Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989 - 1998

            Dolgozatomban három jelenségről szeretnék szólni. A "határon túliság" mint téma fogalmi megközelítéseiről, a politikai eliteken belüli lehetséges törésvonalakról, valamint az utóbbi tíz év magyar kisebbségi közéletében felmerült - és általam kiemelten fontosnak tartott - vitatémáiról.

            Mondandóm  alapját részben a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek, 1989 utáni iratanyagát feltáró kutatásunk közben szerzett tapasztalatok képezik. Az ugyanebben a témában készült kronológiák és bibliográfiák szerkesztéséből is sokat tanultam. Leghasznosabbnak azonban azok a beszélgetések bizonyultak, amelyeket a dolgozat vázlatáról határon túli szakértőkkel folytattam. [i]

            A téma megvitatását azért tartottam fontosnak és időszerűnek, mert a magyar kisebbségekkel kapcsolatos kutatások részterületekkel foglalkozva, nem adhatnak átfogó képet a határon túli magyarság politikai viszonyait meghatározó háttérfolyamatokról. Így az elemzők elé - néhány fontos, részben publikálatlan tanulmányt kivéve [ii] - az aktuális ügyek (belső és külső konfliktusok) kerülnek. Nem különülnek el egymástól a rövid távú jelenségek és a hosszabb távon is meghatározó folyamatok. A kérdéskör ezáltal kényszerhelyzetek sora között kerül végiggondolásra, miközben elmarad a stratégiai álláspontok megfogalmazása.

Legalább ilyen fontosnak tartom a szomszédos országok magyar politikai önszerveződéseinek összevetését. [iii] Egyrészt azért, hogy a közép-európai folyamatok között helyezzük el a történéseket, másrészt, hogy tükröt tarthassunk Budapest határon túli magyarság-politikája elé.

I. A fogalmi meghatározottságról

            A határon túli és a magyarországi közírásban egyszerre van jelen és keveredik a politikai önmeghatározások sora és a problémakör társadalomtudományi megragadása. Az előbbi tekintetében elmaradt az  - 1980-as években is általános - nemzetiség kifejezés használata, és a határon túl előbb a nemzeti kisebbség, majd az önálló politikai jogalanyiságot képviselő nemzeti közösség [iv] vált általánossá, mint önazonosító megfogalmazás. A VMDK (Vajdasági Magyar Demokrata Közösség) dokumentumaiban magyar népcsoport, a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) autonómiaelképzelésében a magát szabadon magyarnak valló lakosság kifejezések is szerepelnek.) A  nemzeti közösség programcélját a társnemzet  kifejezéssel deklarálták. [v] Magyarországon a politikai életben a nemzeti közösség kifejezés vált általánossá, a tömegkommunikációban használt határon túliak, szórványmagyarság, az utóbbi időben feltűnt (elszakadt) [vi] nemzetrészek megnevezések mellett. A nemzeti közösségként (egységes egészként) való felfogáshoz kapcsolódnak a legáltalánosabb földrajzi meghatározottságok is pl. vajdasági magyarság, erdélyi magyarság, felvidéki magyarság, szlovéniai magyarság, horvátországi magyarság- vagy magyar közösségek is. Magyarország megnevezésére a kisebbségi sajtóban a kilencvenes évek elején még rendszeresen használták az anyaország megnevezést, de ez folyamatosan visszaszorult. [vii]

            A társadalomtudományi szakirodalomban a magyar etnikumról (etnikai közösség), egy-egy régió (alrégió) társadalmáról, magyar életvilágról, -szféráról, magyar intézményrendszerről, magyar diaszpóráról beszélnek, de mindezeken egy-egy le nem írt (saját működési mechanizmusokkal bíró) határon túli magyar társadalmat értenek. Ezt a kategorizációt már csak ezért is nehéz volna körülírni, mert másként határozzák meg az érintett társadalmi csoport kritériumait a különböző szakterületek kutatói: antropológiai, szociológiai, statisztikai, demográfiai, nyelvészeti, közgazdasági, jogi  szempontból.

            Történeti értelemben, a határon túli magyar társadalmak, létrejöttüket tekintve az impériumváltással  keletkezett kényszerközösségek, amelyek fejlődését egyrészt a belső és külső modernizációs kihívások, másrészt az adott ország többségi/államnemzetének államépítési és az "anya"-ország politikai törekvései, valamint az ezekre adott  válaszok határozzák meg. Ezek a töredéktársadalmak (belső rétegzettségüktől és a regionális hagyományoktól függően), a húszas évektől az új helyzethez alkalmazkodva eltérő viszonyok között külön fejlődtek az anyaországtól és a többi elcsatolt terület magyar csoportjaitól. Paradox módon épp a szétfejlődés révén, a helyi viszonyokhoz való minél hatékonyabb alkalmazkodás biztosíthatta az önazonosság intézményes megőrzését. Ezért a második világháború időszakában, Felvidékről és Erdélyből, saját csoporttudattal: erős regionális (-kisebbségi)  öntudattal rendelkező csoportok kerültek vissza Magyarországhoz. Az 1945 utáni generációváltások során és a hetvenes évekre kialakult kettős kötődés, a hídszerep intézményesítése révén a kulturális elitek új és önálló önazonosság ideológiákat fogalmaztak meg, vállalva a másságot az anyaországtól és az államalkotó többségi nemzettől.

            Politikatörténeti szempontból a magyar kisebbségek 1918 és 1938/40/41 között, valamint 1989 után önálló politikai közösségekként léptek fel, és etnikai alapon külön politikai pártokat hoztak létre. 1944/1948 és 1989 között különböző csoportok az egyes országok kisebbségi, illetve magyarságpolitikáján belül próbálták a magyarság érdekeit megjeleníteni.

            1990 után, az önálló magyar politikai közösségek létrejöttének okait, az 1989-es közép-európai demokratikus változásokon túl a következőkben látom:

            1. A megújuló kisebbségi magyar kulturális és politikai elitek nem tudták a nyelv- és identitáspolitikai  érdekeiket az adott többségi nemzet politikai pártjainak modernizációs-demokratizációs stratégiáin belül érvényesíteni. Így törekvéseik hamarosan külön politikai érdekként is intézményesültek önálló, civil társadalmi kezdeményezésekben, illetve pártokban.

            2. Az új alkotmányozási folyamat során politikailag (is) kisebbségé váltak, mivel nem lettek  a többségi nemzettel egyenrangú államalkotó tényezőként deklarálva. [viii]

            3. Magyarország 1990 után külpolitikai törekvései között az euró-atlanti integráció és a szomszédságpolitika mellett a határon túli magyarság érdekeinek képviseletét is vállalta. A  kisebbségi kérdést nemzetközi ügyként kezelte: az Antall-doktrína révén Magyarország mint védőhatalomként deklarálta magát a határon túli magyarság ügyeiben, másrészt   a szomszédos országok magyar pártjait a nemzetközi kapcsolatok tényezőiként fogadta el.

            4. A határon túli magyar elitek 1992-96 között kidolgozták a maguk - jövőképet adó - autonómiakoncepcióit, amelyek (valójában a kisebbségi problémák kezelésére adott színvonalas technikák) megvalósításához nem találtak politikai partnereket a többségi nemzet(ek) körében. De ezek a tervek a kisebbségi politizálás alapelvévé tették az önálló kulturális-oktatási intézményrendszer megteremtésének szükségességét.

             A tömör fogalmazás árnyalása érdekében néhány szerkezeti és szemléleti problémára külön is ki kell térnem.

            Az ausztriai és a szlovéniai magyarságot olyan, elsősorban kulturális közösségeknek tartom, amelyek az adott többségi intézményrendszeren, illetve önkormányzataikon keresztül folytatják érdekérvényesítésüket. A horvátországi magyar politikai szervezetek  alapvetően a többségi pártokhoz kapcsolódnak, és ebben a kapcsolatrendszerben próbálják meg különérdekeiket érvényesíteni. [ix]

            Egy-egy adott kisebbségi társadalom képét a saját, illetve a magyarországi nyilvánosságban a kulturális és politikai elit teremti meg, tehát egy  eleve konstruált képről és közösségről van szó. Így hangsúlyoznom kell, hogy amikor a politikai közösségről, a politikai életről szólok, az elit viszonyait próbálom rendszerezni és általánosítani. Mindez Budapestről nézve banalitásnak tűnik, de még a témával foglalkozó körökben is gyakori, hogy egynemű határon túli közösségekről beszélnek. Az, hogy nem összetett, tagolt szerkezetekről esik szó, erősítheti, hogy a parlamenti választásokon a magyarság egységes támogatására számíthatnak az ottani magyar pártok, társadalmi hovatartozástól függetlenül.

            A harmadik megjegyzésem is a magyarországi tagolt politikai rendszer és a szomszédos országok egységesítésre törekvő magyar politikai viszonyainak aszinkronitásához kapcsolódik. Az eddigi választási kampányokból jól látszik, hogy míg a magyarországi politikai életben különböző szakkérdések körül forog a vita, a szlovák, ukrán, szerb, román politikai életben ezek a kérdések is nemzeti sorskérdésekké transzformálódnak át: a politikai életnek nemzeti, és nem elsődlegesen  demokratikus  legitimációja van. Fokozottan érvényes az előbbi a szomszédos országok magyar politikusaira, akik ráadásul saját választóik előtt is egy etnikai/nemzeti diskurzust folytatnak. S amikor a magyarországi pártokkal, nyilvánossággal érintkeznek, ugyanezt a nyelvet használják. A magyarországi politikusok pedig a külmagyar politikai közegben vagy egysíkúan ráállnak a közvetlenül etnikai, kulturális problémák boncolására, vagy egyszerűen idegenül és általánosságként hat mondandójuk.

