Kerekasztal - beszélgetés a határon túli magyar támogatáspolitikáról

(Bevezető)

A kedvezménytörvény mint támogatáspolitikai lehetőség: segélyezés vagy építkezés?

            A budapesti kormányzatok 1918 óta a nemzetközi viszonyok és a belső gazdasági és politikai viszonyok függvényében különböző módon viszonyultak a határon túli magyarság intézményes támogatásához.

1.      1918-1920 között a békeszerződés aláírásáig, ahova lehetett eljutatták a magyar tisztviselői kar illetményeit. De az intézményhálózatot az impériumváltás után már nem tudták támogatni eseti egyházi segélyeken túl. (A Vajdaság tekintetében még ez sem működött.)

2.      1920-1931 között a budapesti kormányzat társadalmi egyesületeken keresztül (Népies Irodalmi Társaság, Rákóczi Szövetség, Szent Gellért Társaság) folytatta támogatáspolitikáját, amely elsősorban a kulturális és demográfiai pozíciók megőrzésére irányult. Romániában ez döntően az egyházi iskolarendszer fenntartását, Csehszlovákiában az önálló magyar politikai pártok és az országos sajtó (PMH) működését, míg Jugoszláviában a politikai személyiségek akcióit segítette. A közvetítő intézmények a követségek (vízumdíjak bevételei) illetve az egyházak voltak. A korszak második felére a sajtó, a pártapparátus és Erdélyben az iskolák támogatására éves, normatív rendszer alakult ki.

3.      1931-1938/40/41 között, a Bethlen utáni korszakban az egyesületek helyett a kormányzat a direktebb támogatásra tért át, a "normativitás" is háttérbe szorult. Az ország gazdasági helyzete sem engedte meg a rendszer továbbfejlesztését.

4.      A bécsi döntések és 1944 között Dél-Erdélybe az egyházakon keresztül, Szlovákiába egyes politikus közvetítésével jutottak el az esetlegesnek mondható és inkább csak tűzoltásra alkalmas segélyek.

5.      1944-1948 között egyedül Románia irányában folyt némi támogatás a FKGP szervezésében és elsősorban az erdélyi magyar szövetkezeti mozgalmat célozta meg.

6.      Ezt követően a hetvenes évekig szervezett támogatásokról nem beszélhetünk. Alapvetően könyvajándékokról, a hatvanas évektől könyvkiadási csereüzletekről volt szó. (Pl. Magyarország ugyanannyi könyvet vihetett be Romániába, mint amennyit onnan exportált. Ezért magyarországi könyvkiadók ott adták ki nagy példányszámban a magyar klasszikusokat. De ez már a hatvanas évek közepétől állandó diplomáciai feszültséget, vitákat hozott.) A magyar kulturális termékek különösebb nehézség nélkül hozzáférhetők voltak Kárpátalján, Felvidéken és a Vajdaságban. Az 1968-as MSZMP KB Agit. Prop. Biz.-i határozat nyomán magyar előadóművészek, írók, tudósok "nagy számban" szerevezetten utaztak a szomszédos országok magyarok lakta területeire. Ez a folyamat a hetvenes évek közepére - Jugoszlávia kivételével - beszűkült, elgyengült. Ettől kezdve megnőtt - különösen Romániában - a magyar nagykövetségek, konzulátusok kulturális közvetítő szerepe. Románia esetében a nyolcvanas években döntően az egyéni szolidalitás, a különböző informális szerveződések határozták meg a kapcsolattartást. Az ide irányuló "támogatás" esetében - döntően a nyolcvanas évtized második felében - a kulturális segélyezésen és kapcsolattartáson túl a szociális, egészségügyi támogatások szerepe nőtt meg. Ezt egészítette ki 1989-1990 telének eufóriája, amelynek egyik oldala a magyarországi tömeges szolidalítás élmény, a másik pedig az, hogy a romániai magyar társadalom azt élhette meg, hogy nincs egyedül, figyelnek rá, egy nagyobb közösséghez való tartozása kézzelfoghatóvá lett. A szimbolikus tett valóságos élményt jelentett (és nemzetiesített).

