Pártpolitika és kisebbségpolitika

A romániai Országos Magyar Párt javaslata

és annak visszhangja 1934--35-ben^*

(Dokumentumösszeállítás)

Ez a dokumentumközlés az Országos Magyar Párt (OMP) 1934 novemberében megfogalmazott javaslatával foglalkozik: "küldjön ki a törvényhozás parlamenti bizottságot, melyben minden román párt képviselve legyen, ez hallgassa meg a kisebbségek sérelmeit és kívánságait, ezután létesítsen pártközi megállapodást a kisebbségi kérdésekben úgy, hogy a gyakran változó pártkormányok ezt irányadónak tekintsék".¹

A két világháború között Románia magyarságpolitikájának alakulását alapvetően három tényező határozta meg.

1. A külpolitikai szempontok, amelyek közül a húszas években a nemzetközi kötelezettségek végrehajtása, illetve a nemzetközi megítélés játszott szerepet. A következő évtizedben, amikor a külpolitika sokkal fontosabbá vált a magyar kérdéssel kapcsolatban, a megváltozott nemzetközi erőviszonyok következtében, a trianoni békeszerződés megvédése, az antirevizionista mozgalom volt döntő hatással a vonatkozó döntésekre és a politikai közhangulatra.

2. A pártpolitikai viszonyok a húszas években a kisebbségi pártokkal kötendő paktumok miatt, a harmincas években pedig a "nemzeti program" megvalósítása körüli propagandaverseny révén váltak fontossá. A pártok között az ország modernizációjának és a gazdaság nacionalizálásának ellenőrzése felett kialakult harcban a kisebbségi kérdés, a külföldi gazdasági szereplők megítélése mindig visszatérő vitatéma volt.

3. A történelmi komplexusok és félelmek rendszere egyrészt abból táplálkozott, hogy az erdélyi magyar kisebbség sérelmeinek felvetését külföldön és Romániában egyaránt a magyarországi revíziós propaganda részének tekintették. Másrészt a Magyar Királyság román nemzetiségű lakosságának alacsony társadalmi státusa és a Nagy-Romániában élő magyar kisebbség erdélyi domináns társadalmi, gazdasági pozíciója közti összevetés alátámasztani látszott a "toleráns nép vagyunk", "privilegizált kisebbség", "a kisebbségi kérdés Európában egyedülálló rendezése" és más érveléseket. Harmadrészt az 1918 előtt kialakult társadalmi, gazdasági, települészerkezeti viszonyokat az ezeréves magyar elnyomásra vezették vissza és a történelmi igazságosság nevében jogosnak tekintették a románság erdélyi szupremáciájának állami eszközökkel való megteremtését. Ezek között a keretek között működött a magyarsággal kapcsolatos politizálás. Ezt az összetett folyamatot szeretném egy eseten keresztül bemutatni. Először az OMP-i javaslat parlamenti előterjesztését és fogadtatását rekonstruálom, majd az értelmezéshez szükséges hátteret adok, többek között egy korabeli összefoglaló publikálásával.

1934. november 12--én az OMP elnöki tanácsa és parlamenti csoportja úgy döntött,² hogy az új kormány beiktatása és a téli ülésszak megkezdése alkalmából elhangzott trónbeszéd vitája során a sérelmek -- addig megszokott -- felsorolása helyett új javaslattal állnak elő. A képviselőházban Willer József december 11-én, a szenátusban pedig Gyárfás Elemér december 13-án, részletes indoklással kiegészítve ismertették a párt határozatát. A következőkben a két beszéd teljes szövegét közreadom.

Willer József kamarai beszéde:

"Tisztelt Kamara!

Minden párt évről évre felvonul a felirati vita során, hogy kijelölt szónoka útján kifejtse a maga politikai elgondolásait. A többség ilyenkor tesz ünnepélyesen hitet a kormány mellett, az ellenzék viszont felsorolja mindama hibákat és mulasztásokat, melyek a többséget nézete szerint alkalmatlanná teszik az ország ügyeinek további vezetésére.

A kisebbségi pártok is részt vettek mindig a felirati vitában. Többnyire tömör formába öntött deklarációkban adtunk hangot sérelmeinknek és legsürgősebb kívánalmainknak.³

Uraim, ha józanul megfontoljuk a többségieknek és kisebbségieknek ezt az eddig taposott útját, be kell vallanunk, hogy az semmiféle eredményre nem vezetett. A kormány nem lett erősebb saját híveinek dicséretétől, de nem is bukott meg ellenfeleinek cicerói ékesszólásba foglalt támadásaitól. Viszont a kisebbségi népek helyzetén sem tudtak változtatni a mi deklarációink. Egyetlen kedvezőtlen sajtóhang, egyetlen soviniszta támadás többet ártott nekünk, mint amit használni tudtak összes tiltakozásaink, s mivel a támadások egyre szaporodnak, a politikai atmoszféra egyre nyomasztóbbá válik; a kisebbségek sorsa is egyre szomorúbb állapotba kerül.⁴

A legszomorúbb jelenség éppen az, hogy legnagyobb kihatással a mi életünkre olyan körülmények vannak, amelyek irányítása vagy befolyásolása egyáltalán nem áll módunkban. Értjük itt mindenekelőtt a külpolitikát, melynek mi kisebbségek, de elsősorban mi magyarok minden apró rezzenését megéreztük s mondjuk inkább így: megszenvedjük. A romániai magyarság sorsa egyszerű függvényévé lett a külpolitikai hullámzásoknak, pedig minden tárgyilagos román politikusnak el kell ismernie, hogy az itteni magyar nép vezetői sohasem fűtötték holmi eshetőségek illúziójával a fogékony lelkeket; ellenkezőleg, vaskövetkezetességgel megmaradunk a realitások mezején s maga a nép is csodálatos józanságot tanúsít. De ez sem elég: sem baráti melegséget, sem megértést nem tapasztalunk, s az az érzésünk, mintha valóságos túszok gyanánt kezelnének bennünket egy háborúban, mely már lezajlott, vagy amely még ki se tört. Lehet, hogy az ország, melynek lakói, az állam, melynek polgárai vagyunk, az alattvalói hűség és lojalitás természetes kötelességein messze túlmenő magatartást követel tőlünk, olyan magatartást, amely egyfelől saját véreink nyílt és ízléstelen megtagadóivá, másfelől egész biztosan megérdemelt közmegvetés osztályosaivá tenne bennünket, anélkül hogy a gerinctelen tolakodó szerepének vállalása ellenében a pozitív eredményeknek még csak legkisebb morzsájával is kecsegtethetnők magunkat.

