A kisebbségi értelmiség önképe a második világháború előtt^*

A határon túli magyar közösségek, létrejöttüket tekintve, történetileg a trianoni békeszerződés nyomán keletkezett kényszerközösségek. Ezek a különböző országokba került magyar társadalomrészek az új helyzetre, a modernizációs és a nemzetállami kihívásokra adott válaszaikkal tudatosan vállalt közösségekké lettek. Az itt közreadandó szövegválogatás a más-más országokban élő magyarság viszonyainak egymástól és az anyaország társadalmától való szétfejlődését és stratégia-, illetve jövőképkeresését jelzésszerűen mutatja be.

Az alábbi írások a harmincas évek második felében születtek, olyan szerzőktől, akiknek politikai szocializációja már a kisebbségi viszonyok között zajlott le, vagy akik az új helyzethez való alkalmazkodás műhelyeinek megteremtésében vettek részt.¹

Itt nem pusztán nemzedéki és identitásbeli másságról van szó, hanem a nemzetfogalom és az úgynevezett sorskérdések újragondolásáról is. A kisebbségbe került magyarság fiatal értelmisége számára használhatatlanná vált a nemzeten a történelmi osztályokat értő felfogás, a társadalmi problémák közjogi megközelítése. Az új körülmények között egyértelművé vált, hogy önazonosságuk, a kisebbségi magyar kultúra alapja csak a népi kultúra lehet, mert a falusi lakosság adja a kisebbségi társadalom többségét. Egy másik meghatározó szempont az volt, hogy a határon túli magyarság körében nagymértékű társadalmi és gazdasági átrétegződés ment végbe (s ez erős szociális érzékenységet indukált), amelynek elemzése nem nélkülözhette a komoly szociológiai megalapozottságot. Harmadrészt az is világossá vált, hogy a nemzetiségi viszony tekintetében a kérdést a (XIX. századból ittmaradt) szupremáciára való törekvés nem rendezheti. De ezzel együtt az is világossá vált, hogy a kisebbségi magyarság a nemzeti törekvések közti közvetítő szerepét csak úgy töltheti be, ha saját kulturális önazonosságtudatát is megerősíti. Az új ideológia forrásai a népiség, európaiság és az erdélyiség/szlovenszkóiság/vajdasági "helyi színek"² elmélete.

Ebben a viszonyrendszerben a sokszínű mozgalmakon belül voltak, akik a nép faji értékeinek, hagyományos világának megőrzése mellett folytattak propagandát. Mások a történelmi osztály és a polgári rend, a kapitalizmus meghaladásától várták a nemzetiségi problémák automatikus megoldását. A harmadik csoportba pedig azok tartoztak, akik a népet a nemzetbe akarták integrálni, a polgári kultúrát pedig (népi és európai szempontokból) szándékoztak megerősíteni. Tehát társadalmukat és a népet kívánták polgárosítani. A következő írások szellemiségükben ehhez az utóbbi vonulathoz tartoznak.

Ezt a szellemiséget, e nemzedéki mozgalmat közvetítették a bőséges folyóirat-irodalomból a budapesti Láthatár, amely külön kisebbségkutató munkaközösséget hozott létre, amelyben a harmincas évek új, filológus -- Közép-Európa-kutató -- nemzedéke kapott helyet. A határon túl a kolozsvári Hitel számított a kisebbségi társadalom kutatása legrangosabb műhelyének. A Vajdaságban a rendkívül komoly cenzúra ellenére (a marxista Híd mellett) a Kalangya próbálkozott a regionális valóságirodalom megteremtésével. Csehszlovákiában a Sarló, a Masaryk Akadémia és a Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesület önismereti műhelyt teremtő szándéka és jó néhány lapkísérlet (Nemzeti Kultúra, Magyar Figyelő, Forrás, Tátra) ellenére nem sikerült rendszeres műhelyt és publikációs lehetőséget teremteni. Ezt a szerepet részben a kassai, a katolikus Prohászka Körökhöz kapcsolódó Új Élet és a Szvatkó Pál által szerkesztett prágai Új Szellem töltötte be. Az egész magyar nyelvterület talán európai kérdésekben leginkább tájékozott és szociálisan is érzékeny politikai hetilapja volt a Ligeti Ernő szerkesztette kolozsvári Független Újság (1934--1940), amelyből nem adunk közre szöveget, de a korszak és az érintett nemzedék (Erdélyben és Magyarországon) leginkább olvasott szabadelvű orgánuma és vitafóruma volt.

