűségben” és „antirevizionista magyarellenességben” nem licitálhattak egymásra.

            A magyar kisebbségek politikai életét a két világháború között alapvetően négy, egymással szemben álló, különböző kombinációban felszínre kerülő stratégiai törésvonal határozta meg. A (revízió lehetőségét) kiváró, érték- és pozíciót őrző szemlélettel szemben megjelentek a saját kisebbségi társadalmat modernizálva megszervező elképzelések. A politikai passzivitással és a budapesti politikához való szoros kapcsolódással szemben állt az adott ország politikai intézményrendszerébe, pártpolitikai viszonyrendszerébe való integrációt képviselő álláspont.[17] A mindezekhez való viszonyt pedig az eltérő 1918 előtti pártpolitikai kötődések, a vallási különbségek, a generációs-szocializációs látószögek, a regionális adottságok határozták meg.[18]

2.2. A második nagy kisebbségtörténeti alkorszak a visszacsatolások utáni 6—4 év története. Azok, akik továbbra is kisebbségben maradtak vagy repatriáltak, vagy kénytelenek voltak eltűrni a viszonosság alapján működő többségi magyarságpolitikák további megszorításait. A reciprocitás alapján álló nemzetiségpolitizálás Románia esetében a dél-erdélyi városok magyarságának elmenekülésével és a régió magyarságának (a németség kiváltságait és a magyarországi románokat ért sérelmeket is rajtuk megbosszuló) másodrendű kisebbségivé válásával járt. Szlovákiában az Esterházy János vezette közösség relatíve jól ki tudta használni a helyzetet, és stabilizálni tudta magát. A visszacsatolt területek újra többségivé lett magyarságának szembe kellett néznie egyrészt Magyarországnak a kisebbségi közegben megszokott demokratikus szerveződésénél jóval tekintélyelvűbb berendezkedésével — a felvidékieknek a csehszlovákiainál kevésbé polgárosult intézményrendszerrel, szűkebb önkormányzatisággal. A másik konfliktusforrás a visszacsatolt területeken bevezetett katonai, majd polgári közigazgatás értetlensége volt a helyi, nemzetiségi viszonyokkal szemben. Ennek hátterében az állt, hogy hiába is szerettek volna — a volt kisebbségi vezetők és Teleki Pál — minden közigazgatási szintre megfelelően képzett, az előző évtizedeket kisebbségi sorban töltött (és így megfelelő tapasztalatokkal és érzékenységgel bíró) személyeket állítani, ez nem sikerült, hiszen a kisebbségi közegben hiányoztak az erre felkészült szakemberek. Ebből adódott, hogy ezekre a területekre tömegével „ejtőernyősöket” — tisztelet a kivételnek —, gyors előrelépést remélő csonka-magyarországi hivatalnokokat neveztek ki.

            A politikai képviseletet a budapesti országgyűlésbe behívott képviselőkkel oldották meg. Ebben a helyzetben a behívottak közül egyedül az erdélyi politikai elitnek sikerült — Teleki támogatásával — kivívnia, hogy külön pártot alapíthasson. Az Erdélyi Párt a kormánytámogatásért cserébe garanciát kapott arra, hogy a kormánypárt nem szervezkedik a régióban. A döntően az OMP és a Magyar Népközösség megfiatalított vezetőiből álló pártvezetés 1943-ig elsősorban az infrastrukturális és gazdaságpolitikai fejlesztéseket tartotta kulcskérdéseknek. Arra törekedett, hogy a magyarországi intézményrendszerbe bevihesse a kisebbségi viszonyok között kiépült szerkezeteit. A legfontosabb állami stratégiai projekteket is ez a kör kezdeményezte, alakította: ezek az elitképzés, a színvonalas tudástermelést biztosító kolozsvári magyar egyetem működtetése, a székelyföldi vasúti összeköttetés megteremtése, gazdaságfejlesztő (gépesítési) programok voltak. 1944-től az erdélyi magyar politikai elit — a budapestivel szemben — határozottan fellépett a zsidómentesítések ügyében, és a háborúból való mielőbbi kilépés érdekében.[19]

            Ebben a néhány évben két, lényegében azonos tematika melletti törésvonalat különíthetünk el. Az egyik a budapesti kormányzathoz és az uralkodó eszmékhez való viszonyban ragadható meg. Voltak, akik teljesen magukévá tették a budapesti irányelveket, és többségi helyzetben sem a regionális, sem a nemzetiségi politikában nem vették figyelembe saját 1938 előtti tapasztalataikat. Például a felvidéki Magyar Nemzeti Párt volt elnöke, Jaross Andor belügyminiszterként a zsidók deportálásáért volt felelős. Ellenben a volt romániai OMP székelyföldi prominense, Pál Gábor a regionális erdélyi érdekeket képviselte, Teleki Bélával, az Erdélyi Párt vezetőjével egyetemben.[20] A másik megosztó tematika a nemzetiségi kérdés kezelése volt a visszacsatolt területeken. Nemzeti autonómiát a húsz éven át nyilvánosan ezért küzdő kisebbségpolitikusok (Balogh Arthur, Mikó Imre) sem akartak adni a többségi helyzetben, de a nyelvhasználati, az egyéni jogok biztosítása tekintetében eltértek a vélemények, és itt a döntő hivatkozási alap a szomszédos országokban maradtakat érintő reciprocitás kérdése volt. Érdekes megfigyelni, hogy a délvidéki „hideg napok” után Csuka Zoltán és mások a szerb—magyar közös múlt témái után nyúltak, és a visszaemlékező, sérelmi irodalom mellett az együttélés ügye is előtérbe került.[21]

3. Az 1944/45 utáni viszonyokat alapvetően meghatározták az 1. pontban leírtak.

3.1. A korszakos alapproblémáknak a következőket látom:

            a) Az identitás megőrzésének kulcskérdése a nyelvhasználati jogok biztosítása, de vajon lehet-e biztosítani ezt külön intézmények és olyan közösségi-kisebbségi jogok nélkül, amelyek autonóm intézmények működését teszik lehetővé? A nyelvhasználati és a külön intézményekhez való jogok elválaszthatatlanok egymástól. A kisebbségi nyelvet beszélők szempontjából a célt a következőképpen lehet megfogalmazni: „A cél az, hogy az utódállamok magyarjai többségének biztosítva legyen, hogy életük java részét anyanyelvükön élhessék meg — munkában, közéletben, szórakozásban — anélkül, hogy életpályájuk megcsonkulna, előmenetelük csorbát szenvedne; s hogy ugyanez leszármazottaiknak is biztosíttassék, magyar nyelvű oktatással az óvodától a doktorátusig.”[22] Ezzel szemben a többségi magyarságpolitikák pusztán az eseti nyelvhasználati engedményekre helyezték a hangsúlyt. Ehhez hozzákapcsolódik az a probléma is, hogy míg a többségi pártelitek hivatalosan a magyarságban kiteljesedő, fejlődő közösségeket láttak, addig a magyarság öntudatosodó értelmisége eleve kiteljesedett, létező nemzeti közösségnek tekintette magát. A kisebbségi közösségépítést állandóan ez a nyelvhasználati és elismertségbeli szükséglethiány mobilizálta, miközben a hetvenes évektől ténylegesen kétnyelvű magyar kisebbségekről beszélhetünk. Ennek a helyzetnek a gyökere — a két világháború közti, majd újra felfedezett nemzetépítéssel járó homogenizáción túl — abban rejlik, hogy a nyolcvanas évekig, a szocialista rendszerben, alulról építkező, autonóm társadalmi intézmények eleve nem működhettek. (Erre vezetem vissza például, hogy a hatvanas években a nacionalistának egyáltalán nem nevezhető kádári oktatáspolitika megszüntette Magyarországon a nemzetiségi oktatási rendszert, illetve, hogy itt is csak formális volt a nemzetiségi szervezetek működése. A rendszer lényegéből adódott a másként intézményesülés lehetetlensége.)