Helyzetünk tehát nagyon kényes, de amilyen kényes, olyan kétségbeejtő is. Gazdaságunk összeomlott, és ebben nemcsak világszerte észlelhető jelenséget kell látnunk, mert nagy részük van benne a velünk szemben alkalmazott szűkkeblű kezelésnek és elfogult intézkedésnek is. A köztisztségekből kiszorulunk, s ma már a magángazdaságban való boldogulásunkat is veszély fenyegeti. Az öregek nyomorognak, a fiatalok elhelyezkedésének lehetősége minimálisra csökkent. Politikai párt volnánk, nemzeti, néprajzi, kulturális problémákkal kellene foglalkoznunk, de sajnos a viszonyok már oda romlottak, hogy a mi tevékenységünk oroszlánrésze a napi megélhetés nyomasztó gondjainak problémájává zsugorodott össze. Nem hiszem, hogy túlságosan elvetném a sulykot, ha azt állítom, hogy nemcsak a Magyar Pártra állnak az elmondottak, hanem az összes kisebbségi pártok ilyen helyzetbe kerültek.

Uraim, óriási felelősség nehezedik ránk, s ez a felelősség annak felismerésére vezetett bennünket, hogy ma már nem elégedhetünk meg gyakorlati eredményekkel egyáltalán nem biztató deklarációk elmondásával. Tisztelt képviselő urak, itt történnie kell valaminek az Önök részéről éppúgy, mint a miénkéről. Hosszú hetek lelki vívódása és komoly tanácskozása eredményeképpen küldött engem a Magyar Párt az ország tribünjére, hogy a romániai magyarság nevében ne csak föltárjam Önök előtt a helyzetet, hanem annak orvoslására is megtegyem a mi tiszteletteljes indítványunkat. Kérem mindannyiukat, szíveskedjenek engem olyan jó lélekkel meghallgatni, mint amilyen becsületes tiszta szándékok bennünket vezéreltek e lépés megtételében.

Erős meggyőződésem szerint nyitott ajtókat döngetnék annak hosszadalmas fejtegetésével, hogy a kisebbségek lelki megbékélése és anyagi viszonyai elviselhetővé tétele elsőrendű érdeke a román államnak is, a román nemzetnek is, mert közelebb hozza az országot a belső béke, a konszolidáció, a harmonikus fejlődés boldogabb korszakához.

Fölismerte a kisebbségi probléma óriási fontosságát minden párt, amelyre eddig rábízták az ország kormányzását. Averescu marsall és Goga Octavian urak már 1923--ban megkötötték velünk a csucsai paktumot. A liberális párt nyomban, mikor 1927--ben ismét átvette a kormányzást, bizottságot küldött a kisebbségi kérdés tanulmányozására, s e bizottság egyik leglelkesebb munkatársa éppen Tătărescu György, a jelenlegi miniszterelnök úr volt. Ugyancsak e probléma megoldása lebegett a Nemzeti Parasztpárt szeme előtt, mikor a kisebbségi törvény előmunkálatai megtétele végett külföldi tanulmányútra küldte ki Pop Ghiçă képviselőt, volt alminiszter urat. Iorga volt miniszterelnök állandóan hangsúlyozta a kisebbségek kulturális értékeinek országos jelentőségét, és a kisebbségi ügyek intézésére kisebbségi politikusokat, illetve szakférfiakat vett maga mellé.⁵ Ha ezek az elgondolások, tervek nem jártak a kívánt eredménnyel, annak elsősorban az az oka, ami általános kormányzati szempontból is legnagyobb bajunknak mondható, s ez nem más, mint a kormányzásban feltétlenül szükséges folytonosságnak a hiánya. Az egyes kormányok szinte évről évre váltogatják egymást, 1926 óta nyolc év telt el, s ez alatt 6 általános választáshoz s 10 miniszterelnökhöz volt szerencsénk, az egyes miniszteri székekben beállott változásokat már nem is lehet nyilvántartani. A váltakozó pártok politikusai homlokegyenest ellenkező felfogást vallottak s egymás működésének könyörtelen bírálatát a tárgyilagosság helyett igen sokszor a pártérdek szülte elfogultság irányította. Teljes bizonytalanságot teremt ez a veszedelmes rendszer minden téren, de mindenkinél nagyobb kárát vallják ennek az ország kisebbségi polgárai és intézményei. Hatalom, erő nem áll rendelkezésünkre, jogos érdekeink védelmére elhangzott felszólalásainkat félreértik, s még a jóakaratú kormánytényezőket is túlságos óvatosságra inti az a türelmetlenség, mellyel a közhangulat egyre sajnálatosabb módon ellenünk fordul. Más kisebbségi pártok választási egyezményekkel próbáltak a szomorú kisebbségi sorson enyhíteni. Alig hisszük, hogy az elért eredményeket kielégítőknek tartanák. Eltekintve attól, hogy az ilyen választási megegyezések természetszerű ellenszenvet váltottak ki az ellenzéki román pártokból, az ígéreteket a kormányok se vették komolyan. De még ha meg is volt a szándék egyik-másik kérdés elintézésére; komoly munkára nem is állt eddig elegendő idő jóformán egyik kormánynak se rendelkezésére, szűkre szabott idejüket pártjuk számára pillanatnyilag fontos problémák foglalták le, s mire velünk foglalkozhattak volna, már át is kellett adniuk helyüket az utódnak, akinek uralma alatt elölről kezdődött a mi gyászos vergődésünk. Így odázódik el egyik évről a másikra a kisebbségi kérdések szőnyegre hozása. Egyes részletkérdésekben is sorra vizitelik a kormányférfiak az összes pártfrakciókat, mindenkinek fontos a véleménye, de a milliós tömegeket reprezentáló kisebbségi pártokkal tizenöt év alatt még egyetlen kormány egyetlenegyszer le nem ült a zöldasztalhoz, hogy panaszainkat és kívánságainkat meghallgassa. Élünk az államban anélkül, hogy bárki is kíváncsi volna arra, hogyan is élünk hát. Ez a rideg semmibevevés elhárít rólunk minden felelősséget, ha az ünnepélyes alkalmakkor szívesen elszavalt közeledési frázisok a keserves hétköznapoktól nagyon is távol maradtak.