II. A törésvonalak keresése

            A kisebbségi és hazai sajtóban a határon túli magyar szervezeteken belüli politikai nézeteltéréseket mint az egész közösségen belüli választóvonalak kerülnek bemutatásra, miközben a pártbomlások jól mutatják, hogy elsősorban a politikai/kulturális eliten belüli konfliktusokról van szó. [x] A belső vitákban kialakult az irányzatok elnevezése és az eddigi szakirodalom jó része arra utal, hogy itt politikai értékek ütközéséről van szó. A leggyakoribb kategorizációk: liberális - nemzeti/népi-keresztény; jobb-bal; kíséret - kemény mag - kollaboráns; kuruc-labanc; mérsékelt-radikális; érték-érdekorientált. [xi] Ha azonban megnézzük a külső konfliktusokat,  akkor mind az alapszerződések körüli vitákban, mind a nyelvpolitikai konfliktusok során nem igazán lehet az előbbi jelzők alapján, a megnyilatkozók között lényeges különbséget tenni.

Az ellentétes álláspontok  két téma körül koncentrálódtak: 1. A magyar politikai szervezetek által a többségi nemzet demokratikus/euróatlanti orientációjú erőihez való viszony, és a velük való együttműködésben követendő stratégiák körül. 2. Az identitáspolitika alapkérdése viszonylatában: a nemzeti önazonosság megtartásához elegendő-e az  állampolgári jogegyenlőség és a nyelvpolitikai jogok biztosítása, vagy szükséges-e ezen túl az önálló kisebbségi intézményrendszer kiépítése ?

            A nemzetiségi politikusok értéktagoltságát, az integratív nemzetiségpolitika szemszögéből, Jászi Oszkár 1918 tavaszán a következőképpen látta. " Míg egy nemzetiségnek nincs anyanyelvű iskolája, közigazgatása, bíráskodása, lehetetlen a nemzettagokat ezektől eltérő problémák iránt érdekeltté tenni, lehetetlen utat nyitni természetes osztályellentéteknek, a világnézeti ellentétek politikájának." [xii] Abban a szakirodalom egyetért, hogy az utóbbi tíz évben Közép-Európában nem az integratív kisebbségpolitika határozta meg a magyar kisebbségi politizálás kereteit. S azt is tapasztaljuk, hogy az úgynevezett mérsékelt-radikális szembeállítás a nyelvi vagy az intézményes jogszűkítések alkalmával nem működik: a mérsékeltnek tekintett kisebbségi politikusok is teljes vehemenciával vetik be magukat - az általában verbális aktivitásban kimerülő - küzdelembe.

            Az utóbbi tíz év történéseiből kiindulva, véleményem szerint, a kisebbségi eliteken belüli viták és elkülönülések nem a hagyományos politikai értékek/világnézetek mentén hanem más tényezőkkel jobban értelmezhetők. A két világháború közti kisebbségtörténeti tanulmányaimból kiindulva az akkor érvényes törésvonalakat vizsgálom újra: kisebbségpolitikai stratégia, nemzedéki kérdés, területi szempontok, felekezeti különbségek, nyelvhasználat.

            1. Kisebbségpolitikai és önszerveződési stratégiák

            A magyar érdekvédelmi szervezetek viszonyát a többségi társadalom politikai szervezeteihez, alapvetően három típusba lehet sorolni.

            a) Az önszerveződés első időszakában az csehszlovákiai FMK (Független Magyar Kezdeményezés) a NYEE (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) mozgalmon belül  próbált politizálni; az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) képviselői 1990 tavaszáig részt vettek a Nemzeti Megmentési Front tanácsában; a KMKSZ egy ukrán jelöltet támogatott a döntően magyarok lakta beregszászi járásban az 1990-es parlamenti választásokon. Ezek azok a kezdeti kísérletek, amikor a magyar kulturális alapon szerveződő mozgalmak egy-egy többségi szervezettel/azon belül próbálták meg érdekeiket érvényesíteni. Természetesen az együttműködés gyökere mindhárom esetben más volt, de mindenütt az adott ország aktuális rendszerváltó szervezeteihez kapcsolódtak a magyar önszerveződések.

            Szlovákiában és Jugoszláviában a többségi pártok nagy számú magyar parlamenti és helyhatósági képviselőt indítottak a magyarlakta területeken. Az előbbi helyen bár még szatellit pártot is sikerült létrehozniuk Gyimesi György vezetésével nem tudtak komoly eredményt elérni. [xiii]

            b) Egy másik modell, a kilencvenes évek első felének-közepének politikai jogalanyiságból és az önrendelkezés elvéből kiinduló autonómia felfogása, amely egységes szervezeti keretekben gondolkodott ahol a mozgalom egyben az adott terület magyarságának önkormányzata is lehet. Ebben a modellben (a mozgalomból egyre inkább politikai párttá váló) intézmény egyben az autonómia megtestesítője is. Tehát egyszerre önkormányzatként az erőforrásokat menedzselő szerepet, és mint politikai párt, a parlamenti érdekvédelmet is el kell látnia. Ennek legkifejlettebb formája az RMDSZ állam az államban elképzelése volt. [xiv]

            Az ilyen irányú autonómia kiépítése a VMDK vezetésének széteséséhez vezetett 1994-re, a jugoszláviai háborús helyzetben, az elit más csoportjainak közegellenállásán. A KMKSZ  infrastrukturális gyengesége, az elit más csoportjainak a budapesti és az ungvári-központi ukrán törekvésekhez való viszonya és a személyi feltételek hiánya miatt nem tudott markáns autonomista stratégiát kiépíteni. Szlovákiában a magyar pártok megosztottsága, a meciari kormányzat nyelvpolitikai és közigazgatási aktivitása miatt maradt meg programszinten a "társnemzeti koncepció" és a révkomáromi határozatok. [xv] Ez utóbbi esetében épp a pártpolitikai félelem akadályozhatta meg az autonómiatörekvésnek keretet adó százas nagytanács megválasztását. Az RMDSZ-ben a kolozsvári nyilatkozat (1992), majd a brassói kongresszus (1993) után kiépültek az állam az államban modell keretei, de már az egésznek legitimitást adható belső kataszter és választás megszervezése - a politikai realitásokra hivatkozva -elmaradt. [xvi]

            c) 1996-ban Romániában, majd 1998-ban Szlovákiában új politikai helyzet állt elő, mivel a magyar pártok számára is kormányzati részvételre nyílt lehetőség, koalíciós partnerként bekerültek a hatalomba. [xvii] Ennek előzménye volt Szlovákiában az etnikai alapú területi autonómia követelésének feladása, és hallgatólagosan ugyanez történt Romániában is. Az új helyzetben - a kisebbségi kulturális/politikai eliten belüli átcsoportosulás mellet - a  hatalomban való személyes részvétel és a politikai intézményrendszer átalakításában való közreműködés reménye került előtérbe. 

            A kisebbségpolitikai, stratégiai megfontolások másságát keresve, mindezt nem lehet egy-egy tényezőre visszavezetni. Rendkívül fontosnak tartom a pártok és a koncepciók genezisét, mert már itt nyilvánvalóvá váltak a szocializációs különbségek, az, hogy az egyes politikai vonatkoztatási személyiségeknek milyen felfogása alakult ki a kisebbségi kérdés kezelésének lehetőségéről.

            A következőkben országonként tekintem át az önszerveződéssel kapcsolatos eltérő elképzeléseket, és arra keresem a választ, hogy melyek azok a tényezők, amelyek leginkább meghatározták a kisebbségi magyar politizálás intézményes kereteit.