            Ide kapcsolódik az is, hogy — a későbbiekben bemutatásra kerülő — integratív vagy diszkriminatív kisebbségpolitikai modellek — nagyon különböző léptékben, de egyaránt a magyar kisebbség azonosságtudatának és társadalmi pozícióinak gyöngülésével jártak.

            b) A másik alapprobléma a magyar kisebbségi elitek létrejöttének és működésének dolga. Ezek az elitek — a képzés, az állások, a kultúrpolitika stb. összefüggéseiben — az adott többségi kommunista pártok befolyása alatt álltak. Ahhoz tehát, hogy valaki egyáltalán felléphessen a kisebbségi ügyekben, szükséges volt az ahhoz kapcsolódó frazeológia elsajátítása, illetve az esetek döntő többségében a párttagság. (De mindennek előtte át kellett esni egy szelekciós folyamaton is ahhoz, hogy valaki olyan pozícióba jusson, ahol „meg lehet szólalni”.) Például e fogalomkészletre cserélte Mikó Imre korábbi, kisebbségtudományi tanulmányaiban szereplő terminológiáját. Mások eleve ebben fogalmazták meg életművüket: Fábry Zoltán, Rehák László, Gyönyör József, Gáll Ernő.

            Ehhez járult a múlt újrafogalmazása, amelyben a kisebbségi kultúra hagyományait, kontinuitását is csak a baloldali örökség újra- és újraértelmezésével, befolyásának felnagyításával lehetett elérni. Ilyen volt a csehszlovákiai „Sarló-mozgalom” és Gaál Gábor, illetve a Korunk, a Híd örökségének revideálása.[23] A szocializációs kényszerpálya, az egyoldalú „hagyományteremtés” mellett a harmadik következménye ennek az adottságnak a „népszolgálat” fogalmának átalakulása volt. A kifejezés a harmincas évek erdélyi, illetve határon túli sajtójában vált közkeletűvé. Mind a korabeli keresztényszocialista (Venczel József), mind a baloldali (Balogh Edgár) értelmezésben a közjó társadalompolitikai megvalósítására utalt, a kisebbségi társadalom modernizációjára, belső megszervezésére.[24] A harmincas évek védekező nemzeti összezárkózásának kényszerpályáján alakult ki a saját társadalmuk integrálására. A szocializmus — természetesen országonként eltérő alakváltozással bíró — keretei között azonban, a kisebbség érdekeiért, a magyar kultúra képviseletében munkálkodóknak, mivel nem választott, hanem felülről kiválasztott személyek voltak, a legitimitásuk is bizonytalan volt: döntéseiket, áldozataikat, kompromisszumaikat maguk előtt is igazolniuk kellett. Erre volt jó a népszolgálat jelszava — használójáról azt is feltételezni lehetett, hogy ő az, aki ismeri a közösség érdekeit. Itt most a szerzői alázat diktálta „később születni nem előny, hanem kegyelmi állapot” beállítódás hangsúlyozásán túl fontos azt is kiemelni, hogy a többségi-kisebbségi konfliktushelyzetek döntő többségében a közösségi érdekek egyértelműek voltak. Ez a népszolgálati szemlélet igazából 1989 után vált problematikussá, amikor a demokratikus akaratképződés csatornáinak kialakulását akadályozták az „értelmiségi kinyilatkoztatások” — amelyek a szakemberek elemzéseit helyettesítették.

            c) A két világháború közti, az államalkotó nemzetek közötti, illetve azokon belüli regionális konfliktusok nem tűntek el a második világháború után sem. Romániában a Nemzeti Parasztpárt megsemmisítésével az erdélyi román regionális érdekek politikai intézmény nélkül maradtak. Ezekből az erdélyi városi világ elrománosításának — a román nemzetépítés logikájából adódóan elengedhetetlen — projektjét a kommunista párt vette át, és a Kolozsvár lakosságán belüli többség megszerzésén (1957), a marosvásárhelyi iparfejlesztés román etnikummal való megvalósításán (1958), a németség kivándoroltatásán keresztül a falurombolási tervekig ezt vitte végbe. Ebben a programban egyedül a magyar kisebbség volt ellenérdekelt, és ezért itt a magyarságpolitika és a homogenizációs politika szervesen összekapcsolódik Ceauşescu hatalmi legitimációs rendszerével és külpolitikájával. Tehát Romániának a KGST-n és a Varsói Szerződésen belüli különállása, a nyugati világgal kialakított jó kapcsolatai és a Kádár-rendszer teljesen eltérő legitimációs szerkezete egyaránt visszahatottak a romániai magyarságpolitikára.

            Jugoszláviában és Csehszlovákiában a magyar kisebbségi kommunistáknak az egyes nemzetek és nemzeti kommunista elitek közti hatalmi harcokban kellett saját és/vagy közösségi érdekeiket érvényesíteniük. Amikor 1968-ban Szabó Rezső Csehszlovákiában és Bori Imre Jugoszláviában egyaránt megfogalmazta az önálló magyar kisebbségi nemzetépítés koncepcióját, amelynek a végeredménye a magyar kisebbség mint önálló nemzeti (s ebből következőleg politikai és jogi) entitás, egyaránt az átalakuló többségi viszonyrendszerbe (szlovák—cseh, illetve szerb—horvát—szlovén—macedon—montenegrói—bosnyák) próbálták törekvéseiket beilleszteni. Ebben a helyzetben a korabeli magyarországi politika és az európai dimenziók nem voltak meghatározók. S miután a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nem sikerült a társadalmi másságot intézményesíteni és az intézményesülést a külön önigazgatás felé elvinni a magyarságpolitikán belül, mindhárom országban a diszkriminatív eszközök, események kerültek előtérbe, és beszűkültek az ezen belüli érdekérvényesítés lehetőségei.

3.2. Az 1944—1989 közötti időszak összefoglalása:

Románia	Csehszlovákia	Jugoszlávia	Ukrajna
1944—1946—1948 az alternatívák leszűkülése	1944—1948 a hontalanság évei	1944—1945 megtorlások	1944—1945 munkaszolgálat
1949—1952 a szocialista fordulat intézményesítése	1948—1951—1953 a Magyar Bizottság működése — nyelvhasználati jogbővítés	1948 Magyar Művelődési Szövetség	1946—1953 szovjetizálás
1952—1956—1957—1959 a MAT létrehozásától a Babeş és Bolyai Egyetemek egyesítéséig	1954—1963—1968 CSEMADOK — G. Husák rehabilitálása, a szlovák nemzeti kérdés és a kisebbségi problémák mint jogi problémák kezelése	1950 az Áprilisi Hidasok fellépése 1962—64 az Új Symposion nemzedék fellépése	1953 magyar középiskolák 1957 magyarországi könyvbehozatal 1963 magyar tanszék az egyetemen
1965—1972 Ceauşescu legitimációja — nemzetiségi intézmények létrehozása	1968—1970 a nemzetiségi önszerveződést biztosító alkotmánytörvény vitája és sorsa	1974 új alkotmány	1967 Forrás Stúdió
			1971 József Attila Irodalmi Stúdió 1972 SZKP PB-beadvány
	1970—1977 a Husak-i normalizáció / visszalépés az alkotmányos kisebbségi jogoktól
1972—1989 Ceauşescu homogenizációs politikája	1977—1978—1983—1985—1989 Charta ’77-CSMKJB-Duray-perek	1983 Új Symposion / Sziveri-ügy	1981 József Attila Alkotóközösség

            Az áttekintő táblázatból látszik, hogy Romániában és Csehszlovákiában lehet igazából magyarságpolitikai szakaszokat elkülöníteni, a másik két országban pedig inkább csak a fontosabb eseményeket tudjuk megadni. Közös az egész korszakban, hogy a kisebbség mozgástere jóval kisebb, sokkal inkább a külső körülmények megváltozásának számbavételéről van szó.