A kormányzási elvek évenkénti változása, az örökös államéleti kátyúk, a küzdelem, panaszkodás folytonos újrakezdése s emellett a kisebbségeknek rohamos leromlása elvette minden reményünket attól, hogy az eddigi rendszer mellett bármiféle javulás is beállhatna. Tegyük fel, hogy akár a jelenlegi, akár egy jövőbeli kormány s a mögötte álló parlamenti többség -- ráeszmélve a helyzet komolyságára -- az évek óta szellőztetett kisebbségi törvény megalkotásával, avagy csak megfelelő célirányos intézkedések formájában is kezét nyújtaná felénk, ki biztosítana bennünket arról, hogy az utód respektálná ezeket az intézkedéseket s nem kellene-e egy röpke év eltelte után újrakezdenünk a hiábavaló küzdelmet?

Uraim, ezt a kérdést közmegnyugvásra csak úgy oldhatjuk meg, ha a kisebbségi problémát kiemeljük a napi politika gyűlölködő harcaiból, a választási alkudozások dicstelen játékaiból, a népszerűség-hajhászó izgatások fojtó, veszedelmes légköréből és az összes kormányképes pártok megegyeznek egy egységes emberséges kisebbségi politikában, megfogadván, hogy kormányra jutva, annak követését magukra is kötelezőnek fogják elismerni.

A Magyar Párt nevében, annak megbízásából tisztelettel javaslom tehát, méltóztassanak kiküldeni olyan parlamenti bizottságot, melyben részt vesznek az összes pártok vezetői: ez a bizottság hallgassa meg a kisebbségek képviselőinek előterjesztését, tegye bölcs mérlegelés tárgyává, vajon azok bármiféle szempontból is beleütköznek-e az állam vagy a román nemzet érdekeibe, és hozza javaslatba a törvényhozásnak vagy a kormánynak azokat a törvényes intézkedéseket, illetve kormányzati rendszabályokat, amelyeket alkalmasoknak fog ítélni a kisebbségi népek békéjének és az ország többségi népével való harmonikus együttélésének biztosítására.

Teljes tudatában vagyunk ez indítvány fontosságának, és erős meggyőződésünk, hogy átérzi ezt a tisztelt kormány és a Ház minden tagja is. Nem is tudnók elképzelni, hogy ilyen messze vágó kérdésnek tüzetes, lelkiismeretes tanulmányozásától komoly politikusok megtagadnák azt a fórumot, amelyet nagy előzékenységgel siettek odakölcsönözni a Skoda-ügy vagy a Monitorul Oficial körül tapasztalt üzelmek kivizsgálásánál.⁶ Biztosítom Önöket, képviselő urak, hogy ha végre meghallgatnak bennünket, csak akkor fogják megtudni, milyen önként értetődők a kívánságaink s mily csekély kölcsönös jóakarattal egymás mellé állíthatjuk azokat a népeket, amelyek Európa néprajzi, földrajzi és gazdasági helyzeténél fogva olyannyira egymásra vannak utalva. Köthetnek az államok nemzetközi szerződéseket, amelyek látszólag biztos védelmet nyújtanak minden külső támadás ellen: mi mégis azt valljuk, hogy ennek az országnak többségi népe és kisebbségei egyaránt öngyilkosságot követnek el, ha őszinte megbékélés és összefogás helyett továbbra is szemben állnának egymással, mert nem leszünk képesek ellenállni a nálunknál aránytalanul nagyobb erők rettenetes nyomásának.

Amennyiben javaslatunkat a tisztelt kamara hajlandó elfogadni, úgy kérnők, hogy ezt a történelmi fontosságú megmozdulást a feliratban feltétlenül megemlíteni szíveskedjenek. Mert tulajdonítsanak bármily nagy jelentőséget az országvédelmi egyéb intézkedéseknek, bizony mondom Önöknek, valamennyit felülmúlja jelentőségében és kihatásában az az elhatározás, amely lehetővé teszi a belső béke és konszolidáció megteremtését."⁷

Gyárfás Elemér szenátusi beszéde:

"Elnök Úr! Szenátor Urak!

Nyolc év alatt, mióta megszakítás nélkül tagja vagyok e szenátusnak, legalább tíz felirati beszédet mondottam Önök előtt, alaposan megvizsgálva ezekben a trónbeszéd által felsorolt kérdéseket és -- társaimmal együtt -- igyekeztünk mi is tapasztalatainkkal és tudásunkkal hozzájárulni ezek megoldásához.

Azt hiszem, hogy e felszólalásokkal reális szolgálatokat tettünk az ország általános érdekeinek is és saját népünknek is, melynek sorsa szorosan összefügg az egész ország fejlődésével.

Az általános jellegű kérdések mellett foglalkoztunk természetesen mindig a mi különleges kisebbségi sérelmeinkkel is, és arra törekedtünk, hogy az Önök soraiból barátokat szerezzünk népünknek, kultúrájának és fejlődésének s megkönnyítsük így nehéz helyzetét, melybe bizonyos történelmi végzetszerűség folytán jutott.

Ezúttal el kell hagynom az eddig követett utat, mert az a javaslat, mely tegnapelőtt pártunk nevében a képviselőházban elhangzott, oly kimagasló jelentőségű, hogy ezzel szemben minden egyéb kérdés második sorba szorul és banalitásnak látszik azzal a -- hisszük -- történelmi lépéssel szemben, mely most a romániai magyarság nevében megtevődött.

Az az érzésünk, hogy kisebbítenők és leszállítanók a közeledés és testvéri egyetértés érdekében tett eme javaslatunk jelentőségét, ha most egyes különleges kisebbségi panaszokkal foglalkoznánk s ezáltal esetleg nemkívánatos vitát idéznénk fel, mely elrontaná azt a légkört, melyet e javaslat körül megteremteni óhajtunk.

Elhagyva tehát ezúttal a felirati beszédek szokásos formáját és tartalmát, arra szorítkozom, hogy kiemeljem e fontos javaslatunkat és röviden rámutassak azokra a körülményekre és indokokra, melyeket minket e lépésnél vezettek.

Azt javasoltuk a képviselőházban -- s javasoljuk most itten a szenátusban is --, hogy a kisebbségi kérdés megoldását tanulmányozza egy parlamenti bizottság, melyben vegyenek részt az összes román pártok képviselői, s javasoltuk ezt három főokból:

1. hogy kiemeljük ekként a román állam kisebbségi politikáját s nevezetesen az ország vezetőinek a magyar kisebbséggel szemben való magatartását a politikai pártok harcaiból,

2. hogy függetlenítsük a romániai magyar kisebbség helyzetét a változó nemzetközi helyzettől s a barátságosabb vagy feszültebb nemzetközi viszonylatoktól,

3. s végül, hogy megteremtsük így -- vagy még helyesebben -- helyreállítsuk azt a lelki harmóniát, mely a barátságos együttélés érdekében olyannyira szükséges.