Ukrajna

            Az 1988-ban gombamód szaporodó helyi, magyar művelődési köröket, az akkori megyei vezetés által elfogadott magyar értelmiségiek egy a Csemadok-hoz (Csehszlovákai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége) hasonló rendszerkonform kulturális szervezetbe akarták tömöríteni. Ebben az esetben a pártkontrollhoz némi anyagi támogatás is járulhatott volna. Azonban az ugyanakkor szerveződő, megyei, ukrán Sevcsenko társaság példája (1989. január) azt bizonyította, hogy létrehozható nemzetiségi alapon is társadalmi szervezet az állami és pártszervek irányítása nélkül. Mindez lehetőséget adott az addig periférián mozgó értelmiségieknek, a helyi magyar önszerveződésekben meglévő informális befolyásuk intézményesítésére. Az így 1989 februárjában megalakuló KMKSZ már egyértelműen a hatalomtól független magyar érdekvédelmi szervezetként jött létre, amely a kulturális érdekek védelmét tartotta legfőbb feladatának. A mozgalom szervezését egyértelműen Fodó Sándor személye határozta meg. Mögé sorakozott fel egyrészt a hivatalos magyar kulturális elit, másrészt addigi tanítványi és baráti köre. Az előbbi csoport folyamatosan morzsolódott le az elnök környezetéből. A gyorsan felduzzadt, szervezési tapasztalatokkal nem rendelkező vezetéssel bíró szervezet sok vonatkozásban kaotikus, az elnök személyétől függő működését bírálta (a magát 1992-ben Demokratikus Platform néven megszervezte) Dupka György vezette csoport. 1993-ban az ellentétek két kérdés körül bontakoztak ki. Egyrészt az ukrán-magyar alapszerződés megkötése és a kárpátaljai magyarság véleményének figyelmen kívül hagyása kapcsán, másrészt  a beregszászi parlamenti jelölt személye körül.  Az első témában a magyarországi tömegkommunikáció és a pártpolitikai ellentétek szétrombolták a KMKSZ vezetése által megfogalmazott egységes álláspontot. A választási jelöltállítás esetében már nem a külső tényező volt az elsődleges, hanem stratégiai megfontolások kerültek előtérbe. Fodó, a KMKSZ elnöke került szembe Tóth Mihállyal, a helyi járási közigazgatás addigi megbízottjával és a helyi KMKSZ szervezet jelöltjével. A KMKSZ országos reprezentációja került szembe egy közigazgatási tapasztalatokkal bíró, a helyi ügyek intézésében hozzá nagy reményeket fűző, tömbmagyarságban lévő  kulturális elit jelöltjével, akit a magyarországi ellenzéki pártok  is támogatásukról biztosítottak, a nyíltan MDF elkötelezettségű Fodóval szemben. A helyi jelölt választási győzelmét követően UMDSZ (Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség), MÉKK (Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége) révén tovább folyt a politikai szétesés. Azonban a legnagyobb tömegbázissal bíró KMKSZ tagsága alig csökkent. A kiválással létrejött egy a sajtóban és a magyarországi tömegkommunikációban is jól reprezentált értelmiségi csoport, amely a helyi és reális problémákat felvetette, ezek megoldására terveket dolgozott ki, de belső anyagi erőforrások és a gyér külső (elsősorban budapesti) támogatás nem tette lehetővé nagyobb programok megvalósítását. A magyarországi kormányzattól és a megyei vezetéstől elszigetelődött KMKSZ vezetése egyrészt kidolgozta a helyi autonómia koncepcióját, másrészt a magyarországi támogatások 1994 utáni beszűkülése után  "saját infrastruktúráját", és az önálló intézményrendszere alapját, a beregszászi tanárképző főiskola létrehozásával teremtette meg. [xviii] Az új intézmény támogatására a magyarországi kormányzat sem mondhatott nemet, és ezáltal egyrészt az elitképzés és megtartás bázisát, másrészt a kulcsfontosságú oktatási autonómia megteremtésének alapkövét teremtették meg. Az 1998-as parlamenti választásokon a beregszászi járásban Kovács Miklós, a KMKSZ új elnöke legyőzte Tóth Mihályt. Kovács radikális retorikája szerint a kollaboráns nómenklatúra és a kemény mag, a nemzetiségi érdekek hiteles képviselői között húzódik a törésvonal. A másik tábor szerint a problémamegoldó, kompromisszumokat kereső, gazdaság- és társadalomszervezésre koncentráló csoporttal szemben egy a kárpátaljai magyarság kizárólagos képviseletére törekvő, a Magyarországról jobboldali politikai erők által irányított, az ukrán kormányzattal szembehelyezkedő, a nemzeti sérelmekre koncentráló csoportról van szó. Tehát itt a tagolódás körüli vitában nem az autonómia akarása áll előtérbe, hanem a nómenklatúrás múlt (avagy jelen?).

(Cseh)Szlovákia

            Az 1989-es változások egyedülálló helyzetben érték a felvidéki magyarságot: létezett  összefogó kulturális szervezete (Csemadok), illegálisan működött a Kisebbségi Jogvédő  Bizottság és Duray Miklós személyében rendelkezett egy ellenzéki múlttal, kapcsolatokkal bíró, általánosan ismert, karizmatikus személyiséggel. A pátszerveződések kialakulásakor alapvetően négy különböző elképzelés jelentkezett.

             A 68'-as nemzedék a Csemadok-ba kívánta bevonni az új szerveződéseket, ezzel egy általuk vezetett egységes magyar mozgalom jött volna létre, és a kormányzati hatalmon belüli személyes részvétellel gondolták érvényesíteni a magyarság kulturális érdekeit.

            Velük szemben a Duray volt munkatársi köréből kikerülő fiatal értelmiségi csoport az FMK létrehozásával egyrészt az ideológiai tagozódás mellett szállt síkra. Úgy vélték, hogy az általános közép-európai átalakulásban kell a magyar önszerveződéseknek minél hatékonyabban kivenni a részüket és a NYEE mozgalmat segítve a politikai rendszert megváltoztatva lehet a kisebbségek problémáit kezelni.

            A csehszlovákiai politikai folyamatokba csak 1989 decemberében bekapcsolódó Duray Miklós néhány hónap után, feltehetően a prágai tapasztalatokból okulva, már önálló magyar politizálásban és pártban gondolkodott felhasználva a Csemadok, a magyar pedagógusok és a közigazgatásban dolgozó, magyarságukat vállaló szakemberek meglévő kapcsolathálóit.

Az MKDM (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom) létrehozása először az FMK vezetése részéről merült fel, elsősorban a falusi, vallásos magyar szavazók megnyerése érdekében. Később a mozgalom a szlovák kereszténydemokráciától annak nacionalista hagyományai miatt, majd az Együttéléstől az erősebb szervezet egységtörekvései miatt identifikálódott. Stratégiai súlyát jelentősen megnövelte, hogy 1994 (a révkomáromi nagygyűlés) után a szlovák nyelvű tömegkommunikációban egyre nagyobb teret kaptak a párt vezetői. Választói befolyása növekedésével együtt a szlovák-magyar kapcsolatokban is eredményeket fölmutatni akaró Horn kormányzat ebben a pártban egy az Együttélésnél "pragmatikusabb" tárgyaló félre talált.

            A szlovákiai magyarság politikai elszigetelődése időszakában (1992-1995) az Együttélés vezetése  a felvidéki magyarságot mint  önálló politikai jogalanyt képviselte a társnemzeti koncepció és a különböző autonómiatervek kidolgozásával. Ezekben a tervek nem csupán nyelvhasználati és közigazgatási technikák voltak, hanem egy jövőképet képviseltek az esélyegyenlőség és a politikai egyenrangúság elvei alapján.

            A felvidéki magyar politikai élet tagoltsága miatt félrevezető volna az MPP(Magyar Polgári Párt)-MKDM-EPM (Együttélés Politikai Mozgalom) ívet húzni a pragmatikus-együttműködőktől az autonómista önrendelkező álláspontig. Annál is inkább, mivel az MPP is komoly autonómiakoncepcióval rendelkezett. De a pártok mögött húzódó kapcsolatháló-csoportok eltérő stratégiája az igen aktív, meciari jogszűkítő magyarságpolitika következtében ki sem bontakozhatott. Elsősorban azért, mert emberi jogi nézőpontból is alapvető  követelményeket sértett meg, illetve meglévő nyelvhasználati és közigazgatási jogosítványokat vett el. Ezért a politikai-szervezeti tagoltság ellenére, az elit körében, folyamatosan  - a harmincas években már tapasztalt - kisebbségi/nemzeti összezáródásnak lehettünk tanúi.

Jugoszlávia/Vajdaság

            A jugoszláviai magyar kulturális elit hetvenes-nyolcvanas években kialakult, más hasonló magyar csoportokhoz viszonyított előnyei a kilencvenes évekre hátrányukká váltak. Ennek az elitnek néhány képviselője komoly pozíciókat szerzett Vajdaság politikai vezetésében, és komoly intézményes háttérrel rendelkeztek: Fórum Ház, Hungarológia Intézet, folyóiratok és hetilapok szerkesztőségei. Mindezek azonban a "testvériség egység" ideológiájának időszakában a jugoszlávizmus alapján működő integratív kisebbségpolitika alapján működtek. Kialakult egy olyan valós helyzet, amelyben a jugoszlávizmus intenzív vállalásával lehetett az erőforrások elosztásának közelébe jutni. A nem csupán lokális, etnikai alapú önszerveződésre, valamint a sajátosan magyar problémák nyilvános feltárására nem nyílt lehetőség. Aki nem tartotta be ezeket a játékszabályokat, azt maga a magyar nyelvű intézményrendszer is büntette (Mirnics-, Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület-, Sziveri-, Viczei ügyek) vagy egyéni kompromisszumokat kötve befogadta (Új Symposion nemzedékek Sziveri időszakáig). [xix]

            A nyolcvanas évekre  legitimációs váltás történt Jugoszláviában. A jugoszlávizmus jóléti-szabadság ideológiáját a nemzeti retorika váltotta fel. Ebből következett a nemzeti közösségek öntudatosodása, a konfliktuskezelésben, a helyi döntésekben a nemzeti szempontok előtérbe kerülése. Ezt a nemzeti összezáródást azonban nem tudta követni a vajdasági magyar elit, hisz egész szocializációja a jugoszláv önigazgatási rendszer hatékonyságának növeléséhez kapcsolta (Rehák László munkássága). Ehhez az is hozzájárult, hogy a valós problémákat felvető Sziveri nemzedék pályáját, épp a Fórum Ház elitje kerékbetörte és a Ristic-üggyel [xx] sem tudott a kulturális elit mit kezdeni.