            A második világháborút követő időszakot is három periódusra lehet osztani. Az első a kollektív bűnösség elvére támaszkodó megtorló magyarságpolitika volt. A Szovjetunióhoz került Kárpátalján ez a „malenykij robot” rendszere, Csehszlovákiában a lakosságcsere és a csehországi kitelepítések időszaka, Jugoszláviában pedig a magyarellenes vajdasági vérengzések hulláma. Romániában is sor került atrocitásokra, de 1944 novemberében az Észak-Erdélybe bevezetett szovjet katonai közigazgatás megakadályozta ezek folytatását, majd amikor visszatért a román közigazgatás — az új, kommunisták meghatározta kormányzat irányításával —, akkor már a Magyar Népi Szövetség mint a legfontosabb erdélyi szövetséges politikai erő védte a magyar érdekeket.

A többségi politikai elitek ekkor a magyarságban — a németséghez hasonlóan — olyan ötödik hadoszlopot láttak, amely létezésével eleve fenyegeti állami szuverenitásukat. A háború utáni, a közép-európai németséggel szemben alkalmazott európai politika lehetővé tette, hogy a kérdést a magyar kisebbség kitelepítésével, elűzésével, megfélemlítésével próbálják felszámolni. Erről a „megoldásról” hamar kiderült, hogy a magyarországi szovjet érdekérvényesítést is gyöngíti a belpolitikai konfliktusok gerjesztésével. Romániában pedig éppen Erdély hovatartozásának lebegtetésével és a magyarság támogatásával lehetett a baloldali fordulatot végrehajtani.

A magyar kisebbségi elitek helyzetét nézve, Kárpátaljáról és a Vajdaságból az 1938, 1944 előtti politikai és társadalmi vezetők elmenekültek, illetve az ott maradó keveseket az új hatalom kényszermunkára küldte, bebörtönözte, kivégezte. Csehszlovákiában a lakosságcsere szinte megszüntette a magyarság kisvárosi középosztályát, az értelmiségét, és a falusi nagy- és középbirtokosságát. A megmaradt baloldali értelmiségiek védőharca eredménytelen maradt.[25] Romániában a magyar politikai elitnek azzal a csapdahelyzettel kellett szembenéznie, hogy nem támogathatta a román „polgári erőket” (Nemzeti Parasztpárt, Liberális Párt), hiszen azok éppen a magyarság kollektív bűnösségében gondolkodtak. A baloldali erők pedig pontosan olyan politikai rendszert hoztak létre, amely lehetetlenné tette az intézményes különállást. (Természetesen ezt kevesen látták előre.) 1946-ig — amíg a Magyar Népi Szövetség vezetői nem manifesztálták a béketárgyalások „döntőbírósága” felé Erdély Romániához való csatolásának kérését — a megmaradt szűk „polgári erők” is támogatták a baloldali orientációt. Annál is inkább, mert az 1940 előtti politikai felállásban ezek a csoportok (az erdélyi magyar szociáldemokraták, a szabadkőművesek) baloldalinak számítottak. Márton Áron püspök, valamint a Hitel körhöz tartozók keresztényszocializmusa és a magyar szövetkezeti mozgalom vezetői a társadalomszervezésben hasonló demokratikus elveket hirdettek.

            Az igazi elitcserére azonban a következő hosszú integrációs periódusban került sor. Ez Romániában a közösségi érdekvédelmet és a baloldali integrációt egyszerre ellátó, és 1946-tól egyre inkább az utóbbi funkciót betöltő Magyar Népi Szövetségen, majd a Bolyai Egyetemen, a Magyar Autonóm Tartományon, a hatvanas évek új intézményességének megteremtésén keresztül, új elitek kialakulásával zajlott le.[26] Mindez az utóbbi szerkezeteknek a hetvenes évek második felében elkezdett visszafejlesztéséig tartott. A Magyar Népi Szövetség formális megszüntetésére az szolgáltatott ürügyet 1953-ban, hogy egy évvel korábban szovjet utasításra létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, és ezzel Gheorghe Ghereorghiu-Dej szerint a nemzetiségi kérdés megoldódott. A MAT létrehozása több célt is szolgált a sztálini nemzetiségpolitika követésén túl. Egyrészt a székelyföldi társadalom szocialista átalakítása magyar nyelven zajlott le, tehát a társadalmi és kulturális konfliktusok sora nem váltott át nemzeti dimenzióba. Másrészt az akkor még széles körű erdélyi magyar nyelvhasználati és intézményi jogok folyamatosan visszaszorultak a MAT területére.[27] Harmadrészt a magát újraszervező romániai magyar elitet sikerült regionális érdekek szerint megosztani akörül az álkérdés körül, hogy hol és ki a romániai magyar kultúra központja. Valójában Hajdu Győző és az Igaz Szó c. marosvásárhelyi lap körül alakult ki a kolozsvári egyetemi, kiadói és az ottani magyar lapok köré csoportosuló értelmiséggel szemben egy másik „magyar” csoport. Ürügyet szolgáltatott az intézmények és a jogrendszer szűkítésére az 1956-os magyarországi forradalom is; ennek nyomán több ezer magyart, elsősorban középosztálybelieket hurcoltak meg, a kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetemet összevonták a román Babeş Tudományegyetemmel (1959), és a Magyar Autonóm Tartományt átalakították (1960). Ez utóbbival, a kulcspozíciók románoknak való átadásával, egy lehetséges magyar kommunista hatalmi központ fölszámolása történt meg. Mindezek hátterében az a nemzeti homogenizációs program állt, amely 1956 erdélyi magyar visszhangja nyomán igazolva látta a magyarság megbízhatatlanságáról kialakított gyanút. S mivel a Kádár-kormányzat 1956 után lekötelezettje volt a román pártvezetésnek, lényegében szabad kezet adtak Bukarestnek a romániai magyarságpolitikában. Ceauşescu a hatvanas évek második felében kialakított magyarságpolitikája egyértelműen külső tényezőkre vezethető vissza. 1968-ra megromlott a Szovjetunióhoz és (így a) szocialista országokhoz fűződő viszonya; emiatt és az ideológiai föllazulás ellen a nemzeti függetlenség jelszavát használta, és különböző nemzetiségpolitikai engedményeket is adott. A magyar vezető értelmiségiek és az RKP vezetésének 1968. júliusi tanácskozásán két kérdést vetettek fel élesen magyar részről: a romániai nemzetiségek jogait szabályozó statútum elfogadásának és a magyar nyelvű szakképzésnek a hiányát. Bár ezeket Ceauşescu elutasította, Bodor Pál szerint az elhangzott javaslatok nyomán jöttek létre a következő intézmények: a Kriterion Könyvkiadó, A Hét című hetilap, a Művelődés c. folyóirat, a román televízió román és német nyelvű műsorainak szerkesztősége, továbbá magyar egyetemi vezetőket választottak a kolozsvári Műegyetemen és a Képzőművészeti Intézetben, a Közoktatási Minisztériumba pedig magyar államtitkárt, a Művelődési Minisztériumba miniszterhelyettest neveztek ki. Ugyanott nemzetiségi ügyosztályt is fölállítottak, a kisebbségi fiatalok anyanyelvükön felvételizhettek egyetemre, és létrehozták a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsát, illetve ennek megyei tanácsait. Ennek — visszatekintve — épp az volt a funkciója, hogy az új intézményesség teremtette érdekérvényesítő akaratképződést a rendszer keretei között kezeljék.[28]