Nem a mi hibánk, hanem bizonyos történelmi események folyománya az, hogy a kisebbségi kérdés, nevezetesen a magyar kisebbség helyzete nálunk a politikai pártok egyik harci eszközévé vált, hogy alkudozások folytak, állítólag éppen árverések, valójában inkább árlejtések, e kérdésben a mi vezető pártjaink között.

A mi belépésünk Románia közéletébe nagy nehézségek között ment végbe. Bizonyos -- lélektanilag is érthető -- jogi meggondolások hatása alatt a magyar kisebbség politikai passzivitásban maradt a békeszerződések ratifikálásáig. Ennek következményeképpen nem foglalhatta el mindjárt az első berendezés alkalmával azt a helyet és pozíciót, mely őt megillette, s amelyet -- úgy hiszem -- akkor kezdetben minden nagyobb nehézség nélkül átengedtek volna számára.

A békeszerződések ratifikálása után, 1921 elején, mikor püspökeink sorban letették a hűségesküt, az akkori Averescu-kormány olyan magatartást tanúsított velünk szemben, mely alkalmas lett volna arra, hogy megjavítsa a korábbi kedvezőtlen légkört.

Sajnos egy évvel később, az 1922. évi választások során -- midőn jelöléseinket majdnem mind visszautasították -- alig bontakozó reménységeink összetörtek, s minthogy az alkotmányozó országgyűlésbe nem tudtunk kellő számú képviselettel bevonulni, tudatára ébredtünk annak, hogy feltétlen szükségünk van egy belépőjegyre Románia közéletébe, melyet olyan személyiség ellenjelezzen, aki fölötte áll minden gyanúsításnak és tekintélyével jóindulatú fogadtatást biztosíthat számunkra.

Ilyen személyiség volt Averescu generális, a mărăsesti hős, aki korábbi kormányzása során is határozott jóindulatot mutatott irántunk, s akit ebben a kérdésben akkori erdélyi tanácsadója, Goga Octavian vezetett.

E meggondolások alapján megállapodtunk Averescuval és Gogával, és megkötöttük azt a híres egyezményt, melyet csucsai paktumnak neveznek, s amely -- a kormánnyal szövetkezve -- a parlamentben megfelelő képviseletet s legfőbb kívánságaink teljesítését ígérte számunkra, minek ellenében mi is biztosítottuk Románia közéletébe való lojális bekapcsolódásunkat.⁸

Belépve így az 1926--iki országgyűlésre, fájdalommal állapítottuk meg, hogy a mi egyezményünk, mely annyira indokolt és szükséges volt általános szempontból, taktikai szempontból nagy hátrányt jelentett számunkra.

Az ellenzéki pártok -- különösen a két nagy párt, a liberálisok és nemzeti-pártiak -- nem tudták nekünk megbocsátani, hogy támogatásukkal a kormánynak -- az új politikai ellenfeleiknek -- biztos és hatalmas választási győzelmet szereztünk Erdélyben, emiatt láthatóan ellenséges érzülettel fogadtak minket s olyan fagyos légkört teremtettek velünk szemben, sőt -- ami még súlyosabb volt -- a mi jogos és szerény kívánságainkkal szemben is, mely lehetetlenné tette a kormány ígéreteinek beváltását.⁹

Levontuk ebből a következtetéseket, s a további választásokon óvakodtunk attól, hogy valamelyik román pártot egy másikkal szemben támogassunk s ezáltal ellenséges érzületet keltsünk, hanem arra törekedtünk, hogy megnyerjük az összes komoly pártok barátságát.

Fájdalom, ez a törekvésünk nem vezetett teljes sikerre s legfeljebb egyes könnyítéseket tudtunk elérni, alapjában azonban a légkör továbbra is feszült maradt, főként azért, mert közben a túlzó nemzeti érzés évről évre mindinkább uralmába kerítette a lelkeket egész Európában s így nálunk is. Ekként kerültünk abba a helyzetbe, hogy a politikai pártok kölcsönösen meggyanúsították és megvádolták egymást, mihelyt valamelyik közülük engedékenyebb magatartást tanúsított velünk szemben.

Tisztába jöttünk azzal, hogy sohasem fogunk tudni megegyezni egyetlen párttal vagy egyetlen kormánnyal csupán -- s ha ez sikerülne is, tartós nem lehet --, hanem keresnünk kell a megegyezést egyidejűleg és párhuzamosan az összes romániai politikai pártokkal.

Ez volt az első indok, amiért ebben a kérdésben parlamenti bizottságot kértünk, melyben vegyenek részt az összes számottevő pártok.

Második indokunk talán az elsőnél is fontosabb.

Nagy sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy milyen befolyást gyakorolnak a mi helyzetünkre a nemzetközi viszonyok és különösen a Magyarországgal szemben fennálló helyzet.

Egyetlen tényt akarok felemlíteni:

Az előző kormány idején, mikor itt megszavazták a román--jugoszláv iskolai egyezményt s mi a magunk számára ugyanolyan bánásmódot kértünk, amilyen a bánáti szerbek számára biztosíttatott, Iorga azt mondta, hogy ezt megkaphatjuk akkor, ha Magyarországnak ugyanolyan lesz a magatartása Romániával szemben, mint Jugoszláviának.

Nyomban tiltakoztam ez ellen s azt mondtam, hogy egy nemzeti kisebbség mikénti kezelése nem tehető függővé nemzetközi viszonyoktól, hanem egyedül és kizárólag belső politikai szempontok szerint irányítandó.¹⁰

Ma is fenntartom ezt az elvi álláspontomat, sőt aláhúzni szeretném, de ezen elvi szempontunk dacára nagy fájdalommal és aggodalommal láttuk és éreztük, hogy miként fokozódik velünk szemben is a feszültség abban a mértékben, amint mind feszültebbé válnak a nemzetközi viszonyok.