            Tehát a nyolcvanas évek végére hiányzott egy az önmeghatározást végiggondoló és azt tudatosító csoport, és egy közismert, hiteles, szimbolikus értelemben is vezetőnek tekintett központi személyiség. Ezzel szemben fennmaradtak az állami/vagy tisztázatlan tulajdonú kiadók, folyóiratok, napilap és az Újvidéki Egyetem (kisebbségpolitikai kérdések vitatását kerülő) Hungarológiai Intézete/Tanszéke, tehát az addigi közvéleményformáló és értelmiségi szocializációs keretek.

            Ezek között az adottságok között lényegében két stratégia fogalmazódott meg. Néhányan a Szerbia polgári átalakításában való részvételben látták a kiutat. Itt Várady Tiborra szokás utalni, de a választási eredmények azt mutatják, hogy ennek a stratégiának jelentős támogatottsága lehet a magyarság körében. [xxi] A másik markáns vonulat a VMDK által képviselt önálló politikai jogalanyiság, amelyet autonómiakoncepcióikban fogalmaztak meg. A VMDK vezetése egy teljesen más legitimációs rendszerben szocializálódott magyar anyanyelvű társadalmi csoport képviseletét vállalta a szerb nemzetállami törekvésekkel szemben. Így az autonómia akarása egyrészt egy védelmi technika kidolgozása, másrészt legalább ilyen fontos, hogy a nemzeti különállásra és önkormányzásra való igény megfogalmazása és tudatosítása volt. Minderre háborús körülmények között került sor. Az előbb említett szemlélet-önkép átalakulási folyamatot erősített a Szerbiában egyedülálló, magyarok által, alulról szervezett háborúellenes békemozgalom. A VMDK-t mint mozgalmat azonban rendkívüli módon megterhelték a háborús körülményekből adódó segélyezési feladatok és a szerb menekültek vajdasági betelepítéséből adódó egyre gyakoribb helyi (közigazgatási-etnikai) konfliktusok. Legalább ilyen fontossá vált néhány társadalomlélektani folyamat is. A VMDK számára kulcsfontosságú volt a magyar nyelvű médiának az autonómiatörekvések, az önálló közösség tudatosításában való felhasználása. Csakhogy ezek állami/tisztázatlan kezelésben voltak, amelyhez nem lehetett hozzájutni. Ebben a konfliktushelyzetben kialakult/kilalakítottak egy doktriner hangvételt a VMDK vezetői, amely 1993-94-re a sajtóban egyre több kritikát kapott. A középrétegek körében az addigi jugoszláv-önigazgatási keretek radikális szétesése, az egzisztenciális ellehetetlenülés, az anyaországhoz való viszony megváltozása (gazdagból szegény rokon státusba kerülés) tömeges kitelepedéshez vezetett, és - a szerbhez hasonló  - hiszterizált közhangulatot alakított ki. Ebből adódhatott, hogy a vajdasági magyar-magyar konfliktusokat is egyre nehezebben tudták kezelni, és ennek jeleként a sajtópolémiák hangja is eldurvult. A harmadik fontos tényező a segélyezés hatása volt. A már említett megváltozott Magyarországhoz való viszonyon/státuson túl, a tisztázatlan feltételek között folyósított anyagi támogatások és felhasználásuk körüli felelősségek nemcsak egyének, hanem helyi közösségek, szerveződések morális egységét is szétverhették.

            A VMDK bomlásának okaként több dolgot lehet felhozni: a platformosodás megakadályozását, a Hódi ügy hatását, a budapesti, illetve belgrádi kormányzati törekvéseket, a magyar társadalmi szerveződések kielégítetlen igényeit, a szórvány és tömbérdekek eltérő voltát.  Valószínűleg az előbb felsoroltak különböző mértékben egyaránt hozzájárultak a VMDK széteséséhez és a VMSZ létrejöttéhez. A stratégiai elképzelések szempontjából, számomra a zentai közgyűlés és a VMSZ megalakulásával kapcsolatos dokumentumokból a kisebbségi politizálás két színtere/szintje közti  különbség vált nyilvánvalóvá. [xxii] Az önkormányzatokba választott  képviselők helyi ügyekre, a lehetséges kompromisszumokra, a dolgok mielőbbi elintézésére koncentráltak, míg a párt vezetése sokkal inkább a "nemzetpolitikai" kérdéseket, az öndefiníciót, az összvajdasági magyar, kisebbségi érdekek artikulálását tartotta a feladatának. Az előbbi országok esetében már mindenütt jelzett, politikai elszigetelődés (1991-1996-97...) időszakában az autonómia koncepció kidolgozása, az önálló politikai közösség öntudatosítása után az adott VMDK szerkezet nem tudta a belső intézményépítést megvalósítani. Ennek a hiányát és a politikai  játéktér jobb kihasználását (a budapesti és a belgrádi kormányzat felé, illetve a szerb pártok irányában) próbálja a VMSZ megvalósítani. Stratégiaváltás annyiban következett be, hogy míg a VMDK egy alulról felfelé épülő választott autonómia keretében gondolkodott, de ezt technikailag nem tudta megvalósítani, addig a VMSZ autonómiakoncepciójában különböző szakmai csoportok által létrehozott tanácsok  rendszerét dolgozta ki. [xxiii] A választási győzelme óta azonban a nemzeti autonómia helyett Vajdaság autonómiája került előtérbe Jugoszlávia polgári átalakításában való részvétellel. Lezajlott a magyar kisebbségi társadalom politikai öntudatosítása, de az elit ezt végrehajtó csoportja szétesett, és újra az adott ország demokratizálódásában való részvétel került a középpontba. De nagy kérdés az, hogy az elit jelenlegi szétesése után lehet-e egy ilyen stratégia köré integrálni a magyarságot, miközben a hatalom részéről a nemzeti kizárólagosságra törekvés tovább folytatódik.

Románia

            A romániai magyarság  alapvetően nagyságában különbözik az összes többi határon túli magyar  kisebbségi csoporttól. Ebből adódóan értelmisége is számosabb, tagoltabb és így különböző szakértői csoportok működhetnek párhuzamosan. Egy másik fontos sajátosság, hogy míg a többi kisebbség esetében a hatvanas évektől döntően első generációs értelmiségiek, baloldali hagyományokra építették az intézményeket addig Erdélyben megmaradt némi folytonosság és legfőképp tudás a két világháború közti kisebbségi szellemi életről. [xxiv]

            Az 1989-es változások után a legszélesebb politikai garnitúrával az RMDSZ rendelkezett. Volt egy nemzetközileg is elismert, hiteles, karizmatikus személyisége: Tőkés László; az értelmiségi körök meghatározó tekintélynek számító, a bukaresti politikai elitet jól ismerő tapasztalt politikusa: Domokos Géza; a '89 után jelentkező fiatal nemzedék politikai nyelvezetét használó, az új magyar kormányzattal is jó kapcsolatokat ápoló, ellenzéki múltal bíró személyisége: Szőcs Géza. A stratégia kialakulását itt is elsősorban a többségi állam törekvéseire adandó válaszkeresés határozta meg. Azonban a Domokos Géza képviselte együttműködési politikára a kormányzat nem volt partner. (Később az ellenzéki pártszövetségből is kénytelen volt az RMDSZ kilépni.) Rendkívül fontosnak látom azt, hogy a politikai elit meg tudta oldani a Domokos utáni átmenet kérdését pragmatikus személyi politikával (Markó Béla, egy integrativ személyiség előtérbe helyezésével) és az értékrendbeli nézetek konfliktusát megfelelő kezelési technika kidolgozásával (a Szilágyi N. Sándor vezette egyeztető kerekasztal). E mellett az egység fenntartása azért is volt lehetséges mert a szavazóbázis etnikai alapon működött ("Valljuk meg magyarságunkat!" - volt az egyik RMDSZ választási jelszó 1992-ben) és ha valaki nem az RMDSZ jelöltjeként indult, nem volt esélye mandátumhoz jutni a magyar többségű településeken. (A helyhatósági választások estében ez csak a nem magyar többségű településekre volt igaz. A Székelyföldön függetlenként induló magyar jelöltek komoly sikereket értek el, majd jórészt integrálták őket a helyi RMDSZ vezetésbe.) A Kolozsvári Nyilatkozat majd a barassói kongresszus után lényegében két stratégia körvonalazódott. Az autonómiát a belső választások révén megvalósítani akarók tábora, és azoké akik ezt egy hosszabb folyamatnak tekintve a romániai nagypolitikai lehetőségeket számbavéve intézménytípusonként, parlamenti-jogi keretek között, nem kész helyzeteket teremtve kívánták megvalósítani. Az ellentétek konkrét politikai vitákban kerültek felszínre: Neptun-ügy, Nagy Benedek röpirat-ügye, a nemzeti kataszter és a belső választás elmaradása, koalíciós megállapodás, Bolyai Egyetem ügye, a koalíciós munka értékelése. Az un. autonómisták, radikálisok tevékenysége jórészt kimerül a koalícióval szembeni kritikában. Nincs bizonyíték arra, hogy a párt ezen, kormányzati hatalmon kívüli része képes-e egy a jelenlegi RMDSZ részvételi logikát helyettesíteni, képes-e pozitív program kidolgozására.