Csehszlovákiában a hasonló folyamat 1948-ban, a Magyar Bizottság létrehozásával indult, majd a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének megalakításával (1949) folytatódott. Az 1952-es párthatározat (A magyar nemzetiségű állampolgárok némely kérdéséről), amely közvetlenül a kollektivizálás megkezdése előtt látott napvilágot, bővítette a magyar nyelvhasználati lehetőségeket a hivatalos érintkezésben, a propagandában, és felvetette a dél-szlovákiai magyar aktivista párttagok alacsony arányát is. Mindez, amint a létrehozók nyilatkozataiból kiderült, a magyarul beszélők integrálását jelentette. S mihelyt közösségi érdekeket vetettek föl, azt hivatalos részről rosszallással fogadták. Például 1949-ben a Dél-akció megakadályozását, amikor kuláktalanítás címén újabb magyar kitelepítést terveztek, s ezért a Magyar Bizottság tagjai megkeresték a magyarországi kommunista pártvezetőket. A magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok az 1954-es választásokon vehettek először részt. Ekkor az 1944 utáni magyarellenes intézkedéseket levezénylő pártvezetők (Gustáv Husák, Ladislav Novomeský, Daniel Okáli) elítélése után a pozsonyi szlovák pártvezetés Magyarországgal keresett kapcsolatokat, és a határ menti megyei együttműködéseket erősítve egyfajta függetlenedést próbáltak kialakítani Prágával szemben. Ez is közrejátszhatott az évtized második felében a magyar alapiskola-hálózat és 18 középiskola megteremtéséhez, az Irodalmi Szemle című folyóirat (1958) létrehozásához. A kisebbségi magyar igények konfliktusokkal járó megfogalmazása az 1960-as közigazgatási átalakítással kezdődött. A hét magyar többségű járásból csak kettő maradt meg (Dunaszerdahely és Komárom), s az új egységekben megindult a járásközpontokért folytatott harc. Husákék 1963-as rehabilitálása után a szlovák—cseh és a szlovák—magyar viszonyt is újra kellett gondolni. (A CSKP KB 1963. decemberi határozata A burzsoá nacionalizmus kritikájának felülvizsgálatáról.) A kialakult szabadabb légkörben a magyar sajtóban az Irodalmi Szemle révén elkezdődött a felvidéki magyar kisebbségi hagyományok bemutatása; az aktuális intézményesültséget kimondatlanul is össze lehetett vetni a két világháború közti viszonyokkal. A második világháború utáni történésekkel kapcsolatos hallgatást törte meg Juraj Zvara könyve 1965-ben.[29] A hivatalosság elmozdulását ezen túl az is bizonyította, hogy ekkortól már nemcsak párthatározatokban, hanem törvénykezési szinten, jogi rendeletekben is foglalkoztak a kisebbségi problémákkal. A lehetőségek tovább tágultak: 1964-ben az Új Szó — mint hivatalos központi pártlap — mellett a magyar újságírók magyar nyelvű tájlapok kiadását kezdeményezték; ez a járási vezetőségeken bukott meg. 1966-tól vita indult a magyar sajtóban az oktatási intézményrendszer problémáiról, a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok hiányáról stb. A CSEMADOK vezetése és elsősorban Lőrincz Gyula kifelé a problémamentességet képviselte, és nem vállalta a konfliktusokat, kivárva a szlovák—cseh pártvezetők változó erőviszonyaiban. De már ezen intézmény fórumain is megjelent a nyílt kritika. Duray Miklós a CSEMADOK IX. Országos Közgyűlésén a fiatal értelmiségiek nevében bírálta a szervezet kádereinek felkészültségét, aktivitását. A CSKP 1967. novemberi ülése után közéleti és gazdasági reformok kidolgozása mellett a cseh—szlovák és a nemzetiségi kérdés újrafogalmazására is bizottságot hoztak létre az érdekeltek részvételével. A Lőrincz Gyula képviselte magyar javaslat a föderációról és a nemzetiségek önigazgatásáról (amely már külön társadalmi csoportként, saját intézményességre jogosultként ismerte volna el a magyarságot) a prágai reform leverése és Gustáv Husák előtérbe kerülése következtében nem valósult meg. Az 1969. január 1-jei alkotmánytörvénnyel létrejött föderációban a pozsonyi szlovák kormányban Dobos Lászlót tárca nélküli, a nemzetiségi ügyekben illetékes miniszterré nevezték ki. Rövidesen a Szlovák Nemzeti Tanácson (kvázi szlovák parlament, amelynek alelnöke Szabó Rezső lett) belül egy Nemzetiségi Tanácsot is létrehoztak, a kormány mellett pedig Nemzetiségi Titkárság jött létre. 1970-től azonban a husáki normalizáció jegyében mindezt leépítették: Szabó Rezsőt fölmentették, Dobos László posztját megszüntették, a CSEMADOK vezetőségét leváltották, és a Nemzeti Front tagszervezetei közül törölve, a kulturális minisztérium alá rendelték (megszüntetve társadalmi érdekképviseleti jellegét).[30]

Jugoszláviában ez az integráció a kulturális-irodalom-sajtópolitikán keresztül zajlott le. A Magyar Kultúrszövetség felszámolása (1948) és a szovjetbarát-sztálinistának tekintett néhány magyar értelmiségi kiszorítása (emigrációba és a börtönszigetekre) után a régi politikai (Sóti Pál, Nagy József, Olajos Mihály, Szabó György) és az új irodalmi generáció (Major Nándor, Bori Imre, Fehér Ferenc) segítségével valósult meg, az írott sajtó (Magyar Szó, Hét Nap), illetve a vajdasági rádió magyar adása révén, az Új Symposion első generációjának botrányos menesztésével (1972), majd az egyéni pályák integrálásával, a magyar Anyanyelvápoló Szövetség, mint vertikális magyar szervezet létrejöttének megakadályozásával (1973) együtt. Mindezen folyamatokból emelkedett ki a Fórum Ház és a Hungarológiai Központ mint magyar sajtóközpont, valamint tudományos műhely, amelyek a vajdasági tartományiság fölszámolásáig a többségi pártelittel kötött kompromisszumok intézményei voltak. Ezekben meghatározó volt Bori Imre ideológusi szerepe, aki a kor föderatív Jugoszláviájában kompatíbilis magyar önazonosság-ideológia megteremtésével próbálkozott. De ennek képviseletét a tartományi magyar pártelit sem vállalta. Egy másik útkeresés az európai és jugoszláviai újbaloldalhoz való fölzárkózás volt, a magyar avantgárd hagyományok fölkarolásával együtt. Ezek a törekvések azonban a hetvenes években a regionális pártelitek harcaiban összekuszálódó viszonyok között megfeneklettek. A nemzetiségi és nyelvhasználati kérdések relatív rendezettsége miatt ezek nem is töltöttek be olyan súlyt, mint a romániai és a csehszlovákiai magyar érdekvédelmi konfliktusok.[31]