Holott mi annak idején levontunk minden konzekvenciát abból a tényből, hogy ezen országok állampolgáraivá lettünk. Mi nem akarunk árucikk lenni nemzetközi alkudozásoknál, de éppoly kevésbé vagyunk hajlandók viselni a felelősséget és következményeit mások tényeinek és cselekedeteinek, mint azokénak, akiket a romániai magyar kisebbség saját maga bízott meg azzal, hogy nevében megnyilatkozzanak és eljárjanak, s akik teljes tudatában vannak annak a felelősségnek, mely vállaira nehezedik.

Tényleg, népünk vezetői részéről nem merült fel a lefolyt 16 év alatt egyetlen olyan cselekedet, mely meggyanúsítást vagy éppen megtorlást igazolhatna. Mi azt óhajtjuk tehát, hogy idehaza szabályozzuk lojálisan és véglegesen a mi helyzetünket, elhelyezkedésünket s a román néppel való viszonyunkat, s teljes szívből kívánjuk, hogy ez a kérdés egyszer s mindenkorra kivétessék a vitás nemzeti kérdések sorozatából, hogy ne legyen többé feszültség oka, sőt mi, romániai magyar kisebbség legyünk az összekötő kapocs e két nemes nép között, minthogy elsősorban a mi érdekünk az, hogy ezek megértsék egymást.

Ez volt a második indoka a mi javaslatunknak.

A harmadik indok elkerülhetetlen következménye az előzőknek.

Mi nagy fájdalommal állapítjuk meg, hogy minden nappal mélyebb és szélesebb lesz közöttünk a lelki szakadék s ez mindinkább megnehezíti a harmonikus és barátságos együttélést.

Születnek és meggyökeresednek elméletek és felfogások, melyek meggyőződésekké erősbödnek, hirdetnek célokat és kifejeznek törekvéseket, melyek eltávolítják egymástól a lelkeket és kölcsönösen keserűséggel telítik.

E beszédem során -- melyet kizárólag a harmónia és megértés szolgálatába akarok állítani, s amelyet mindvégig a közeledő karácsony megbékítő szellemében akarnék elmondani -- nem szeretnék érzékenységeket sérteni s nemkívánatos vitákat felidézni, tartózkodom tehát attól, hogy e vonatkozásban részleteket soroljak fel s csupán egyetlenegyet említek meg e sajnálatos és téves elméletek közül, s remélem, hogy ebben támogatni fog Iorga professzor is, aki egyik nemrég megjelent füzetében nagyon szépen mutatta ki, mennyire téves történelmi szempontból az az elmélet -- mely majdnem közmondásossá vált -- a magyar és román nemzet állítólagos évezredes ellenségeskedéséről, holott tényleg a történelmi múlt legalábbis ugyanannyi példáját mutatja a barátságos együttműködésnek.¹¹

Tény az, hogy Erdély olyan földdarab, melynek fiai valósággal rá vannak utalva a testvéri megértésre, mert a különböző népek földrajzi elhelyezkedése e területen olyan, hogy e népeket egymástól tökéletesen elválasztani lehetetlen.

Ennek a testvéri megértésnek azonban felülről kell megindulnia, és ez volt a harmadik indoka a mi javaslatunknak.

Válaszolnom kell még egyes kifogásokra, melyek felhozhatók, sőt részben már fel is hozattak a mi javaslatunkkal szemben:

Azt mondják, hogy a magyar népnek megvannak a parlamenti képviselői, akik kifejezésre juttatják e legfelsőbb testület előtt összes kívánságaikat. Ez igaz. Rámutattam azonban az okokra, amiért a mi ilyen természetű előadásaink az esetek többségében nem találtak a kívánt visszhangra politikai pártjaink vezetőinél. Emellett a kisebbségi kérdés és nevezetesen e kérdés részleteinek megoldása csak szűkebb és bizalmasabb testületben remélhető, mely olyan államférfiakból áll, akik ismerik és elismerik a probléma komolyságát s igyekeznek közelebbről és részleteiben is foglalkozni a megoldási lehetőségekkel.

Azt mondják, hogy a román állam az összes kisebbségi állampolgároknak ugyanazokat a jogokat és kötelezettségeket írja elő, mint a többségieknek, következőleg a jelenlegi kisebbségi rendszer nem szorul módosításra. Ismerjük mi ezeket az elveket, melyeket szentesít az ország alkotmánya. Azonban nem ezeknek az elveknek leszögezéséről, hanem ezeknek alkalmazásáról van itt szó.

Azt mondják továbbá -- az Universul mai száma is meggyanúsít ezzel --, hogy vajon nem-e külföldről sugalmazzák ezt a javaslatot, minthogy Genfben most ismét napirendre került a romániai kisebbségek kérdése.¹² E gyanúsítással szemben hivatkozom javaslatunk második indokára, melyet előbb bőven kifejtettem, s amelynek során kiemeltem, hogy a mi célunk éppen az, hogy ez a kérdés kiemeltessék a nemzetközi problémák sorából.

Mi azt hisszük, hogy reális szolgálatot teszünk az országnak is és népünknek is, mikor előterjesztettük Önöknek javaslatunkat, melyet történeti lépésnek tekintünk. Reméljük, hogy a mi kezdeményezésünk, mely tiszta és jó meggyőződésünkből származik, megértésre talál Önöknél, és különösen reméljük, hogy a külügyek vezetője, Titulescu, aki hozzá van szokva ahhoz, hogy a kérdéseket magasabb s a napi veszekedések fölé emelkedő szempontból tekintse, meg fogja érteni ennek jelentőségét s azokat az előnyöket, melyek ebből származhatnak.

A Skoda-kérdés hónapokon keresztül izgalomban tartotta a közvéleményt, s nagyszámú bizottság hatalmas munkát végzett ennek kivizsgálásával. Mi nem kívánjuk sem ugyanazt a publicitást, sem ugyanazt a terjedelmet, melyet a Skoda-bizottság igénybe vett. Mi csak jóindulatú figyelmet kérünk, s meg vagyunk győződve, hogy meg fogjuk találni a gyümölcsöt hozó egyetértés útját.

A kormány óriási erőfeszítéseket tesz az ország beruházási kölcsönének sikere érdekében. Mi azt hisszük, hogy javaslatunk elfogadása által Önök ezt az országot egy mérhetetlen értékű karácsonyi ajándékkal fogják felruházni: sok százezer polgárnak lelki megbékülésével.