            Az előbbi ország-vázlatokból kiindulva az utóbbi tíz év magyar kisebbségi érdekérvényesítésének három típusát különböztethetjük meg. 1. A hatalomban való személyes részvétel révén képviselni a kisebbségi érdekeket. 2. Az adott ország polgári demokratikus, euróatlanti integrációja iránt elkötelezett politikai erőivel együttműködni (azon belül vagy pártszövetségben) a politikai intézményrendszer az európai normáknak megfelelő átalakítása érdekében. Ezen belül a szubszidialitás érvényesítése révén és a határok minőségének megváltoztatásával, a nemzetközi kisebbségjogi normák betartatásával a magyar kisebbség nyelvi és intézményi jogait biztosítani. 3. Az adott ország magyar kisebbségének csak kollektív jogainak, autonómiájának elismerése  biztosíthatja identitásának intézményes megőrzését. Ezt elsősorban az autonómia intézményének kiépítése garantálhatja és ebből a pozícióból lehetne, mint egyenlő féllel, tárgyalni a többségi politikai pártok képviselőivel.

            Az elmúlt tíz évben a szomszédos országokban létrejött egy új, kisebbségi magyar politikai elit. Belső vitáik az RMDSZ kivételével szétesésekkel, új intézmények alapításával jártak. A politikai retorika szintjén általában az egység, az egységes fellépés szükségességét hagsúlyozták. Ennek hátterében azonban egyfajta stabilitásigény van. Ezeknek a politikai pártoknak az adott ország többségi, nemzetállami törekvéseire és az "anya"-országi pártok különböző elvárásaira is reagálnia kell. Ebből a szempontból a létszámában és egzisztenciális erejében is leggyengébb magyar csoportok a legkiszolgáltatottabbak: a horvátországiak, a kárpátaljaiak és a vajdaságiak. A budapesti 1994-es kormányváltás döntően befolyásolta az MDF-hez közeli KMKSZ és az UMDSZ/MÉKK  viszonyát. A VMDK vezetése önálló politikai stratégiáját nem csak Belgrád, hanem Budapest felé is képviselte, így már az 1994-es kormányváltás előtt, a Balladur tervek kürüli vitákban és a Hódi-ügy kapcsán megromlott a kapcsolatuk. Az 1994 utáni budapesti kormányzat, szomszédságpolitikai erőfeszítéseihez, Jugoszláviában a VMDK-nál rugalmasabb/ pragmatikusabb VMSZ-ben talált partnert, míg Szlovákiában a (természetes szövetséges, de) gyenge parlamenti képviselettel és befolyással rendelkező MPP helyett az MKDM került előtérbe. Ez utóbbi esetben azonban az 1998-as választást követően a legnépszerűbb szlovákiai magyar párt, az MKDM már nem az előzetes ígéreteknek megfelelően, az MPP-vel, hanem az Együttéléssel hozta létre a MKP gerincét. Erdély ebből a szempontból is külön eset, hiszen itt az RMDSZ  nem a csúcsvezetés szintjén, hanem annak közelében mindig tudott olyan politikusokat helyzetbe hozni, akik intenzív kapcsolatokat ápoltak az épp hatalmon lévő budapesti koalícióval.

            Ha az utóbbi tíz év magyar kisebbségi érdekvédelmi útkeresését szakaszokra osztjuk, három korszakot lehet elkülöníteni: a.) 1989-1992 között  a mozgalmak kiépítették a szervezeti kereteket, infrastruktúrájukat, a vezető kulturális személyiségek helyét kizárólag politikai munkával foglalkozók vették át. b.) A következő években ezek a szervezetek kidolgozták autonómiakoncepcióikat egy-egy jövőkép elképzelést adtak országukon belül, amely sehol sem került, a többség meghatározta politikai intézményrendszerben elfogadásra. A nemzeti, etnikai összetartozás tudatának az egész térségben megfigyelhető felértékelődése mellett a magyar kisebbségi pártok saját országukon belül az alkotmányozási folyamatoktól kezdődően politikailag elszigetelődtek. Ezt tovább erősítette, hogy az anyaország külpolitikai érdekei elsősorban az euroatlanti integrációra vonatkoztak. A nemzetközi érdeklődés homlokterébe pedig a magyar kisebbségi problematikától  távol álló balkáni konfliktusok kerültek. c.) A harmadik korszak az RMDSZ 1996-os, és a MKP (Magyar Kolaició Pártja) 1998-as kormányzati szerepvállalásával kezdődött. Itt ezektől az esetektől eltér az ukrajnai magyar kisebbség esete, ahol a KMKSZ politikailag megerősödött, és reménye  van egyfajta oktatási autonómia létrehozására. Teljesen új pályára került a vajdasági magyarság, ahol a politikai pártok sokszorozódása, a személyes kapcsolathálók és az intézmények szétesése után nem látni a kisebbségpolitika cselekvési lehetőségeit.

2. A nemzedéki elkülönülés

            Az első világháború után, a magyar kisebbségek történetének első évtizedét alapvetően az "elszakított magyarság" közszellem határozta meg: az impériumváltással, új, kisebbségi helyzetbe került értékőrző, a revíziót kiváró magatartás. Ezen léptek túl a harmincas években, iskoláikat már az új viszonyok között befejező nemzedék egyes csoportjai [xxv] és megteremtették a kisebbségi társadalom belső önépítkezésének ideológiáját és az ehhez kapcsolódó értelmiségi hivatástudatot: a népszolgát eszméjét [xxvi] . A szomszédos országokban a hatvanas évek közepén-végén megindult magyar intézményépítési törekvésekben szocialista frazeológiával, a baloldali hagyományok kiemelésével szintén ez az aktivizmus volt domináns. Ezekben a törekvésekben egyszerre jelentkezett a társadalmi cselekvés szándéka az értelmiség iránymutató szerepének kiemelésével. Ez az un. 68-as nemzedék a hetvenes években Romániában és Jugoszláviában jórészt megmaradt a magyar kulturális élet meghatározó pozícióiban, ellenben Csehszlovákiában és Szovjetunióban  perifériára kerültek. A nyolcvanas években olyan különböző, a kisebbségi önismeret szakszerűbb művelésének igényével fellépő nemzedéki csoportok jelentek meg, amelyek nem fogadták el a magyar kisebbségi elitek addig kilakult szerepét-stratégiáját. A vajdasági Új Symposion munkatársai,  a pozsonyi József Attila Klubban-az Új Mindenes Gyűjteményben és az illegális Kisebbségi Jogvédő Bizottságban tevékenykedő társadalomtudományi tanulmányokat folytatók, a csíkszeredai etnológiai-antropológiai csoport és a sepsiszentgyörgyi tudományelméleti kör. A már említett Sziveri-ügy kapcsán kialakult vitában a fiatalok megkérdőjelezték a Fórum Ház kultúrpolitikáját. A romániai folklórizmus vitában a csíkszeredaiak a hagyományos népszemléletet vitatták. Ugyancsak ők, már az 1989-es fordulat előtt felvetették, hogy a kulturális elit az erdélyi magyar társadalom érdekeiként tünteti fel saját kulturális értékeit és intézményes érdekeit. [xxvii] Ugyanakkor mindenütt felmerült az önálló és professzionális társadalomtudományi intézmények hiánya.

            1989-után Kárpátalján a KMKSZ alapítói és első vezetése jórészt a Fodó Sándor köré csoportosuló fiatal értelmiségiekből jött létre. Ez később osztódott (bizonyos értelemben két '89előtti irodalmi csoportosulás a Forrás-kör és a József Attila Irodalmi Studió törésvonala mentén) [xxviii] de lényegében azóta nem jelent meg újabb generáció e szervezetben, sem más, hasonló intézmény környékén. Kárpátalján nincs magyar ügyvéd, képzett, társadalomstatisztikával, szociológiai vizsgálatokkal foglalkozó szakember. 

            (Cseh)Szlovákiában a 68-ban vezető szerepet betöltött személyiségek döntően az Együttéléshez csatlakoztak. Paradox módon az 1989 előtt Duray Miklós munkatársainak számító fiatal, társadalomtudományosan képzett szakemberekből csak Gyurcsík Iván dolgozott az Együttélésben, a többiek az FMK, majd az MPP vezetését adták. Az önkormányzati politizálásban a fiatal, jórészt műszaki végzettségű értelmiségiek az MPP-hez, a volt Csemadok aktivisták és a 89 előtti közigazgatás magyar munkatársai inkább az Együttéléshez kapcsolódtak.

            Jugoszláviában erőltetett volna generációs csoportokról beszélni, hiszen Ágoston András annak a Fórum Háznak a második embere volt a VMDK megalakulása előtt, amely később a "restaurációs ellenzék" legfőbb hátterét adta. Itt inkább a politikai szervezeteken belül a harmincévesek hiánya a kérdés. Ez egyrészt a Sziveri vezette Symposion társaság szétverésének, másrészt a generáció tömeges kivándorlásának, harmadrészt a társadalomtudományi szakember képzés hiányának tudható be. Jogi, közgazdasági végzettségű magyar szakemberek  ma is jó néhányan dolgoznak, de nem lehet tudni, hogy van e utánpótlásuk.