7.      Az 1989 utáni időszak első korszaka 1994-ig tartott: ekkor épültek ki a határon túli támogatáspolitika első intézményei a HTMH, az OM főosztálya, az IKA, stb. Az időszakot alapvetően a következők határozták meg:      a) A határon túli magyar intézmények rohamos revitalizációja és intézményteremtési láz. Az általánosan elfogadott elképzelés ekkor az volt, hogy az intézményteremtést segíteni kell s majd a kisebbségi társadalom (nemzeti autonómia keretében) fenntartja és működteti ezeket.

                        b) A budapesti kormányzatok (Németh, Antall, Boros) kormány alapvetően a magyarságpolitika helyét és súlyát kívánták megalapozni a kormányzati munkán belül. Helykeresés folyt, amelyben a gazdaság szerkezetének átalakítása és a nemzeti érdekek képviselet mellett ez a téma az állandó válságkezelés tárgya lett. Tűzoltás és építkezés egyszerre folyt.

      c) Ebben a munkában a politika (pártok - személyek) és a társadalomépítés támogatása teljesen összekapcsolódott/összekeveredett. Ez vezetett ahhoz, hogy ebben az időszakban keletkeztek a legnagyobb támogatáspolitikai botrányok is (Hódi-ügy, Szőcs- ügyek).

            8.   1994-től indult el a támogatáspolitika "társadalmasítása" az előkuratóriumok, ösztöndíjtanács, szakmai előzsürik, létrehozásával. Ez kb. 300 határon túli értelmiségit vont a döntések köré. Mindez egyszerre kívánt politika és szakmai legitimitást adni a döntéseknek.

                        1998 után ez a helyzet annyiban változott, hogy a gazdasági helyzetből is adódóan jelentősen megnövelt támogatási rendszerben erőteljesebben megjelentek a stratégiai programok, amelyek döntően magyarországi kezdeményezések voltak.

A kilencvenes évek második felében új helyezet alakult ki, amely a támogatáspolitika kereteit is alapvetően megváltoztatta. Három tényezőt kell kiemelni, amely alapvetően meghatározza a mai magyarországi magyarságpolitika támogatási rendszerét illetve gyakorlatát.

1. Magyarország nyolcvan éve másodszor van olyan helyzetben, amikor a közép-európai politikában, a magyar kérdés tekintetében nem csak válaszlépéseket ad/adhat, hanem kezdeményezően léphet fel. De ez az első alkalom, amikor az európai erőviszonyok meghatározta folyamatok (keleti bővítés) hosszú távon is egybeesnek a magyar nemzeti érdekekkel. Új a helyzet abban is, hogy Magyarország olyan gazdasági erőforrásokkal rendelkezik, amely lehetővé teszi, hogy a multinacionális vállalatok mellett fontos szerepe legyen Kárpát-medence gazdasági életének növekedési pályára állításában. Épp ezért - a nemzeti szolidaritáson túl - Magyarország érdekelt a határon túli magyarok fokozott kulturális és munkaerőpiaci támogatásában.
2. A kilencvenes évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a határon túli magyar politikai elitek által megteremtett jövőkép, (a nemzeti autonómia megvalósítása, a társnemzeti koncepció alapján) a jelenlegi nemzetállami keretek között, a történelmileg egymást kizáró nemzetépítések konfliktusa miatt, csak részleteiben illetve az európai integrációs folyamatba való részvétel nélkül nem valósítható meg. Napjainkra párhuzamosan több kisebbségpolitikai és magyarságpolitikai stratégia alakult ki: a) regionalizációs törekvések és mozgalmak, b) társadalmi modernizációs, felzárkóztatási programok, c) a határon túli magyar kulturális intézményrendszer (építése és) integrálása a magyarországi szerkezetekhez, d) az adott ország kormányzati politikájában való kisebbségi részvétel. Természetesen ezek nem elszigetelve hanem egybefonódva, kölcsönhatásaik viszonyrendszerében működnek.
3. A kilencvenes évek intézményteremtői abban gondolkodtak, hogy a magyar kisebbségi intézményhálózatok - amelyek a határon túli magyar társadalmaknak szerkezeteket adnak és ezzel a nemzeti autonómiák/magyar kulturális pillérek alapját képezik - az elindulásban segítő magyarországi támogatások utána saját társadalmuk támogatásával működhetnek. Ez azonban nem így történt. Ma ezt az un. magyar intézményrendszert döntően magyarországi támogatásokból próbálják működtetni. Ebből adódóan az állandó évenként és esetleges forrásgyűjtés nem teszi lehetővé hosszú távú működési stratégia kialakítását, így ezen intézményektől nehezen kérhető számon a hatékonyság. Egy másik következmény az, hogy a forrásokért illetve a forráselosztásért folytatott harcban a politikai eliteké lett a döntő szerep. Ezzel a társadalomépítés gyakorlatilag alárendelődött az érdekvédelmi, politikai munkának. Igy politika és politikusfüggővé vált, amely a kisebbségi társadalom stabilitását, belső kontrollmechanizmusait gyengítheti. Nem politikusellenességről van részünkről szó, hanem hogy tudatosítani szeretnénk: a kisebbségi társadalmak hosszú távú fejlődése szempontjából a jelenlegi helyzet azt a veszélyt hordozza magában, hogy a politika nem rendelkezik megfelelő társadalmi visszajelző rendszerrel, társadalmi kontrollal. Így a kisebbségi társadalom csak az elitek politikai konstrukciója marad(hat) és nem egy szerves társadalomszerkezeti egység.
   