Abban a reményben, hogy javaslatunk elfogadásra talál, kérjük, hogy a feliratba utólag iktattassék be e javaslatnak elvben való elfogadása is."¹³

A kamarában a Willer beszédét követő napon, december 12-én Constantin Giurescu liberális párti képviselő reagált elsőként. Nem csak Willerrel foglalkozott, hanem elsősorban a kormányt bírálta. Kifejtette, hogy miként Ausztria a kompakt bukovinai román falvakat telerakta németekkel és zsidókkal, úgy a Székelyföldön is valószínűleg ez történt. De Romániában nem követhetik a török példát, akik néhány évvel azelőtt másfél millió görögöt utasítottak ki az országból. "Nem ugyanaz az eset. Nekünk négymillió kisebbségünk van, akik 700 éve itt élnek. De demografikus politikát kell folytatnunk telepítésekkel, ahogy Ionel Brătianu megkezdte."¹⁴ Bírálta a kormány nemzeti politikáját. Szerinte a liberális párt nem folytatta a két Brătianu által vitt nemzeti egység politikáját, az ennek az érdekeit szolgáló új vármegyei beosztást sem csinálták meg. (A Prut és a Kárpátok ne legyenek közigazgatási határok is.) A kisebbségek által veszélyeztetett területekre telepítéseket szorgalmazott, és sürgette a városok nacionalizálását. Statisztikai adatokkal bizonygatta egyes erdélyi városok magyarosodását. Példaként Medgyest hozta fel, ahol szerinte az impériumváltás óta megtízszereződött a magyarság száma.¹⁵ A gazdasági problémákról szólva azt hangsúlyozta, hogy a nemzeti védelem szempontjából fontos gyárakban többségben vannak a kisebbségi alkalmazottak. A nemzeti munkavédelmi törvény végrehajtása hat hónapja késik, és ebből úgy látszik, hogy a kormány hallgatólagosan eltűri, hogy az idegenek és a kisebbségiek kezükben tartsák az ipart és a kereskedelmet, kizárva a többségi elem érvényesülését.

A következő nap Virgil Madgearu nemzeti parasztpárti képviselő folytatta a kormány támadását a kisebbségi kérdésben. Azzal vádolta a kormányt, hogy a külkereskedelem terén nagyarányú visszaélésekre adott alkalmat azzal, hogy egyes, kisebbségek által vezetett vállalatoknak monopolszerű koncessziókat adott. Így a Román Importőrök Blokkját nagy többségében idegenek vezetik. "Ez a politika az élet drágulására és a tisztességes kereskedelem megszűnéséhez vezetett. Halálos csapást jelent ez a román polgári elem részére. Nincs ma már román kereskedelem, mert egyes kisebbségiek, a vakmerők, a nyomát is kiirtották a tisztességes kereskedelemnek."¹⁶

Ugyanezen a napon, december 13--án az Antirevizionista Mozgalom hajtómotorjának számító, közvéleményt jelentősen befolyásoló Universul című bukaresti lapban részletesen foglalkoztak az OMP javaslatával. "Nincs szükség parlamenti ankétra ebben a kérdésben, mert az összes politikai pártok parlamenti képviselőik útján nagyon jól ismerik az etnikai kisebbségek helyzetét és a pártok leszögezték álláspontjukat ebben a kérdésben. Ha a magyar kisebbség képviselőinek közlendőjük és javasolnivalójuk van ebben a kérdésben, jogukban áll ezt a parlamentben megtenni, nyilvános vita keretében."¹⁷ A cikk szerint nincs szükség a romániai kisebbségi rendszer megváltoztatására sem, hiszen biztosított az állampolgári jogegyenlőség. A kamarában ismertetett javaslatra és indoklására a korabeli antirevizionista sajtópropagandából már ismert érvekkel válaszolt. A gazdasági ellehetetlenülés cáfolatára azt hozta fel a cikk, hogy az erdélyi ipar 1918 óta sokkal gyorsabban fejlődött, mint a regáti. S mivel az előbbi országrészben a kisebbségiek kezében van az ipar, igazából ők jártak jól. Az Universul szerint a Willer által előadottakra nem a román állam szempontjából van szükség -- mert ott ez megoldott --, hanem az idegen, magyarországi érdekek miatt, hiszen épp azokban a napokban kérte Eckhardt Tibor Genfben az utódállamok kisebbségi politikájának felülvizsgálatát. Harmadik elemként a magyarországi kisebbségek helyzetéről adott a cikk -- álláspontja igazolására szolgáló -- összefoglalást, elmarasztalva a magyar kisebbségpolitikát.

Az akkor egy hónapja megjelenő bukaresti A.B.C. ugyanakkor megfontolandónak tartotta az OMP fellépését, és külön kiemelte, hogy a Willert hallgató 30--40 képviselőre a beszédnek az a része tett nagyobb hatást, amikor a sűrű kormányváltozások hatásáról szólt. De lényegében ez a lap is elutasította a javaslat továbbgondolását. "Az az igazság, hogy a romániai kisebbségek civilizáltabb rendszert élveznek Romániában, mint a többi államban, és ha a magyar kisebbség még nem jutott el a román állam keretében az egyesülés ideális fokához, az nem a mi bűnünk."¹⁸ Az idézet két érveleme közül az elsőt a húszas évek első felétől használták a romániai közbeszédben. (Ezt vagy a korabeli török--görög, illetve más balkáni kisebbségek helyzetével való összehasonlítás, vagy az Osztrák--Magyar Monarchia románsága társadalmi alulfejlettségének, az 1918 utáni erdélyi kisebbségek társadalmi pozíciójának összevetésével igazolták.) A második elem is ismerős, amely a húszas évektől úgy jelent meg, hogy miért nem a román politikai pártokon belül képviseli a magyarság az érdekeit. Miért szerveződik külön pártba, önmagát önálló politikai közösségként megjelenítve? Ez a cikk is kitért Eckhardt Tibor genfi kijelentéseire, de ezért már nem Willert, hanem Budapestet hibáztatta.