            A hetvenes évek első felében kezdődött, az egész régióban jelentkező politikai lehűlés során Romániában a "fű meghajlik" ideológiáját alkalmazta az a nemzedék, amely a hatvanas évek kisebbségi intézményteremtésében vett részt. Kisebbségi sérelmeiket a bukaresti, majd a budapesti pártvezetésnek írt leveleikben fogalmazták meg. [xxix] A nyolcvanas évek elején az Ellenpontok szerzői már mint emberi jogi kérdést vetették fel a magyarsággal kapcsolatos romániai diszkriminációt. Az évtized közepére pedig kialakultak azok a körök, amelyek a társadalmi önismeret a lehetőségekhez mért fenntartására törekedtek (Kriterion szerkesztősége, Limes-kör, csíkszeredai etnológiai-antropológiai kör, sepsiszentgyörgyi tudományelméleti kör). 1989 után már az első kongresszusokon megjelent a MISZSZ (Magyar Ifjusági Szervezetek Szövetsége), amelynek döntő szerepe volt Szőcs Géza főtitkárrá választásában. Később ebből a körből vált ki az aktív politizálást vállaló Reform Tömörülés, amely ma az autonómiatörekvések leghangosabb képviselője. A harmincévesek köre mögött a potenciális utánpótlás is biztosított (lehet) az intenzív egyetemi diákszervezetek vezetői köréből. A helyi politizálásban, elsősorban a Székelyföldön egyre nagyobb súlyt kapnak az általában műszaki végzettségű, társadalmilag érzékeny harminc-negyven év közti fiatal vállalkozók. Egy máshol alig jelentkező réteg szintén itt jelent meg: a Magyarországon egyetemi tanulmányait befejező és visszatért értelmiségiek köre.

            Az előbbieket összefoglalva hosszabb távon  súlyos problémának látom a jogi, közgazdasági, társadalomtudományi végzettségű fiatal szakemberek hiányát. A potenciálisan, nagyobb lélekszámának következtében is jobb helyzetben lévő szlovákiai és romániai magyarság esetében pedig az ilyen végzettséggel rendelkező fiatalok intézményes integrálását, otthoni munkafeltételek biztosítását tartom kulcskérdésnek.

             Nemzedéki szerveződésnek tekintem az eddigi pályájukat tekintve eltérő utat bejáró MPP-t és a romániai Reform Tömörülést. Mindkettő azzal szerzett súlyt pártjukon belül (MKP, RMDSZ), hogy professzionális  politikai tevékenységet folytattak.

3. A területi probléma

            A magyar kisebbségi pártokon belüli konfliktusokban gyakran megjelenik a szórványmagyarság-tömbmagyarság és az egyes központnak számító városok közti ellentét is. A lakóhelyén kisebbségben vagy többségben élő határon túli magyarság politizálására nem lehet általános érvényű megállapításokat tenni. Inkább azt kell szem előtt tartani, hogy a magyar többségű településeken egy sor nyelvhasználati, foglalkozatáspolitikai, intézményfenntartási probléma az önkormányzat révén kezelhető, amelyek vegyes-kisebbségi településeken már nagyon komoly gondot jelentenek. Így az utóbbi helyzetben egyrészt sokkal érzékenyebbek a kisebbségi közéleti szereplők a sajátos etnikai érdekekre, a sérelmekre és szimbolikus gesztusokra, másrészt  nyelvtudásuk, a másik fél ismerete, kompromisszumkészségük miatt a magyar kisebbségpolitikusok többsége már a két világháború között is olyan településekről jött, ahol a magyarság nem rendelkezett meghatározó többséggel.

            Szlovákia esetében a magyarság egy - keleten megszaggatott - tömbben található, de mégis létezik egy Kelet-Szlovákia és a nyugati területek közti választóvonal: 1998 előtt a szlovákiai magyar parlamenti képviselők 80%-a Pozsonyban és annak 30 km-es körzetében élt. Kárpátalján a határ menti beregszászi járás és az ungvári  és a szórvány magyarság között az autonómiaelképzelésekben, a parlamenti képviselőjelölt kijelölésében folyamatosan volt konfliktus. De mivel a KMKSZ vezetése a beregszászi tanárképző főiskolán tanít, lényegében ide került a súlypontjuk. Erdély esetében  a Székelyföld és a szórvány megyék teljesen eltérő politikai helyzetéről szokás beszélni, hiszen Hargita és Kovászna megyében még az előző kormányzat alatt is egy sajátos külön magyar életvilág működött. E mellett fontos politikai probléma a két feles város helyzete: Marosvásárhelyé és Szatmárnémetié, ahol még nem tudni, hogy a magyar többségű önkormányzatok hogyan kezelik az etnikai versenyhelyzeteket. A Partium már a hetvenes évektől kezdve a magyarországi televízió hatására a közösségszerveződés és az információáramlás szempontjából másként fejlődött, mint a történeti Erdély. 1989 után, a határok átjárhatósága révén pedig egyértelműen Debrecen és Nyíregyháza lett a régió beszerzési, fogyasztási mintákat közvetítő központjává. A Vajdaságban a Tisza menti tömbmagyarság önkormányzatai képezték a VMDK majd a VMSZ tömegbázisát. Az utóbbi szervezet megerősödésével a magyar politikai vezetők Temerin-Újvidék helyett döntően Szabadkáról kerülnek ki.

            Az egyes városok közötti rivalizálás lényegében a központi szerep megszerzéséért folyik. Lényeges tényező, hogy a magyar többségű területek központja nem esik egybe az adott régió közigazgatási és politikai központjával. Tehát el kell dönteni, hogy az adott régió központjában vagy a magyarlakta területek centrumában legyen a politikai döntésközpont. Szlovákia esetében Pozsonnyal szemben, már a földrajzi közelség miatt sem versenyezhet Dunaszerdahely vagy Komárom. De ez azzal jár, hogy miközben Dunaszerdahely Csallóköz regionális központja, nem épültek itt ki sajátos kisebbségi intézmények. Mivel Szlovákiában a parlamenti választási rendszer a pártlistákkal működik, nem várható, hogy a jelenlegi Poszony központúság megváltozna. Hasonló a helyzet az Ungvár-Beregszász viszonyban, azzal a különbséggel, hogy miközben a KMKSZ iroda Ungváron maradt a főiskola, színház, központi könyvtár  Beregszászon működik. Romániában már az RMDSZ megszervezésének első heteiben jelentkezett a hagyományos Bukarest-Kolozsvár ellentét. Domokos Géza távozásával a gyakorlati politikai munka áttevődött Kolozsvárra, az elnöki iroda Marosvásárhelyen működik, míg a parlamenti frakció és a nemzetközi tevékenység ellátása Bukarestben történik. Az évszázados Marosvásárhely-Kolozsvár rivalizálásban az előbbi megváltozott etnikai viszonyai miatt egyre kevésbé tudja betölteni a "székelyföld fővárosa" szerepét. Ezzel szemben Csíkszereda kezd a székelyföldi alrégió meghatározó központjává válni. Ez döntően a megyésítés során felduzzasztott város fejlődéséből adódik: a nyolcvanas években tömegesen telepedtek itt le fiatal műszaki értelmiségiek, és nem működnek olyan rendies kapcsolathálók mint más székely kisvárosokban, ráadásul a nagy építkezések nyomán jók az intézményelhelyezés lehetőségei. A vajdasági Szabadka-Újvidék ellentét az amelyre - más kristályosodási pont hiányában - mindenfélét ráaggattak az utóbbi évtizedekben. Döntően a polgári, magyar hagyományokat őrző Szabadka és a kozmopolita, értékvesztett Újvidék ellentétét konstruálták meg. [xxx] (Az Új Symposion 1983-as szétverésekor azonban nem jelentett problémát az Újvidék-Szabadka összefogás, ahogy ma sem a VMSZ keretében való együttműködés.) Újvidék szerepe a tartományi autonómia megszüntetése óta jelentősen csökkent, ráadásul a délszláv háború kitörése óta Szabadka mint határváros gazdasági súlya jelentősen megnőtt.

4. Felekezeti különbségek

            A két világháború közti magyar kisebbségi politikában fontos szerepe volt a vallási hovatartozásnak, az örökölt felekezeti ellentétek, a jelentős számú magyarzsidóság identitásválasztása az önálló intézményrendszert működtető egyházak, és a komoly kisebbségvédelmi munkát végző szabadkőműves mozgalmak, és mindezeknek a kisebbség politikai életében betöltött szerepe miatt. A második világháborút követő szekularizáció révén a felekezeti tagoltság kérdése elvesztette súlyát. Az egyházak társadalmi súlya csökkent, de a kisebbségi társadalmakban mint utolsó, sajátnak érzett intézményrendszer fontossága felértékelődött. Majd 1989-után a kiszélesedő kisebbségi intézményrendszerhez különböző viszonyt alakítanak ki az egyházak, felekezetenként és régiónként.

            Szlovákiában az MKDM a kilencvenes évek elejétől önálló magyar püspökség létrehozását követelte. A pártszimpátiát tekintve úgy tűnik, hogy a protestáns magyar települések inkább az Együttélést, míg a katolikusok az MKDM-et preferálták. A MKP helyi szervezése időszakában, az MKDM központi szerepe révén egyes helyeken jelentkezett a katolikus egyházközségeken keresztül is működő kapcsolathálók előnye.

            Kárpátalján  az egyház is revitalizációs állapotban van. Fontosságuk nem a politikai vagy kulturális mezőben, hanem elsősorban a szociális munkában nyilvánul meg. A szociális háló pótlását egyedül ez az intézményrendszer vállalta fel, döntően külső erőforrásokat mozgósítva. Lelkészeik nem vesznek részt aktívan a kisebbségi politikában, de a helyi/falusi társadalmak szintjén a magyar közvélemény meghatározó formálói.

            Jugoszláviában a vallási élet 1989 előtt teljesen a magánszférára szorítkozott. A délszláv háború alatt végzett rendkívül komoly humanitárius tevékenységük nem fejlődött tovább a közélet más területeire. Az intézményrendszer integrálását a magyar kisebbségpolitikába a püspökök belgrádi kinevezési joga korlátozza.