Kárpátalján, ha szűkebb keretek között is, de szintén a kulturális politikában ment végbe a kérdés kezelése, amelyben komoly szerepe volt az egyetemi Magyar Tanszéknek (1963-tól), és a helyi (Ungvár, Beregszász) párt- és közigazgatási nómenklatúra magyar szocializációs kereteinek.[32] Itt külön integrációs szerkezetek létrehozására nem is igen volt szükség, hiszen a mindennapok ellenőrzésének szovjet modellje a közösségek általános atomizáltságával együtt megoldotta ezt. Az ungvári egyetemen tanuló magyar szakos diákok hozták létre 1967-ben a Forrás Stúdiót, több helyen irodalmi és olvasókörök alakultak, megindult a kapcsolatkeresés a magyarországi irodalmi körökkel, néprajzi kutatások kezdődtek. 1971-ben a csoportosulást egy a kárpátaljai szellemi életről készített összefoglalás miatt felszámolták. A Forrás Stúdió tagjai ezt követően egy a kárpátaljai magyarság problémáit is összefoglaló beadványban fordultak a területi pártszervekhez. Ebben a saját sérelmeiken túl, az oktatási és nyelvhasználati problémákat, illetve saját szervezet létrehozásának szükségességét vetették fel. Miután a helyi hatalmi szervek az akciót elítélték, a csoport újabb beadvánnyal már az SZKP KB Politikai Bizottságához fordult. Ebben az anyanyelvi oktatás problémáját állították a középpontba. (Az anyanyelvi oktatás kiterjesztését az óvodai, szak- és felsőoktatásra is, az általános és középfokú iskolák számának növelését a magyar többségű területeken.[33]) A beadványt újabb szigorú intézkedések követték: állásvesztések, katonai behívások, áttelepülések Magyarországra. Ezt követően a nyolcvanas évek második feléig a kárpátaljai magyar „közéletben” az figyelhető meg, hogy a Forrás Stúdió ellenében 1971-ben létrehozott József Attila Irodalmi Stúdió vezetői — Balla László, Márkus Csaba, Erdélyi Gábor (a Kárpáti Igaz Szó napilap vezető munkatársai) — 1981-ben átadták a helyüket a fiataloknak: Balla D. Károlynak, Dupka Györgynek, Horváth Sándornak. Majd a gorbacsovi peresztrojka meghirdetésével ebből a körből indult ki különböző kulturális körök szervezése.

A harmadik periódust a többségi (párt)politika szempontjából homogenizációs, míg a magyar kisebbségi elitek felől nézve identifikációs időszaknak nevezem. Az előbbit arra alapozom, hogy a szocialista országokban a hatvanas évektől egyre inkább része volt a rendszerlegitimációnak a (többségi) nemzeti szimbólumok használata és a függetlenségi hagyományok, történelmi erények hangsúlyozása. Ennek folyományaként az etatista és egalitárius szándékok is (utólag csak öncsalásnak tűnő) nemzetépítő stratégiaként jelentek meg Ceauşescu és Milosević politikájában. S ez meghatározta a meglévő magyar intézmények működését. Az ilyen stratégiát közvetlenül meg nem fogalmazó Csehszlovákiában és Kárpátalján hasonló folyamat játszódott le, mert a kulturális-nyelvi közösségnek tekintett magyarság, belső, generációváltási folyamatai révén, az állandósult konszolidáló-egységesítő törekvésekkel, a magyar intézmények természetes önfejlődési folyamataival került konfliktusba. Például ha léteznek táncházak vagy irodalmi körök, azok előbb-utóbb meg akarják szervezni a maguk országos hálózatát, saját lapra, magyarországi kapcsolatokra akarnak szert tenni, újabb forrásokat, nyilvánosságuk bővítését kívánják stb. Mindennek hatására — a továbbépítkezés konfliktusai miatt —, illetve a generációk változásával, a bővülő magyarországi kapcsolatokkal, a helsinki folyamat révén változó európai folyamatok révén a magyar kisebbségi elit egy, a hetvenes évektől folyamatosan bővülő (a hivatalos szférából kiszoruló) része kezdett az adott magyarságpolitikai kereteken kívül (is) problémákat, majd stratégiákat megfogalmazni.

Romániában ez az önálló útkeresés a hetvenes évek első felében, a Bretter-iskola megjelenésével, a marxista fogalomhasználat újraértelmezésével, a Ceauşescunak címzett párton belüli tiltakozások a nemzetközi nyilvánosság elé tárásával kezdődött. Majd a szamizdat Ellenpontok és a kisebbségi-kulturális autonómiát követelő, a madridi utótalálkozónak eljuttatott (1982) Memorandum megjelentetése és a kisebbségi kérdés kezelésére kidolgozott Programjavaslat tette nyilvánvalóvá az új útkeresést. A Limes-kör pedig a Ceauşescu-rendszer utáni helyzetre készülő értelmiségiek gyűjtőhelye, ahol már nem pusztán kisebbségi témákat, hanem a régió rendszerváltásának esélyeit és összmagyar nemzeti kérdéseket vitattak meg.[34] Csehszlovákiában 1977—1978-ban a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának létrejötte és tevékenysége határozza meg ezt a folyamatot, egészen a Független Magyar Kezdeményezés megalakulásáig (1989. november). Ennek keretében a CSMKJB másfél tucatnyi tagja és támogatóik 1982-ig 10 dokumentumot adtak ki.[35] Ezekből volt, amit a csehszlovák pártvezetésnek (Emlékirat a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetéről), volt, amit a cseh ellenzéknek, más anyagokat az európai nyilvánosságnak szántak. A helyzetértékeléseik középpontjában a nyelvhasználati és az oktatási problémák álltak. Szélesebb rétegeket mozgató akciójuk volt a magyar szülőknek és pedagógusoknak írt körlevelük (1981). A probléma nemzetköziesítéséhez vezetett a csoport vezetőjének, Duray Miklósnak a két pere (1982, 1984), amelyek összesen 16 hónapos vizsgálati fogság után bírósági ítélet nélkül végződtek. Ebben az ügyben már a budapesti pártvezetés és a demokratikus ellenzék is — a maga eszközeivel — megnyilatkozott. Duray Kutyaszorítóban c. esszéjének Csoóri Sándor előszavával megjelent amerikai kiadását Hajdú János ítélte el.[36] Ezzel a magyarországi nyilvánosságba is bevitte a problémát, s megosztotta, vitára ingerelte az egyre sokszínűbb magyarországi magyarságpolitikai közbeszédet.