A Lupta és az Adevărul szintén beszámoltak a beszédről, és kiemelték Willer szónoki ügyességét.¹⁹

A magyar nyelvű romániai sajtó történelmi jelentőségűnek tekintette az OMP kezdeményezését, de nemigen bízott a sikerben. Willer a magyar közönségnek részletesen magyarázta a képviselőházi javaslatot. A kisebbségi kérdés egységes felfogásának szükségességéből indult ki, amely megteremtéséhez állandó fórumra van szükség. Erre azonban a képviselőház nem alkalmas. "A hangulat izgatott, a kérdéssel szemben teljesen ismeretlenül és idegenül állnak, közbekiáltások zavarják azt, aki a kisebbségi kérdést fejtegeti. Ennélfogva nyilvánvaló, hogy a kérdést elő kell készíteni, az új fórum, a képviselőházi vegyes bizottság szolgálná ezt a célt, melyben minden pártnak vezére vagy küldötte benne van. Itt aztán minden pártvezér vagy párt elfogadna, leszögezne egy álláspontot, aztán ha valamikor kormányra kerül, akkor érvényesíthetné. Mindenesetre tisztázódnának a fogalmak és volna hely, ahol végre nyugodtan meghallgatnának bennünket. Ettől a fórumtól egységes politikai állásfoglalás kialakulását várjuk a kisebbségi kérdésben. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, csak a külpolitika függvényei vagyunk és nem bírálnak bennünket saját belső értékünk, erőnk, óhajaink és bajaink szerint."²⁰ Míg az eredeti parlamenti javaslat célja kimondatlanul a jogi szabályozás lett volna, itt már ezen túl egy kisebbségpolitikai fórum került előtérbe, amely a többségi/kisebbségi párbeszéd külön intézményesítését jelentette volna.

Az Erdélyi Lapok vezércikkének írója szinte fohászkodott az érdemi válaszért. "Bár megértenék a kezdeményezés fontosságát, s ne becsülnék alá azt akként, mintha egy koldusnak a könyöradomány iránti kérése volna. A koldust is egy unott gesztussal s egy aprópénz odadobásával kár elintézni, mert ezzel csak maradandónak hagyjuk a koldulást. A koldusnál is a nyomora mély okainak a kikutatása s ez ok jóságos megszüntetése volna a helyénvaló."²¹ Az Ellenzék abból indult ki, hogy a lehetséges dunai vagy kárpáti béke kulcskérdése a kisebbségi kérdés megoldása. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha azt tisztán belpolitikai problémaként kezelik és az eddigi megoldások helyett kölcsönösen egy új kiegyezésre törekszenek a felek.²² A magyar párt hivatalos lapja, a Keleti Újság, Választ várunk című cikkében foglalkozott a kezdeményezéssel. Az elkeseredés hatja át az írást. A parlamenti javaslat közhangulat-hátterét jelenítette meg. "Mi nem igazodunk külpolitikai helyzetek és kísérleti elméletek után, nem érdekelnek már bennünket a belpolitika pártharcai, az életet keressük ebben az országban és látni szeretnők a jó állampolgárként való megélhetésnek a feltételeit és biztosított alapjait. [...] A kormányok pártoknak az erőviszonyaihoz igazodnak, s minden lépésüket ez a szempont irányítja. Ezért nem értek rá a kisebbségek polgári jogviszonyainak sokszor tervbe vett rendezésére."²³ A cikk abban látta a fő kérdést, hogy egyáltalán arra adjanak választ, hogy mit is gondolnak a kisebbségi kérdésről. "Az is felelet, ha a semmitmondás lesz a válasz."²⁴

December 17--én a képviselőházban Victor Iamandi belügyi államtitkár (a korabeli szóhasználatban miniszter, a propagandaügyek felelőse) foglalkozott a kisebbségi kérdéssel, de ebben még csak nem is utalt az OMP képviselőjének néhány nappal azelőtti javaslatára. "Egy minden áron való exkluzivista nacionalizmus pszichózisa alatt élünk. Két éve, de különösen az ősz óta nem látok és nem hallok egyebet hangoztatni, mint egy minden irányban végrehajtandó nacionalizmus szükségét. Én azt hiszem, ez túlzás. Van bátorságom kijelenteni, hogy nem akarom magamat azok közé számítani, akik a nacionalizmus börzéjén versengenek. Utóbbi időkben egyesek politikai érdekeikből voltak túlzók, szándékosan, mások viszont azért, mert konfúzióban vannak a kérdés lényegét illetően. Ugyanis összetévesztik a gazdasági válságot a nacionalizmus krízisével. [...] Uraim, nem szabad elfelednünk, hogy Romániában négymillió kisebbség él. Ezek az ország egyik-másik vidékén tökéletes történelmi folytonosságban jelentkeznek és minden tekintetben ugyanazon a síkon állnak az állampolgári jogok szempontjából, mint mi.

Hivatalos állami politikát folytatni négymillió ember ellen, akiknek óriási többségével szemben a legkisebb mértékben sem lehet az illojalitás vádját emelni, lehetetlenség. Ezek a kisebbségek a mi államunkban fontos szerepet töltenek be gazdasági és társadalmi tekintetben, s ha az államhűség szempontjából nem hagynak kívánnivalót, akkor nem lehet őket erőszakos politika áldozataivá tenni.

Uraim, én azt hiszem, hogy nagyon könnyelműen beszélnek egyesek a városok romanizálásáról, hiszen Erdély, Bukovina és Besszarábia városai, de különösen Erdély városai sohase voltak a mieink. Nem lehet tehát 15 év alatt olyan állami tevékenységet véghezvinni, amely a 90 százaléknyi idegen elemet tiszta románná változtassa át. Szerintem az állam nemzeti politikájának olyannak kell lennie, hogy egyrészt megegyezést teremtsen az ország minden állampolgárával -- olyan megegyezéseket, amelyek pozitív megvalósításokhoz vezessenek minden irányban; -- másrészt pedig a román elem kellő figyelemben részesítésével fejlesztés és behatolás útján s a mi fajtánk erkölcsi és szellemi felsőbbrendűségének kihangsúlyozásával ahhoz a nacionalizáláshoz jussunk el, amely sokkal alaposabb, mint az erőszakkal történő nacionalizálások eredményei.

Ne felejtsük el, hogy a történelem folyamán elvesztettük az idegen uralom alatt állott országrészekben a vezető osztályunkat. Erdély még jobban áll e tekintetben. A többi országrészekben egyáltalában nem maradt értelmiségi osztályunk, s óriási erőfeszítésekre volt szükség e hiány pótlására.

Ezt kell folytatnunk: művelődési tényezővé kell emelnünk paraszttársadalmunkat. Ebből a nagy nemzeti forrásból kell folyton merítenünk, anélkül hogy megsértenénk a polgárok más kategóriáinak jogait.