   

A jelenlegi támogatáspolitikai gyakorlatot és problémáit a következőkkel lehet vázlatosan áttekinteni:

1. A támogatáspolitika szervezeti keretei:

            a) (Köz)Alapítványok: Illyés Közalapítvány, Apáczai Közalapítvány, Segítő Jobb Közalapítvány, Mocsáry Alapítvány, Bethlen Gábor Alapítvány, Arany János Alapítvány, Új Kézfogás Közalapítvány.

A pályázati tematika teljesen változó: két szélső esete az IKA, amely szinte minden fajta pályázattal foglalkozik és az AKA, amely kizárólag csak a célprogramjaiba illeszkedő pályázatokat fogad el.

Az alapítványoknál kuratóriumok hozzák az ügyvezetés által előkészített anyagok alapján a döntéseket (társadalmi munkában). A kuratóriumok szakmai és politikai legitimációja változó, a határon túli előkuratóriumi rendszer az IKA, ÚK és a Segítő Jobb esetében működik. A többi alapítványnál a határon túli képviselők vagy a kuratóriumban vesznek részt vagy eseti szakértőket kérnek fel egy-egy program elbírálásához.

            b) Minisztériumi, köztestületi keretek: KÜM (Kisebbségi Koordinációs Keret), OM (Határon Túli Magyarok Főosztály, NHTFFPI), NKÖM (Nemzetiségi és Határon Túli Főosztály), ISM, MTA (Domus Program)

A minisztériumi költségvetési kereteken túl fontos, hogy ezek a szervek a magyarországi támogatási források egy részét a határon túli magyar pályázók számára is elérhetővé tették pl. NKA, OTKA.

Ezek között a keretek között célprogramokba lehet bekapcsolódni vagy eseti pályázatok nyújthatók be (pl. KKK). Ezen a szinten jelenik meg legerőteljesebben a hosszú távú működtetés igénye. A támogatási igény - több éves stratégiában előre gondolkodva - már nem segélyezés, hanem alapfeladat és a normativitás problémája, hisz valahogy súlyozni és értékelni kell a forráselosztás során.

            c) Stratégiai programok: Sapientia Alapítvány ill. az EMTE támogatása, komáromi egyetem és a tervezett vajdasági egyetem projekt valamint a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola - rendszeressé váló - költségvetési támogatása. Ezekben az esetekben egy-egy jól körülhatárolt és Magyarországról elindított célprogramról van szó. Itt a politikai és a szakmai fejlesztési logikák az előbbi javára történő egyensúlytalansága mellett alapvető problémát jelent az, hogy a finanszírozó, hogyan érvényesítheti elképzeléseit (pl. minőségbiztosítási elvárásait) ha az intézmény már önálló határon túliakból álló vezetéssel működik.

            d) Befektetési alapként működik a Corvinus Rt., amely a magyarországi Kárpát-medencébe irányuló magyarországi tőkekivitelt segítheti elő. Ez a támogatási forma azonban az előbbiektől eltérően alapvetően az üzleti élet szabályai szerint kell, hogy működjön.