Jugoszláviában az Új Symposion harmadik nemzedékének, a Sziveri János vezette szerkesztőségnek a szétverésekor (1983), majd 1987-ben, a vajdasági tartományi autonómia „megszüntetése” után, a gazdasági teljesítmény és az életszínvonal zuhanásával vált nyilvánvalóvá, hogy az adott kereteken belül a magyarság körében fölmerült problémákat nem lehet megoldani. A magyar elit késői eszmélésének hátterében az állt, hogy mivel az 1974-es alkotmány következtében Vajdaság Tartomány széles körű törvényhozó és végrehajtó hatalmi jogosítványokat is kapott (Koszovóhoz hasonlóan), a Major Nándor vezette magyar közigazgatási, politikai elit ezen a szerkezeten keresztül érvényesítette érdekeit, amelyeket már nem lehetett az össztartományi és a jugoszláviai belpolitikai harcokról leválasztani. Ráadásul egy mesterségesen felduzzasztott és igen jól fizetett magyar médiaelit jött létre a tartományi tájékoztatásban. Itt 1989 előtt éppúgy nem került sor a magyar kisebbségi különérdekeket artikuláló értelmiségi-szemléleti váltásnak az intézményesítésére, mint Kárpátalja esetében. Szovjetunióban már a kommunista párt vezetőihez intézett tiltakozás is olyan reakciókat váltott ki, amelyek lehetetlenné tették a további problémafölvetéseket, sőt az önállósuló és nem teljesen ellenőrzött Forrás Stúdió szétverése után a hivatalosság annak ellenében — mint, ahogy arról már szó volt — egy szigorúbban szemmel tartott irodalmi kör létrehozását engedélyezte (József Attila Stúdió). Ebből a helyzetből 1987-ben Balla D. Károly az önismereti hiányokra figyelmeztető írása, majd 1988 decemberében a szovjet hadsereg által elhurcoltakról való nyilvános beszéd kezdte meg a kilépést. [37]

            A szomszédos szocialista országok magyarságpolitikáján végigtekintve két egymásba kapcsolódó folyamatot látunk ebben az időszakban. Az egyik a nemzeti elem és a nemzeti érdekek előtérbe kerülése az idő előrehaladásával, amely a magyar kisebbségek azonosságtudatát megerősítő intézményrendszer kiépítésének megfékezését vonta maga után. A másik pedig a kétféle integrációs modell létezése: az integratív és a diszkriminatív módszerek és intézmények működtetése. Mindkettőnek kimondatlanul is a többségi nemzetbe való kulturális integrálás volt a végső célja, a társadalom kulturális homogenizációjának megteremtése keretében. (Azt, hogy 1989 előtt mi volt a fontosabb az egyes elitek számára — a nemzeti beolvasztás vagy a társadalmi homogenizálás — mai ismereteimmel még csak hipotetikusan sem tudom eldönteni.) Az integratív modell a lenini nemzetiségpolitika alapján (bolsevik hatalom mindenhol, majd aztán a nemzeti problémák rendezése a központi vezetés aktuális döntései nyomán) olyan intézményeket alakított ki, amelyek egyrészt biztosítják a nyelvhasználati jogokat, illetve a társadalmi-politikai változások konfliktusainak nem nemzeti alapra való helyezését (ilyen pl. a kollektivizálás, amely mindenhol magyar nyelven zajlott le). Másrészt egy új kisebbségi elitet hoz létre, amely — már az adott rendszer keretei között — a párt politikáját hajtja végre, a kisebbségi problémákat ezek között a keretek között próbálja artikulálni. Ilyen integratív intézménynek tekintem a Bolyai Egyetemet, a Magyar Autonóm Tartományt, a CSEMADOK-ot, a Fórum Házat[38] és az ungári Kárpáti Kiadó magyar, valamint ugyanott a Tankönyvkiadó nemzetiségi szerkesztőségét, a kisebbségi magyar könyvkiadást és sajtót és a felsőoktatás magyar tanszékeit is. Csakhogy — és ez a harmadik fontos eredmény — mivel itt (is) élő közösségi viszonyokról és egyéni fejlődési pályákról van szó, ezek az intézmények és a köreikben ténykedő személyiségek egy idő után túllépték a kereteket, komolyan véve saját közösségük problémáit. Erre került sor a Bolyai Egyetem egyes oktatói részéről már 1954—1955-ben, a Magyar Autonóm Tartomány monográfiaügye kapcsán a saját fejlesztési koncepció kidolgozásával,[39] a szlovákiai Magyar Bizottság 1949-es (magyar)kulák kitelepítést leállító akciójával, 1966-ban a CSEMADOK IX. Országos Közgyűlésén Duray Miklós föllépésével, az 1968-as Ótátrafüredi értelmiségi találkozón a nemzeti egyenjogúságot követelő állásfoglalásokkal.[40] Ilyen határátlépések következménye volt Jugoszláviában az Új Symposion elleni akciósorozat (1972-ben a Tolnai Ottó vezette, majd 1983-ban a Sziveri János vezette szerkesztőség eltávolítása), az Anyanyelvápoló Szövetség betiltása és a Viczei Károly vezette amatőr színház felszámolása vagy a Szabadkai Népszínház L. Ristić általi átszervezése, ami komoly tiltakozást váltott ki.[41] Kárpátalján az SZKP főtitkárának küldött beadványt tekintem ilyen típusú eseménynek.[42] Természetesen ezek az esetek nem jelentik azt, hogy a magyar kisebbségi problémákat az adott rendszer keretei között nem lehetett konszolidálni, sőt azt lehet mondani, hogy ez a módszer igen eredményesen működött az értelmiségi alkuk 1989-es fölmondásáig.

A diszkriminatív modell lényege a kisebbségi intézmények, nyilvánosság és jelenlét visszaszorítása, a mobilitási pályák és a társadalmi esélyegyenlőség elzárása a közösség tagjai előtt. Technikái: a magyar nyelvű felsőoktatás visszafejlesztése, az anyanyelvi oktatási rendszer leépítése, a Magyarországgal való kapcsolattartás korlátozása, etnikai alapú város- és iparfejlesztési politika.[43] Erre szolgált példával a Ceauşescu-korszaknak a nyolcvanas években kialakított magyarságpolitikája. (Mindez természetesen nem választható le az egész Romániát érintő folyamatokról, de itt a magyarsággal kapcsolatos célzott módszerekről van szó.) Máshol ez sokkal finomabban működött, de erre lehet, hogy már a tiltakozások miatt került így sor: például Szlovákiában az anyanyelvű oktatás visszafejlesztésével vagy az új lakótelepeken magyar nyelvű intézmények létrehozásának hátráltatásával, Jugoszláviában intézmény-összevonásokkal, telepítések és önigazgatási pozíciók etnikai alapon történő szervezésével, a titói nemzetiségi egyenjogúság biztosítására irányuló rendelkezések be nem tartásával próbálta elérni az apparátus ugyanezt a célt.

Általános következtetésként levonhatjuk: a) A magyar kisebbségek mozgásterét döntően az adott ország társadalmi, politikai berendezkedése határozta meg. b) A nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez intézményrendszer szükséges. c) Az adott országon belüli intézményi integráció nem azonos a kulturális beolvadással. Az előbbihez külön, saját intézményesség szükséges. d) Ha ez nem volt meg, akkor ennek létrehozása, ha ezzel valamilyen keretek között rendelkeztek, akkor pedig ezek önállósítása, továbbfejlesztése lett a cél.

4.  A periodizációs kísérlet csak egy részterületet fogott át, a kisebbségi elit tevékenysége felől vizsgálta a folyamatokat. A teljes képhez egyrészt a bukaresti és a budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját és a nemzetközi viszonyok átalakulásában a kisebbségi problematika alakulását is korszakolnom kellene. Másrészt itt a „fent”, az elit, a makro összefüggések felől tárgyaltam a kérdést, nem pedig a mindennapi, megélt világ, „a lent” oldaláról. Ez akkor lenne megoldható, ha a kisebbségtörténeti periodizációt összevetnénk az adott ország társadalom- és gazdaság-, illetve politikatörténeti korszakhatáraival is.