            Romániában Tőkés László személye  és a kiterjedt nagy történelmi hagyományokkal és komoly sérelmekkel rendelkező egyházi intézményrendszer szorosan kapcsolódik az RMDSZ politikájához. Jónéhány kísérlet történt arra nézve, hogy a magyarság oktatási autonómiáját az egyházi intézményeken keresztül valósítsák meg (a két világháború közti modellhez hasonlóan). Azonban az egyházi kárpótlás elmaradása lehetetlenné tette ezt. A két világháború közt a kisebbségi közéletben itt volt a legnagyobb súlya a felekezeti hovatartozásnak, ma már ennek nincs jelentősége. Különbség inkább a felekezeti vezetők nyilvános politikai szerepvállalásában mutatkozik, de ezek elsősorban személyekhez és nem intézményekhez kötődnek.

5. Nyelvhasználat

            A határon túli magyar közélet szereplőinek nyelvhasználatát három nagy típusba lehet sorolni.

            a.) Az 1989 előtt kialakult többes szám első személyben megszólaló nemzeti sérelmeket, történelmi-etnikai szimbólumokat használó nyelvezet elsősorban belső használatra szolgál (megemlékezések, választási propaganda). Az ebben a szerepben megszólalók közösségük egésze nevében szólalnak meg, és ezt (általában a magyarországi újságírók) is erősítik: "mit vár ... az erdélyi magyarság?"

            b.) Pragmatikus politikai nyelv: a történéseket politikai folyamatnak tekinti és ezekben a viszonyokban értelmezi. Nem utal állandóan az etnikai/nemzeti összefüggésekre, hanem közvetlen politikai érdekeket fogalmaz meg vagy azokról vitatkozik.

            c.) Az önreflexió nyelvezete, amely a kisebbség belső ügyeivel foglalkozik, és a közíró saját pozíciójára is reagál. Véleményét nem üzenetnek, programnak, bírálatnak tekinti, hanem egy-egy helyzet értelmezésének. A határon túli magyar média, a pártoktól egyre függetlenebb közíróinak súlyát növeli ez a megközelítés.

III. Kiemelt témák

            A következőkben három olyan kiemelt témára szeretném felhívni a figyelmet, amelyeknek a határon túli magyarság jövője szempontjából meghatározó fontosságot tulajdonítok.

1. Az értelmiségi szerepek tagoltsága

            1989 előtt a politikai döntéshozásban és az állami struktúrákban országonként más volt a magyar kisebbségi értelmiségiek helyzete. A nyolcvanas évek végére Romániában a központi pártszervekben már csak a rendszert nyíltan kiszolgáló magyarok maradtak. Az állami struktúrán belüli vezetők közül Domokos Géza a Kriterion Könyvkiadójaként volt az egyedüli, aki feltétlen tekintélynek örvendett magyar értelmiségi körökben. Csehszlovákiában a Csemadok, a Madách Könyvkiadó, az egyes járási hivatalok és maga a pozsonyi kormányzati szférában dolgozó magyar szakértők révén (Gyönyör József, Végh László) sokkal jobb volt a helyzet, szélesebb volt az állami struktúrákban való részvétel. Még szélesebb körű részvétel volt jellemző a jugoszláviai magyar elitre 1988-ig, amely később az önkormányzatokra és a magyar nyelvű kulturális és oktatási intézményekre szűkült. A kárpátaljai magyar politikai elit a megyei nómenklatúra része volt 1989 előtt és döntően helyi gazdasági érdekeit és nem a sajátosan magyar ügyeket képviselte. A nagyon szűk magyar humán értelmiség a két, magyar nyelven is publikáló kiadóban, az ungvári egyetem magyar tanszékén és az oktatásügyben dolgozott.

            Az utóbbi tíz évben mindez alapvetően megváltozott. A Vajdaságban és Kárpátalján jórészt szoros állami irányítás alatt maradtak azok a kulcsintézmények, ahol az értelmiségképzés, szocializáció folyik (Hungarológiai Intézetek Ungvár/Újvidék, Fórum Ház, Kárpáti Igaz Szó, Tankönyvkiadó - Ungvár). A létrejött gyér számú  új intézmény a közvélemény-formáló humán értelmiség számára rendkívül szűknek bizonyult. Ebből adódóan jó néhányan repatriáltak, mások Magyarországon tovább képezve magukat nem tértek vissza, de igen sokan beszorultak a meglévő struktúrákba, miközben ezeket a magyar kisebbség politikai képviselői rendszeresen támadták. S itt nem is elsősorban az előbb felsorolt kulcsintézményekre, hanem az iskolahálózatokra és az ott megmaradt régi vezetési modellekre gondolok. Ezeken a helyeken a magyar elit rekrutációjának színtere a csekély hatáskörrel bíró, de mégis működő helyi önkormányzatok lehetnek.

            Romániában és Szlovákiában a sajtó és a könyvkiadás kikerült az állami irányítás alól. Tehát az ebben résztvevő magyar értelmiség is szabadabban tevékenykedhet, véleményalkotásuk döntően a magyar politikai pártokhoz kapcsolja őket.

            Az előbb említett két országban azonban a magyar részvétellel működő koalíciós kormányok létrejötte újratagolja a politikai elitet.

             a.) Voltak akik a kormányzati pozíciókba, apparátusba kerültek, míg mások a pártelitekből ebből kimaradtak. (Romániában kb. 300, Szlovákiában 100 státuszról van szó.)

            b.) Mindkét országban egyre nagyobb politikai súllyal bírnak az önkormányzatok. Ha ez továbbra is így marad elképzelhetők a magyar pártoktól független magyar önkormányzati-közigazgatási karrierépítések is.

            c.) A koaliciókötéssel egyben megnyílt a lehetőség a magyar szakemberek számára a szakapparátusokba való elhelyezkedésre.

            d.) Ezekben az országokban szélesedik a pártoktól is függetlenedő magyar vállalkozók köre, akik a koalíciók révén közvetlen információkhoz, érdekképviseletekhez és nem utolsó sorban a diszkriminációk visszaszorításához juthatnak.

           

            A magyar kisebbségpolitika szereplői között egyrészt a szerint alakult ki tagolódás, hogy kik azok, akik valamelyik párthoz tartoznak, annak politikusai, és kik azok, akik szervezeten kívül közíróként, szakértőként, újságíróként mondanak véleményt kisebbségi problémákról. Másrészt elsősorban a pártokon belül alakultak ki szakértői szerepek és azon politikusok köre, akik egyfajta demonstratív nyelvet használnak.

2. A kisebbségi pártoknak a saját társadalmukhoz való viszonya

            Az utóbbi tíz év magyar kisebbségi pártokon belüli harcai azt bizonyították, hogy a pártok nem tudnak egyszerre megfelelni a politikai párt és az erőforrás-menedzselő önkormányzat szerepének. A kilencvenes évek első felében a négy legnagyobb, magyarok lakta területen egyaránt konkrét kidolgozásra kerültek azok a technikák, amelyekkel a politikai döntéseket és az erőforrás-elosztást is alulról választott, legitim testületek ellenőrizhettek volna. [xxxi] Ez azonban a kisebbségi politikai pártok ellenállása miatt meghiúsult. A problémát nem az jelenti, hogy az erőforrás-elosztó szerep révén a mai pártok bebetonozhatják magukat. Sokkal inkább az a félő, hogy a helyi társadalmi, kulturális, gazdasági életben is egypárti uralmat vezethetnek be társadalmi ellenőrzés hiányában. (Az egységes, egypártú kisebbségi politikai közösség történelmi kényszerűség.)

            A kisebbségi pártok a saját társadalmuk nem etnikai problémái tekintetében paradox helyzetbe kerültek. A kilencvenes évek közepére egyre kevésbé készítettek átfogó választási programokat, amelyek nem csupán saját etnikai problémáikkal foglalkoznának. [xxxii] Ennek hátterében az állhat, hogy egyre kevesebben látják úgy, hogy az úgynevezett országos ügyekbe is érdemben beleszólhatnának. Ezt támasztja alá (paradox módon) az RMDSZ kormányzati részvételének tapasztalata, hogy a partnerek nem engedik, hogy ezek a pártok a kisebbségi-emberi jogi esetleg külpolitikai kérdéseknél szélesebb körben is tevőlegesen beleszóljanak a politika alakításába.