Nánay Béla³ itt közreadott írása a Láthatár ugyanazon számában jelent meg, amelyikben Makkai Sándor nagy vitát kiváltott Nem lehet című tanulmánya. A szerkesztők valószínűleg ellenpontozni (is) akarták Makkainak az érdeklődő közvélemény számára bizonyára megrendítő véleményét, amely egyben a hagyományos "elszakadt magyarságképet" erősítette. Összeállításunkban három felvidéki szerző szerepel. Szvatkó Pál⁴ az erdélyi Venczel Józsefhez hasonlóan egyszerre adott helyzetképet és cselekvési alapelveket. Borsody István⁵ az általa szerkesztett, az első bécsi döntés időszakában Budapesten megjelent tanulmánygyűjteményben (Magyarok Csehszlovákiában) közölt írása a mai napig a magyar-magyar viszony leglényeglátóbb elemzése. Az írás -- akkoriban is különös -- újdonsága, hogy részletesen szólt a határon túlról érkezett magyarországi "szakértők" szerepéről, és a magyarországi úri/polgári világ-vitában nyíltan a kisebbségben kialakult demokratikus értékrend példáját helyezte előtérbe. Krammer Jenő⁶ 1941-ben az érsekújvári, illetve szlovenszkói magyar fiatalok fejlődésének ifjúságszociológiai elemző monográfiája (A szlovenszkói serdülők lelkivilága) eredményeit adta közre. Szerepe azonban sokkal nagyobb, mint egy résztvevő-megfigyelőé, hiszen az Érsekújvárról induló, később Sarlós fiatalok tanára, szellemi horizontjuk alakítója volt. Tehát a cikke egyben a kisebbségi értékvilág mint történelmi szükségszerűség ideológiája alapelemeit is adta.

A vajdasági Kende Ferenc⁷ tanulmánya a harmincas évek derekán a diktatúra enyhülésének, a belpolitikai élet megelevenedésének időszakában született. Kende a Kalangya szerkesztőségéből körkérdést küldött ki a jugoszláviai magyar közélet számos résztvevőjéhez, hogy a folyóirat közreadhassa elképzeléseiket a kisebbségi problémák kezelésére. A készülő tematikus összeállításhoz ugyancsak ő készített bevezetőt, és rendszerezte a beérkezett válaszokat. A tervezett Kalangya-szám megjelentetését azonban a cenzúra nem engedélyezte, az ide készült és most közölt szöveg előbb a Láthatárban, majd a szerző 1940-ben publikált tanulmánykötetében (Magyarokról -- magyaroknak) jelent meg.

Venczel József⁸ írása az induló Hitel "csoport" programadó cikkének tekinthető, amely egyszerre kívánta meghaladni a Korunk baloldali csoportosulásának szándékirodalmát, az Országos Magyar Párttal szembeni kritikáját és az Erdélyi Fiatalok világnézeti semlegességét és halódó társadalmi tevékenységét. Politikailag az OMP-n belül a húszas évektől jelen levő, a társadalomszervezést szorgalmazó egyházközeli értelmiségi csoporthoz (György Lajos, Gyallay Domokos, Bitay Árpád, a Magyar Nép című néplap és a kolozsvári Társadalom kör) kapcsolódik, de a jogvédő népkisebbségi szemlélet helyett a népközösségi önszerveződő cselekvési stratégiára helyezte át a hangsúlyt. Mikó Imre tanulmánya összefoglaló voltán túl rendkívüli érzékenységéért tekinthető a kisebbségi politikai elemzés máig egyik legszínvonalasabb eredményének. A különböző szemléleteket, értékválasztásokat, folyamatokat belső logikájuk szerint tárta fel, és akkor adta közre, a második bécsi döntés után, mikor a két legbefolyásosabb erdélyi politikus, Bethlen György és Bánffy Miklós és híveik között dúlt a vita az 1938--1940 között követett népközösségi politika értékeléséről. Velük szemben Mikó Imre -- Bibó István kifejezését használva -- megtalálta az angyalok hangját.