            A most elvégzett vázlatos összefoglalóból is nyilvánvaló azonban, hogy a magyar kisebbségek története alapvetően a nagypolitikai változásokra adott válaszok, védekezések története. A folyamatokban nem domináns félként, hanem szenvedő alanyként vett részt és az elitek politizálása, a kisebbségpolitika az adott lehetőségek maximális kihasználására irányult.

[1] Szarka László: A (cseh)szlovákiai magyar közösség nyolc évtizede 1918—1998. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918—1998. Szerk. Tóth László, Filep Tamás Gusztáv. Ister, Bp., 1998. 9—12.; Uő.: Kényszerközösségek és védtelen védhatalom. In: Magyarország és a magyar kisebbségek. Szerk. Szarka László. MTA, Bp., 2002. 17—30.; Uő.: Elemzési szempontok a 20. század végi magyar nemzetfogalomhoz. Uo. 189—198.

[2] Ha a kisebbségi intézmények csak a kulturális reprezentációt és nem tényleges közösségi-társadalmi igényeket szolgálják ki, akkor olyan, mintha nem is léteznének.

[3] Ez zajlott le a XIX. század közepétől a moldvai katolikus falvakban a román nemzetépítés hatásaként: a jobb módúak vagy a gyerekeik elrománosodtak; a századelő magyarországi modernizációja során Budapesten; a felföldi magyar nyelvű zsidósággal a polgári Csehszlovákiában.

[4] Ez a fejtegetés a Szarka Lászlóval és Szász Zoltánnal folytatott beszélgetések eredménye. A kisebbségi társadalmat konstruáló és önazonosító elit kiválasztódásáról később, a generációs csoportok létrejötte kapcsán szólok.

[5] A következő, a TLA kézirattárában megtalálható, még fejlesztendő kronológiák álltak rendelkezésemre: Mák Ferenc: Délvidéki magyarság 1918—1941; Mák Ferenc: Szlovéniai magyarság 1991—2000; Popély Gyula: Csehszlovákiai magyarság 1914—1944; Popély Árpád: Csehszlovákiai magyarság 1945—1991; Vékás János: Jugoszláviai magyarság 1944—1997; Vincze Gábor: Romániai magyarság 1944—1989; Bárdi Nándor: Romániai magyarság 1918—1944. Megjelent: Fedinec Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918—1944. Galánta—Dunaszerdahely, 2002.

[6] Majd mindkét országban királyi diktatúrát vezettek be: a Szerb—Horvát—Szlovén Királyságban 1929-ben, Romániában 1938-ban.

[7] A Népszövetség kisebbségvédelmi panaszjoga.

[8] Fedinec Csilla: Kárpátaljai autonómia-koncepciók 1918—1944 között. Kisebbségkutatás, 2001. 3. sz. 450-469.

[9] Alapvető összefoglalások: A. Sajti Enikő: Kényszerpályán. Magyarok Jugoszláviában 1918—1941. Hispánia, Szeged, 1997. 132. Csehszlovákiáról: Popély Gyula: Ellenszélben. Kalligram, Pozsony, 1995. 220.; Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fórum Intézet—Lilium Aurum, Galánta—Dunaszerdahely, 2000. 347.; Kárpátaljáról: Fedinec Csilla: A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918-1944. Fórum Intézet-Lilium Aurum, Galánta-Dunaszerdahely, 2002. 10—38., valamint a példaértékű, az adott korszak eseménytörténetét szakaszoló táblázata uo. 39—40. Romániáról: Bárdi Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio, 1997. 2. sz. 32—67.

[10] Jugoszláviában és Romániában a korszak nagy részében kinevezett, rendkívüli bizottságok intézték a helyi ügyeket.

[11] 1928-ban egy parlamenti hely megüresedése folytán újabb magyar került a képviselőházba.

[12] Az OMP és az Averescu-féle Néppárt politikai megállapodása a közös választási részvételről és a két párt együttműködéséről 1923 októberében. Bárdi Nándor: Az ismeretlen vízmosás és a régi országút. Stratégiai útkeresés a romániai Országos Magyar Pártban (1923-1924). In: Etnopolitika. Szerk. Bárdi Nándor, Fedinec Csilla. TLA, Bp., 2003. 153-194.

[13] A folyóiratszámot újra közölte a Létünk (1994. 3. sz.).

[14] Mester Miklós: A román antirevizionista mozgalom ismertetése. Magyar Kisebbség 1998. 3-4. sz. 162-172.

[15] Erről legpontosabban Filep Tamás Gusztáv írt felföldi élettörténeti mikrofilológiáiban, pl. a Maléter Pálról készült tanulmányában. In: A hagyomány felemelt tőre. Ister, Bp., 2003. 443.

[16] Mikó Imre: Huszonkét év. Studium, Bp., 1941. 198-257.

[17] Erről klasszikusnak elemzés Mikó Imre: Erdélyi politika. In: Hitel Kolozsvár 1935—1944. I. köt. Összeáll. Záhony Éva, Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp., 1991. 144—150.

[18] Ezen összefüggések Erdély vonatkozásában legátfogóbb elemzését adja K. Lengyel Zsolt: Auf der Suche nach dem Kompromiss. Ung. Inst. München, 1993.

[19] Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Sajtó alá rend., jegyz. Romsics Ignác. Zrínyi, Bp., 1989. 310.; Tibori Szabó Zoltán: Teleki Béla erdélyisége. Nis, Kolozsvár, 1993. 66.

[20] Bárdi Nándor: Az Erdélyi Párt és a regionális politika. Magyar Kisebbség 2003. 2-3. sz. 134—162. (Dokumentumközlés.)

[21] Lásd a Délvidéki Szemle c. folyóirat publikációit.

[22] Ankerl Géza: A Kárpát-medence nyelvterületeinek fenntartása. Magyar Szemle 1993. 9. sz. 906.

[23] Mindez a Magyar irodalom története vonatkozó kötetének összeállításakor került napirendre, amelyet határon túli magyar szerzőkkel készíttettek el. Csehszlovákia vonatkozásában alapvető: Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918—1938. Tatran-Szépirodalmi, Bratislava, 1967. 311. A romániai múltfeltárásról részletes esettanulmányt Tóth Sándor: Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakból. Balassi, Bp., 1997. 254.

[24] Különböző társadalom-átalakítást célzó akcióikban, tervezeteikben jött elő a fogalom és a kapcsolódó küldetéstudat. Balogh Edgár: Szolgálatban. Visszaemlékezés 1935—1944. Kriterion, Bukarest, 1978. 382.; Venczel József: Erdélyi föld, erdélyi társadalom. KJK, Bp., 1988. 271.

[25] „Hívebb emlékezésül...” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből, 1945—1948. Összeállította: Tóth László. Kalligram, Pozsony, 1995. 341.

[26] Az 1971-től működő „konzultatív jellegű” Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsát nem sorolom ide, mert önállóságának semmi nyoma nem volt: magukat össze sem hívhatták és gyűléseiket sem magyarul tartották.