2. A mai támogatási rendszer alapproblémái:

a)      A határon túli támogatási igények ellátása egyre inkább alapfeladatként jelentkezik. Alapfeladatokat ellátni a jelenlegi rendszerben döntően társadalmi szervezeti formákban (közalapítványok) egyre kevésbé lehet és érdemes. A társadalmasított testületi döntéshozatal a pályázatok nagy száma és az alapfeladatokból fakadó folyamatosság és kiszámíthatóság igénye miatt nem tartható. E tekintetben a jelenlegi rendszer a működőképessége határára érkezett. Ma pl. az IKA kuratóriumi ülésein valamivel több mint 1 perc jut egy döntésre legyen az 100 ezres, milliós vagy tízmilliós nagyságrendű. A kuratórium - önhibáján kívül - képtelen ellenállni a rá nehezedő, változó érdekkörű nyomásgyakorló csoportoknak és így nem lehet hosszabb távú normatív stratégiát képviselni és megvalósítani.

b)      A kisebbségi érdekvédelem és politikusok - mindenkor szükséges - támogatása ma nem válik külön a közösségi intézmények, a társadalomépítés segítésétől. Ezek sok esetben az etnikai vonatkozásoktól független közösségépítést is átpolitizálják. Nem beszélve arról, hogy ez a keveredés nem teszi lehetővé, hogy tisztán normatív alapon működhessenek támogatási programok. A sokféle érdek viszonyrendszerében ma a politikai felelősséget viselőknek (kormányzat) nincs jogilag egyértelmű, teljes körű döntési lehetősége támogatási ügyekben: alkufolyamatok működnek, politikai súlyok alapján.

c)      A támogatási összegek növekedése miatt elengedhetetlen a rendszer ésszerűsítése, hatékonyságának növelése. Ha erre meg is van a politikai akarat, szakmai szempontokból ezt jelenleg döntően három dolog akadályozza:     

-         A megfelelő döntésekhez és a koordinációhoz nem rendelkezünk megfelelő információkkal. Jelenleg nincs olyan nyilvántartási rendszer, amely egységes rendszerben kezelné valamennyi határon túlra irányuló, költségvetési forrásokból származó támogatás adatait. Természetesen léteznek külön-külön alapítványi adatbázisok, de ezeket sok esetben nem kompatibilisek, nem teljesek és egy-egy ágazat, intézmény, személy támogatását csak külön-külön lehet feltárni.

-         Az utóbbi 10 év támogatáspolitikájáról nem készültek hatékonyság vizsgálatok. Ma pl. nincs arról világos képünk, hogy a magyar állami támogatással különböző határon túli intézményeknek vásárolt ingatlanok hogyan is vannak kihasználva. Mi lett a sorsuk, ki működteti és milyen célból. Nincs a támogatáspolitikának visszajelző rendszere. A kuratóriumok, kormányzati tisztviselők különösen az előkuratóriumok kényesen ügyelnek a rendszer stabilitásának fenntartására és minden szerkezeti módosítástól tartanak. Ebben a helyzetben a pályázati döntések kritikáihoz könnyű besorolni a szakértői, szervezeti kritikákat. Ebből a helyzetből elmozdulás csak felülről indítható el.

-         Az egységes nyilvántartási rendszer mellett az egységes pénzkezelési, felhasználási és elszámolási rendszer is hiányzik. Ezen belül külön problémát jelent a magyarországi támogatások adóztatása a szomszédos országokban. Ma a támogatások adótartalmát egy másik, jórészt olyan állam kapja meg, akinek a magyarságpolitikája hozzájárul(t) ahhoz, hogy az adott magyar intézményrendszer magyarországi támogatásra szorul.

Stratégiai célok, lehetséges alapelvek és a kerekasztal - beszélgetés lehetséges vitakérdése:

1.A lehetséges stratégiai alapelvek:

a)      A határon túli magyarság jövője alapvetően munkaerőpiaci pozícióitól függ. A nemzetközi kisebbségvédelem, az anyaország politikai támogatása, a saját érdekvédelmi erőfeszítései, hosszú távon (2-3 évtized), a közösség egészét tekintve csak e a társadalomszerkezeti adottság függvényében érvényesülhetnek.