Lényeges kérdés, hogy a határon túl létrejött, új azonosságtudatokat hogyan fogadta Magyarország. A hivatalos tudományosság szintjén a korszak egyik meghatározó magyarországi társadalomtudósa, Dékány István foglalkozott a problémával.⁹ A kérdést, nem csak a nemzeti kisebbségek szempontjából és a magyar tapasztalatokból kiindulva, a "kisebbségi lélek" jellemzőit általánosítva, 18 pontba foglalta össze. Ezek közül a legfontosabbak: 1. A kisebbség apolitizálódik, mert kiszorul a cselekvő politikából, hiszen a többség akarata kormányozza az államot. 2. Közélete egyházi, városi és községi helyi szintre koncentrálódik. Az egyházi közélet felértékelődése az egyetemesség és az erkölcsi megújulás igényével jár. 3. Minél kevésbé foglalkozhat politikával, annál többet foglalkozik a kisebbségi erkölcsi kérdésekkel. 4. A maga erőire támaszkodik, hozzászokik az "autonóm erőgazdálkodáshoz". 5. A kisebbségi ember az önkormányzatiság felé törekszik és akaratlanul is demokratikus. 6. Bezárkózik a szűk családi és rokonsági körébe. Elzárkózási hajlam vesz erőt rajta. 7. Látásmódja és emberekkel való bánásmódja sokkal finomabb, mint a többségieké. 8. A kisebbségi életforma a magángazdaságra összpontosul, polgári jellegű. "Keresi tehát a függetlenséget, az anyagi önállóságot, ellenez minden egyházi vagy állami korlátozást: a kisebbségi született liberális."¹⁰ 9. "A kisebbségi a tipikusan gyűjtő, krajcároskodó, de gondos, szemes, józan és lelkiismeretes is. A reális józansághoz és szerénységhez járul a találékonyság, a szorgos kitartás s végül az önfegyelem hajlama is. [...] A szónoklat a nyilvánosságot szerető többség kenyere; a kisebbségé a hallgatás és a munka pátosza."¹¹ 10. A kisebbséget alkalmazkodókészség és ésszerűsítési hajlam jellemzi. 11. A többségi lelki élete az uralomfenntartás érdekében kifelé fordul, a kisebbségi élete befelé fordul, introveltált lesz. 12. A társas érintkezésben finomabb formákra törekszik és a kisebbségi közeg a családi életét jobban elmélyíti. 13. A kisebbségi érzését egy különleges kisebbségi öntudattal kompenzálja. 16. Az író a kisebbségi közegen belül közösségi vezérré válik. 17. A többségi társadalomnál jóval intenzívebben szervezi egyesületeit, szövetkezeteit. 18. A kisebbség állam iránti lojalitását az állam által biztosított, a kisebbség számára hiteles szerep és pozíció adhatja meg. Azzal, hogy Dékány a magyar kisebbségek konkrét vizsgálata elől a problémákat általánosítva kitért, elkerülte a magyarországi közszellemmel való összevetést.

Mit hozott magával 1938/1940/1941-ben a visszacsatolt területek magyarsága? Konfliktuslehetőségeket: a Horthy-korszak neobarokk szellemiségének meg nem értését, az úri magatartás helyett polgárosult nemzeti öntudatot. Hogy ez miként tudott érvényesülni és milyen konfliktusokkal járt, az egy másik összeállítás témája lehet.

------------------------------------------------------------------------

* Készült a Teleki László Alapítvány Közép-Európa kisebbségkutatási programja keretében.

¹ Kende Ferenc -- Kalangya, Krammer Jenő -- érsekújvári gimnázium cserkész- és önképzőköre.

² Legtömörebben ismerteti Utasi Csaba: Irodalmunk és a Kalangya. Fórum, Újvidék, 1984. 16--20.

³ Nánay Béla életrajzi adatait nem sikerült felkutatni. Rendszeresen publikált a Láthatárban. Az itt közölt összeállítással együtt négy nagyobb dolgozata (Wesselényi szózata a magyar és a szláv nemzetiség ügyében. 1937. 4. sz. 155--162.; Iskolai kirándulások kisebbségeinknél. 1940. 4. sz.; A kisebbség fogalmának alkonya. 1943. 11. sz. 241--242.) és közel kéttucatnyi ismertetése jelent meg a lapban. 1939 márciusától a Láthatár kisebbségkutató műhelyének is tagja volt.