[27] A MAT történetét egy Gagyi József által vezetett kutatócsoport vizsgálja. Az első publikációk a genezisről: Gagyi József: A határ, amely összeköt. Regio 2003. 3. sz. 126—148.; Stefano Bottoni: A sztálini „kis Magyarország” megalakulása (1952). Regio 2003. 3. sz. 82—125.

[28] Bodor Pál: Goromba utópia — avagy mire jó Romániában a hivatalos gyűlölet? 8. rész. Magyar Nemzet 1989. július 31. Közli: Vincze Gábor összeáll.: Történeti kényszerpályák — kisebbségi reálpolitikák II. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához 1944—1989. Pro—Print, Csíkszereda, 2003. 299. Uo. (298.) az Előre sajtóközleménye alapján szerepel a megbeszélésen résztvevő felszólalók listája is. Őket tekinthetjük a korabeli magyar kisebbségi elit — az egyházak elöljáróit nem számítva — meghatározó vezetőinek: Gáll Ernő, Hajdú Győző, Szász János, Kovács György, Demeter János, Szilágyi Dezső, Domokos Géza, Csehi Gyula, Sütő András, Méliusz József, Fodor Sándor, Erdős Pál, Bodor Pál, Nagy István, Szabó Gyula, Kénzédi Sándor, Fazekas János, Cseke Gábor, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Sisak Ernő, Balogh Edgár, Erdélyi István, Takács Lajos, Gálfalvi Zsolt, Jancsó Elemér. Ez a fölsorolás nyilvánvalóvá teszi a magyar kisebbségi reprezentációnak író—irodalmár—szerkesztő centrikusságát. Az egész témakörre átfogó ismereteket adnak Vincze Gábor munkái: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944—1953. TLA-JATE, Budapest-Szeged, 1994. 107., illetve ennek 1989-ig kiegészített változata, amely a TLA Könyvtárában található. Illúziók és csalódások. Fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből. Csíkszereda, Státus, 1999. 347.; valamint az előbb említett dokumentumkötet rendkívül fontos bevezetője.

[29] Juraj Zvara: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Vydavelstvo politickej literatúry, Bratislava, 1965.

[30] A csehszlovákiai viszonyokról Popély Árpád kronológiáján túl lásd Kiss József: A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a cseh-szlovák viszony keretei között (1948-1960). Fórum 2003. 3. sz. 3-24.; Uő: A szlovákiai magyar kisebbség a reformfolyamat első szakaszában (1964-1967). Fórum 1999. 1. sz. 99—108.; valamint alapvető összefoglalás Szarka László: A (cseh)szlovákiai magyar közösség nyolc évtizede 1918-1998. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. I. köt. Szerk. Tóth László — Filep Tamás Gusztáv. Ister, Bp., 1998. 9-80. A CSEMADOK kettős szerveződésére legitimáció és egyben érdekvédelmi szervezet, a fenti elvárások és a lenti önszerveződés szerkezetének kitűnő elemzését adja Tóth László: Köz — művelődés — történet. Szempontok és adatok a csehszlovákiai magyar (köz)művelődés lehetőségeihez és fejlődési irányaihoz 1945—1998 között. In: KÖZ — MŰVELŐDÉS — TÖRTÉNET. Ister, Bp., 2000. 221-331.

[31] Vékás János már említett kronológiáján túl Szerbhorváth György készülő Új Symposion monográfiája állt rendelkezésemre (Vajdasági lakoma. Kézirat, 230.).

[32] Itt az ötvenes évekre nézve alig történtek kutatások. Támpontokat adhat egy rövid kronológiai összeállítás Dupka György—Horváth Sándor—Móricz Kálmán: Sorsközösség. A kárpátaljai magyarok a ’80-as évek végén. Kárpáti, Ungvár, 1990. 122—128.

[33] Gabóda Béla: A kárpátaljai magyarság politikai szervezettsége és törekvései. Valóság 2003. 12. sz. 79. A tanulmány összefoglalja a kárpátaljai magyarság 1944 utáni eseménytörténetét. Az említett beadványokat és dokumentumokat közli Botlik József—Dupka György: „Ez hát a hon...” Tények adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életéből 1918—1991. Mandátum—Universum, Budapest—Szeged, 1991. 157—196.

[34] Az 1985-ös, első bukaresti vita anyagát közölte Molnár Gusztáv: Limes. In: Jelentések a határon túli magyar kisebbségekről. Medvetánc, Bp., 1988. 39—56. A körről és két vitájukról az egy számot megélt budapesti LIMES c. folyóiratban is olvashatunk (1989. október 5—6. 15—52.). Ugyanitt Molnár Gusztáv összefoglalta a legfontosabb új szellemi hullámot jelentő Kriterion kiadványokat is (23.). Az egész kör működésének dokumentumait közli: A transzcendens remény. Összeáll. Molnár Gusztáv. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2004.

[35] Részletesen www.duray.sk, illetve Kettős elnyomásban. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság helyzetéről és jogvédelméről, 1978—1988. A Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság tíz éve. HHRF, New York, 1989. 527.

[36] Duray Miklós: Kutyaszorító. Püski, New York, 1983. Élet és Irodalom 1983. szeptember 16.,

[37] Balla D. Károly: Internacionalizmus és nemzeti önismeret. Kárpáti Igaz Szó 1987. július 18. A nyolcvanas évek második felének átmenetéről Móricz Kálmán: Kárpátalja sorsfordulói. Hatodik Síp Alapítvány, Bp., 2001. 147—171.

[38] Az újvidéki Forum Könyvkiadó, a Magyar Szó (az egyetlen magyar nyelvű vajdasági napilap), a Híd (a vezető vajdasági magyar folyóirat) a Dolgozók és a Képes Ifjúság c. lapok, az Új Symposion folyóirat, és a Jó Pajtás, a Mézeskalács (gyereklapok) szerkesztősége, egy nyomda, lap és könyvterjesztő volt található ebben az épületben és társult munkaközösségben.

[39] Részletek a Bolyai Tudományegyetem pártbizottsága megbízásából készült jelentésből. In: Történeti kényszerpályák kisebbségi reálpolitika. Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához 1944-1989. Vál., bev. Vincze Gábor. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszerda, 2003. 179-190.

[40] Az Ótátrafüredi találkozó 1968. november 24-i nyilatkozata és az ott elhangzott beszédek: A Hét 1968. december 8. A hagyományokhoz való viszony és a generációs közszellem szempontjából emblematikus előadás volt Turczel Lajosé A progresszív értelmiség problémája és szerepe kisebbségi életünkben címmel. L. uo.

[41] Az Új Symposion ügy dokumentációja: Csorba Béla—Vékás János: A kultúrtanti visszavág. A symposion-mozgalom krónikája 1954—1993. Újvidék, 1994. 174. A korabeli értelmiségi közszellem interjú-képe 1985—1986-ból: Rózsaszín flastrom. Beszélgetések vajdasági írókkal. Szerk. Szajbély Mihály. JATE Szláv Filológiai Tanszék, Szeged, 1995. 250.

[42] Botlik József—Dupka György: „Ez hát a hon...” Tények adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életéből 1918—1991. Mandátum—Universum, Budapest—Szeged, 1991. 157—196.

[43] A. Gergely András: Nemzetiség és urbanizáció Romániában. Héttorony, Bp., 1988. 93. Uő.: Városi és nemzetiségi lét magyarok és „jugoszlávok” körében a XX. századi városfejlődés árnyékában. MTA PTI Etnoregionális Kutatócsoport Füzetei, Bp., 1996. 43.