            A kilencvenes évek második felében  a szomszédos országok magyar politikai publicisztikájában általánossá vált a politikai közönyről, passzívitásról szóló panaszkodás. A kisebbségi társadalmak szélesebb körének - nagyon általánosítva - a parlamenti illetve helyhatósági választásokon túl és a kijárásokat leszámítva nem sok kapcsolata van a mozgalmi jellegből kinőtt pártokkal. A magyar kisebbségi politikai elitek ma is elsősorban közvetlen etnikai problémákkal jelentkeznek a nyilvánosságban. A helyi magyar társadalmak szintjén mindennapos tapasztalat, hogy  közvetlen etnikai diskurzussal, kulturális rendezvényekkel már nem lehet azok belső kollektív életét szervezni, intenzifikálni. Egy-egy település sajtóját és az országos magyar orgánumokat összehasonlítva láthatjuk, hogy az előbbiek mennyivel kevesebb ideológikummal, más problémakkal és másként foglalkoznak

Történelmileg, a határon túli, szélesebb értelemben vett önszerveződést a harmincas évekig az "elszakadt magyarság" életérzése, a politikai szocializációját még a történeti Magyarország keretei között megélt, a revízió kivárásában, értékőrzésben gondolkodó elit szellemisége határozta meg. Ezt követően a már kisebbségiként szocializálódott nemzedék a falumunkából kiindulva alakította ki a magyar társadalom önszerveződését  megcélzó társadalomírányitó-népszolgálati-aktivizmusát. S ennek eredménye volt a harmincas évek végére kialakult magyar kisebbségi intézményhálózatok sora. Csakhogy ez a nemzedék és ezek az intézmények a bécsi döntések, majd a második világháború következményei nyomán nem tudtak kibontakozni. Az ötvenes-hatvanas évekre mindebből megmaradt ennek az értelmiségi magatartásmódnak a baloldali hagyománya, de mivel magyar kisebbségpolitika helyett csak az adott országok/kormányzatok magyarságpolitikájáról beszélhetünk elsősorban ebben a kontextusban jelentkeztek az új intézmények is. Ha ezek önálló életre keltek és túlfeszítették a hivatalos magyarságpolitikán belüli kereteket, informális(an) egy-egy meghatározó személyiség kapcsolathálóivá váltak. A többségi magyarságpolitika árnyékában működő intézményekben külső kontroll nélkül az értelmiségi egyéni érdekek és meggyőződések képviseletét nem tudták elválasztani a vélt vagy valós magyar érdekektől, ezek a népszolgálati ügyszeretet révén óhatatlanul összemosódtak. A mai határon túli kulturális, majd politikai elitek döntő része ezekben  a kapcsolathálókban, szerepekben nevelődött kritikai és nem alkalmazott/problémamegoldó értelmiségivé. Nem is igen volt lehetőség másféle szocializációra. Ezek a külmagyar elitek ma is a társadalmuk érdekeinek szószólóiként az etnikai problémát középpontba állítva, az intézményes struktúrák  önfejlődő működését elhanyagolva politizálnak.

            A kisebbségi társadalom tagjai, túllépve az 1989 előtti korszakon (amely minden egyes országban másként tette kényszerhelyzetté a kisebbségi szerepet) ma a lehetőségek átalakulásával elsősorban egyéni életpályájuk alakításához igényelnek segítséget. Egy-egy közösség életképességét már nem a népszolgálati aktivizmus képes biztosítani, hanem a mindennapi boldogulást elősegítő nem közvetlenül etnikus, hatékony/professzionális intézmények (az oktatás, a gazdaságfejlesztés, a szociális munka stb. területéről). Mindehhez  a modellértékűként számon tartott helyeken párosul az értelmiségi vezérszerep és a közösség érdekeinek kinyilvánítása helyett, valamint a lent/fent képviseletéből való kilépés nyomán,  a helyi folyamatok és távlatosabb lehetőségek  felmérése és ezek összekapcsolása egy-egy helyi társadalom intézményes építése érdekében.

3. A Magyarországhoz való viszony alakulása

            Az 1918 utáni magyar kormányzatok határon túli magyarsággal kapcsolatos politikai törekvései a következő szakaszokra és  programcélokra oszthatók:

            1. 1918-1938/40/41 - revíziós jövőkép: a határon túli magyar töredéktársadalmak demográfiai, településszerkezeti, gazdasági, kulturális potenciáljának megőrzése egy eljövendő béketárgyalás alaptényezőjeként;

             2. 1938/40/41-1944 - a reciprocitás elvének alkalmazása és az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztése;

            3. 1944-1948 - miután az 1938-tól Magyarország függetlenségének megőrzése érdekében folytatott munka zsákutcába jutott, a II. világháborút követő béketárgyalásokon a határon túli magyarság csak a csehszlovákiai lakosságcsere kapcsán volt téma, a belpolitikában is folyamatosan kiszorult ez a kérdés a nyilvánosságból;

            4. 1948-1956-1968 - az internacionalizmus elvének elfogadása révén a kérdés automatikus megoldásának propagandája illetve annak elismerése, hogy a kisebbségi kérdés minden ország belügye;

             5. 1968-1972 - kettős kötődés ideológiájának hangoztatása: a hídszerep kijelölése. (A szocialista országok hatvanas évek elején kezdődő szétfejlődése során Magyarország -szomszédaival ellentétben - megkerüli a nemzeti legitimáció eszközét. A népi írók figyelemfelhívása. Az erdélyi felvidéki és a vajdasági magyar kulturális elit új generációinak intézményesülése "önállósodása" Magyarországtól.);

            6. 1972/74-1989 - a probléma újrafelfedezése: A népi írók és a határon túli (68-as) elitek tiltakozásai: kulturális és  demográfiai problémaként. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség tevékenysége és a demokratikus ellenzék és a határon túli elit új generációja (Ellenpontok, Limes, CSMKJB, US): mint emberi jogi  problémát és direkt politikai kérdést vetette fel. Az MSZMP KB külügyi osztály tevékenysége: mint nem egy ország belügyének számító összeurópai problémakör (Ohrid, Bécs, Madrid);

            7. 1989-1996 - a probléma intézményes kezelésére vonatkozó törekvések: NEK Kollégium (1989). Antall doktrína: -  a magyar kisebbség politikai képviseletei nemzetközi tényezők, beleegyezésük nélkül a magyarországi kormányzat nem hozhat őket érintő külpolitikai döntéseket, a  határon túli magyarság önálló intézményrendszerekben szervezi meg magát, a politikai reintegráció kezdetei (1990-1994) [xxxiii] . Résztvevő-megfigyelő álláspont: - a magyarkérdést alá kell rendelni az integrációnak, - a szomszédsági kapcsolatokban a kisebbségi kérdés nem kizárólagos fontosságú, - a szomszédos országok magyar pártjai az adott állam politikai közösségéhez tartoznak.

            1986-1990 között a következő alapelvek váltak a magyar politikai életben elfogadottá: 1. Nem a határok helyét, hanem azok minőségét szükséges megváltoztatni.

2. A szomszédos országokban élő magyarság úgy mint töredéktársadalom, illetve mint önálló politikai közösség önazonosságának megőrzése érdekében önálló intézményrendszerre jogosult.

3. A határon túli magyar politikai szervezetek képviselőinek egyenrangú kezelésének elve.

4. A határon túli magyarság érdekeinek képviselete a nemzetközi jogi normák alapján a mindenkori magyar kormányzatok feladata, a nemzetközi fórumokon.

5. A magyar költségvetésnek  és közalapítványi struktúrának folyamatosan része a határon túli magyar támogatáspolitika.

            Az előbbi elvi összefoglaló után néhány "gyakorlati" problémát szeretnék jelezni. [xxxiv]

Jelenleg a magyar-magyar politikai viszonyt a nemzeti szolidaritásra alapozzák és nem az egymásrautaltságra, a támogatásokat nem hosszú távú befektetésként kezelik, hanem segélyként. A kapcsolatépítésben a párpolitikai szempontokat egyik fél sem tudta kizárni.   Azonban ez az egész viszonyrendszer egy új geopolitikai erőtérben, egy új szerkezetű kárpát-medencei régióban működik. A magyar politikai elit pedig ez idáig nem tudott a pártpolitikai különérdekein túllépni, és nem tudott a regionális összefüggésekkel mit kezdeni.

            A tárgyalt kérdés szempontjából három fontos nemzetközi feltétel változott meg a kilencvenes években. A határok minőségének átalakulása; túllépés a kisebbségi kérdés belügyként való kezelésén; az euroatlanti integrációt választó politikák számára elkerülhetetlenné vált a térségünkben is a hatalmi szerkezet decentralizálása. Ezt  a folyamatot térségünkben Magyarország képviselte a legintenzívebben. Ebből a tényből és az ország földrajzi adottságaiból és gazdaságpolitikájából adódóan a Kárpát-medence meghatározó gazdasági és politikai központjává kezd válni.  A térséget olyan történeti térként is fel lehet fogni, amely 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia integrált egy politikai és munkamegosztási rendszerbe. Majd ezt követően a kisnemzeti államépítési törekvések és a világpolitikai (mellék) alkuk határozták meg a térség fejlődését. A jelenlegi helyzet az európai integráción túl egy alrégió (új munkamegosztási rendszer és piac) kialakulását hordozza magában.  Ennek keretében a magyarság különböző állami szerkezetekben létező intézményrendszereinek reintegrálása folyik. Ahogyan kettős (állami és nemzeti) illetve hármas (regionális/lokális) kötődéssel rendelkező polgárokkal számolunk, ehhez hasonlóan az intézmények is több hálózathoz tartozhatnak.  1990-től megindult a magyarországi és a határon túli magukat magyarnak tekintő intézmények együttműködése: politikai pártok; önkormányzatok; gazdaság; média; oktatás; tudomány; kultúra; civil társadalom. (Ezen kapcsolatok eltérő hatékonyságának feltárása egy külön tanulmány tárgya.) Ennek a természetes módon (mintakövetés és erőforrásszerzés útján) elindult folyamat sorsa Magyarország, a szomszédos országok politikájától, de elsősorban a határon túli magyar politikai élet képviselőinek döntéseitől függ. Képesek-e létrehozni azokat az intézményeket, amelyek politikai döntéseik társadalmi kontrollját biztosíthatják?