b)      A határon túli magyar társadalmak konstruált közösségek, amelynek jelentős rétegei intézményesen nem kapcsolódnak a magyar nemzeti intézményrendszerhez. Ez a magyarság olyan népi/társadalmi életet él, amelyben az etnikai törésvonal átlépése sem probléma, ha csak a többségi nemzet intézményrendszeréhez tud kapcsolódni. A Mezőségben lejátszódó évszázados folyamat és a Székelyföldön évszázadok óta folyamatosan működő román asszimiláció ezt példázza. (Nem véletlen mindkét esetben az egyházi intézményrendszer elcsökevényesítésének illetve állami kiépítésének esete.) Ma a határon túli magyarság aktív dolgozóinak több mint fele "munkás" kategóriába sorolható. Becslések szerint több mint 40%-a lakótelepeken él. Ma a szórványosodás, a magyarországi migrációnak és ezzel együtt az asszimilációnak ez az igazi terepe. Ha ide nem jut el a nemzeti csak a népi, - a mindennapi nyelvhasználatban létező magyar (szokás) - kultúra, akkor ezt a folyamatot nem lehet befolyásolni. Ebben az ide is eljutó intézményesítés segíthet: média, iskola, vasárnapi iskola, magyar ház, családsegítő központ stb.

c)      Ebben a társadalom és közösségépítő munkában  a legfontosabb célcsoportok a kisebbségi elitek hálózatai. Itt nem pusztán a politikai és a szakmai elitekről van szó, hanem a lokális és a nemzedéki véleményformáló csoportokról. Ezek helyzetbehozása, saját - sokféle - stratégiáikban való megerősítése hozhat létre az eliten belül megfelelő kiválasztási mechanizmusokat és a vonatkoztatási pontokat. Ezek - hosszabb távon - a mai politikai elsődlegességekkel szemben egy visszajelzésrendszert képezhetnek és a demokratikus akaratképződés csatornái lehetnek. Az "elit" támogatása csak akkor lehet hatékony ha az Európai Unióban is érvényesülni képes helyi elitképzést tűzzük ki célul.

d)      Az előző, az elitek szocializációját és helyzetbehozását alapelvet mindenképp ki kell egészíteni azzal, hogy olyan támogatáspolitikára van szűkség, amely számbaveszi a regionális különbségeket és az egymáshoz, Budapesthez és az adott ország kormányzatihoz is eltérő viszonyt. Végzetes volna ezen közösségek intézményhálózatát és véleményformálóinak jövőképét kivonni az adott régióból. Önálló nemzeti közösségekről van szó, amelynek elitjei eddig is önálló kisebbségi nemzetépítést (nemzetiesítést, regionalizálást, társadalomépítést) folytattak. Tudomásul kell vennünk, hogy egy többközpontú, több oszlopból/pillérből összeálló kulturális nemzetről van szó.

e)      A támogatáspolitikai szerkezetek fejlesztésekor szembe kell nézni a magyarországi intézmények és a szomszédos országok magyar szervezeteinek eltérő intézményesültségével, működési hatékonyságával. A külső modernizációs törekvéseket csak akkor lehet ott hatékonyan képviselni, ha van erre ott megfelelő szerkezet, kompatíbilis, jól működő intézmény. Az expanzió helyett inkább az inkubátor elven nyugvó fejlesztéseket érdemes támogatni.

2. Politikai és szakmai döntést igénylő kérdések:

            a) Vállalja-e a mindenkori magyar kormányzat, hogy alapfeladatokat, nomativ módon finanszíroz a határokon túl?

            b) Milyen az az intézményi kör, amelyet a támogatáspolitika képes magyarországihoz hasonló színvonalon fenntartani?

            c) Hogyan lehet szervezetileg megoldani, hogy egyszerre a mindennapi feladatokra, egy-egy helyi közösség programjainak támogatására; intézményműködtetésre; stratégia célprogramok megvalósítására átlátható és hatékony rendszer alakuljon ki?

            d) Melyek azok az intézményépítő és fenntartó célprogramok, amelyek a nyelvhasználat, oktatás, művelődés és a nyilvánosság terén leghatékonyabban hozzájárulhatnak a határon túli magyarság kulturális esélyegyenlőségének javításához?

Természetesen ezekre a kérdésekre nem lehet azonnal végleges választ adni. A kedvezménytörvény hatását (a lehetőségeket és a problémákat) azonban e téren is fel kell tárni. Lássunk hozzá!