⁴ Zsolnatarnó, 1901 -- München, 1959. Középiskolai tanulmányait Nagyszombatban, az egyetemet Budapesten végezte. Újságíróként dolgozott 1924--1938 között a Prágai Magyar Hírlap munkatársaként. Prágában alapította és irányította 1928--1933 között a Képes Hét című hetilapot, majd 1931-ben az Új Munka és 1937--1938-ban az Új Szellem című folyóiratokat. 1938-ban áttelepedett Budapestre, és itt a Felvidéki Magyar Hírlapot szerkesztette, majd a következő évtől a Magyarország című kormánypárti lap külpolitikai újságírójaként dolgozott. A német megszállás után a Gestapo letartóztatta, és csak 1945 végén tért vissza Németországból Budapestre. Az ötvenes években fordítóként és a rádió munkatársaként dolgozott. 1956 után Bécsben, majd Münchenben élt, és a Szabad Európa Rádió munkatársaként elsősorban külpolitikai kommentárokat írt. Válogatott írásai: A változás élménye. Válogatta, a bevető tanulmányt írta és a jegyzeteket készítette Filep Tamás Gusztáv és G. Kovács László. Kalligram, Pozsony 1994. 340.

⁵ Eperjes, 1911. A prágai jogi tanulmányai befejezése után, 1934-től ügyvédként dolgozott, majd 1937-től a Prágai Magyar Hírlap munkatársa. 1938-tól a budapesti Magyarország külpolitikai újságírója. 1945--46-ban a Szabad Szó és az Új Magyarország szerkesztőjeként dolgozott. 1946--47-ben a washingtoni magyar nagykövetség sajtóattaséja. Lemondása és emigrálása után 1947--1953 között a Pennsylvaniai Női Főiskola tanára, majd 1953-tól 1977 között, nyugdíjba vonulásáig a pittsburghi egyetem tanáraként orosz és modern európai történelmet adott elő. Válogatott írásai: Európai évek. Sajtó alá rendezte Kenedi János, Századvég, Budapest 1991. 320.

⁶ Kismarton, 1900 -- Martonvásár, 1973. Német és francia szakos tanulmányait Budapesten, Berlinben és Prágában folytatta. Budapesten Eötvös-kollégista volt. Csehszlovákiába hazatérve Lőcsén németül, Aranyosmaróton szlovákul tanított, majd a húszas évek közepétől az érsekújvári magyar gimnáziumban dolgozott. 1939--1944 között a szegedi Baross Gábor Gyakorló Gimnáziumban tanított. 1946-tól a Kulturális Minisztériumban dolgozott, majd újra tanított 1950-től az Idegen Nyelvek Főiskoláján, 1959-től pedig az ELTE német tanszékén. Szempontunkból legfontosabb munkája: A szlovenszkói magyar serdülők lelkivilága. Budapest 1935. 77. (Nagy László Könyvtár 3.)

⁷ Nagybecskerek, 1886 -- Budapest, 1974. Középiskolai tanulmányok után könyvkereskedelemmel kezdett foglalkozni. Autodidaktaként művészettörténettel foglalkozott. 1912-ben a kubizmusról értekezett a Nyugatban. A Tanácsköztársaság után Bécsben könyvkiadó vállalata volt, majd Párizsban dolgozott szerkesztőként. Hazatérve a Vajdaságba a Kalangya szerkesztőségének tagja és kiadója. Egyetlen tanulmánykötete, számunkra legfontosabb munkája: Magyarokról-- magyaroknak. Noviszád 1940. 157.

⁸ Csíkszereda, 1913 -- Kolozsvár, 1972. Kolozsváron jogot tanult, 1930-tól, 1939-ben avatták doktorrá. Ugyanekkor a kolozsvári Katolikus Lyceum Könyvtárában dolgozott és 1935--1940 között az Erdélyi Iskola című folyóirat szerkesztője volt. 1935--1944 között a Hitel szerkesztője és a folyóirat vezető teoretikusa. 1940-1945 között az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársa, majd ügyvezető igazgatója volt. 1945-től 1947-ig a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Jogi és Közgazdasági Karán a statisztika professzora volt. 1948-tól az Erdélyi Múzeum-Egyesület főlevéltárosaként dolgozott, míg 1950-ben letartóztatták és egy koncepciós perben börtönbe zárták. 1961-ben szabadult, de évekig kerámiafestőként, illetve kottamásolóként dolgozott. 1969-től a Babes--Bolyai Tudományegyetem Szociológiai Tanszékének munkatársaként falukutatással foglalkozott. Válogatott írásai: Erdélyi föld -- erdélyi társadalom. Válogatta és a bevezető tanulmányt írta Székely András Bertalan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1988. 272.

⁹ A kisebbségi lélek. Budapesti Szemle 253. köt. 738. sz. 1939. május 195--220.

¹⁰ Uo. 209.

¹¹ Uo. 211.