Így meg lehet teremteni azt a nemzeti légkört, amelyben minden tekintetben érezni lehet, hogy mi vagyunk az igazi urai ennek az országnak. El kellene vesztenünk értékekbe vetett hitünket, ha ez nem következnék be. Négymillió kisebbség mellett 14 millió román él ebben az országban, akik idegen uralom alatt megőrizték nyelvüket, vallásukat. Nem hihető, hogy most, amikor a sorsunkat szabadsággal irányítva vehetünk részt a közéletben, okunk legyen kétségbeesni nemzeti életünk jövője miatt."²⁵ A felszólaló kormányzati szempontból nézett szembe a romániai adottságokkal és megpróbálta a húszas években a legrészletesebben Iuliu Maniu által megfogalmazott nemzetépítési programot képviselni és az antirevíziós sajtópropaganda által is gerjesztett "politikai hisztériával" szembeszállni. Lupu parasztpárti politikus nemzetféltésében újra a kisebbségeket támadta. "Népünk rohamosan kipusztul, míg a kisebbségek jól élnek. A petróleumiparban régen csak románok voltak, míg ma magyarok és szászok is vannak alkalmazva."²⁶ A kormányzat részéről Iamandi által beterjesztett válaszfelirat vitája során Willer nehezményezte, hogy a javaslat nem foglalkozik indítványával.²⁷ Amire az ülést vezető Tataranu liberális politikus megjegyezte: "Azt hiszem, Önnek más céljai voltak ezzel."²⁸

December 18-án a szenátusban Lăpedatu kultuszminiszter reagált Gyárfás Elemér beszédére. "Az a véleményem, hogy úgy a román sajtó, mint pedig a szenátus nem részesítette olyan figyelemben Gyárfás Elemérnek a Magyar Párt nevében elmondott nyilatkozatát, mint amilyent ez jelentőségénél fogva megérdemelt volna. Pedig a nyilatkozattevő maga is történelmi jelentőségűnek mondotta ezt a lépést, s azért kellőképpen foglalkoznunk kell vele, annál is inkább, mert az olyan nép részéről jön, amely legutoljára alkalmazkodott a békeszerződések által teremtett helyzethez.

Kitűnik ebből a nyilatkozatból, hogy a Magyar Párt el akarja hagyni az eddig követett utat s olyan útra lép, amelyen úgy maga a nép, mint pedig vezetői jobban tudnak alkalmazkodni a jelenlegi helyzethez. [...]²⁹

Mindezeket úgy sorolta fel a Magyar Párt, mintha bennünket hibáztatna a jelenlegi kedvezőtlennek érzett kisebbségi helyzet előállásáért, pedig ebben a tekintetben a felelősség a magyar népre és vezetőire hárul. Nem mi vontuk bele a kisebbségi kérdést a pártpolitikai küzdelmekbe.

Maga Gyárfás Elemér is beismeri, hogy a Magyar Párt egyezményt ajánlott fel az Averescu-kormánynak, amelyben a magyarság bizonyos engedmények és kedvezmények fejében politikai támogatást nyújt. Ebből is kitűnik, hogy ez a paktumpolitika magyar eredetű. Ugyanezt gyakorolták egyébként Magyarországon is, és ők vezették be ezt Romániába.

Iorga : És a szászok!

Lăpedatu: Így aztán ha ma a kisebbségi kérdés a román pártok közötti licitálás tárgyát képezi, a felelősség azokra hárul, akik azt hitték, hogy ily módon kedvezőbb eredményeket érnek el népük számára.

Abban se mi vagyunk a hibásak, hogy a romániai magyar kisebbség helyzetét nem függetlenítik ma a nemzetközi politikai helyzettől, különösen pedig a Magyarországgal való viszonytól. Hiszen a Magyar Párt feljogosítva érezte magát mindjárt az elején, hogy külföldre, különösen Genfbe menjen panaszaival.

Először amerikai vallásos missziókat hoztak az országba, amelyek a kisebbségek felekezeti és kulturális helyzetének megismerése céljából jöttek az országba, s azután hazatérve, közleményeikkel propagandát csináltak ellenünk. Aztán Genfbe mentek. Máig összesen 20 magyar kisebbségi panaszt iktattak a Népszövetségnél. Aztán kisebbségi népkongresszusokat rendeztek, amelyeken részt vettek a romániai magyar kisebbség nevében a román parlament képviselői és szenátorai és így tovább. A felelősség tehát azoké, akik azt hitték, hogy a román állam a berendezkedés első éveiben elég gyenge ahhoz, hogy a Népszövetségben megadják neki a kegyelemdöfést.

Itt említenem kell Ion Brătianu kijelentését, amit Duca is sokszor ismételt: ťNem Genfben, hanem Bucuresti-ben oldódik meg az Önök problémája.Ť Most úgy tűnik fel, hogy a magyarok vissza akarnak térni tévelygésükből s nem nemzetközi, hanem hazai kérdést akarnak csinálni ügyükből.

Ami pedig azt az óhajt illeti, hogy szükség van összhang megteremtésére a kisebbség és a többség között, itt megint nem minket terhel a felelősség. Nem mi voltunk a kihívó fél s hogy természetes módon bekövetkezett a visszahatás.

Gane : Nem is volt elég erős ez a visszahatás!

Lăpedatu: Nem mondhatom, hogy nem volt reakció, de ennek nem mi vagyunk az okai. Legutóbb is osztogattak Genfben reánk nézve sértő brosúrákat, amelyek nem is titkolják, hogy az azokban foglalt értesülések az utódállamok kisebbségeitől erednek. De végeredményben nem a múltról van szó, hanem a jelen helyzet megvizsgálásáról.

A Magyar Párt azzal a javaslattal jött, hogy küldjünk ki pártközi ankétet és közös megegyezés alapján igyekezzünk megoldani a kisebbségi problémát. Nincs jóérzésű ember, aki ne kívánná ezt a megegyezést. A sors úgy akarta, hogy a magyarság velünk együtt éljen itt. Alkotmányunkban, törvényeinkben nincs egyetlen intézkedés sem, amely ne elégíthetné ki a kisebbségek nemzeti, kulturális és vallási igényeit. Azok alkalmazását óhajtjuk. A Magyar Párt azonban parlamenti bizottság kiküldését kéri.

Én azt hiszem, hogy egy ilyen bizottságnak nincs semmi értelme s az nem vezetne semmi eredményre. Parlamenti ankétot nem lehet kiküldeni olyan jelenlegi helyzet megvizsgálására, melynek gyökerei a múltba nyúlnak vissza. Újból kellene vizsgálat tárgyává tenni rengeteg kérdést. Nem.

A helyes utat Brătianu Vintilă mutatta meg 1927-ben, aki nagy érdeklődéssel foglalkozott a kisebbségi kérdéssel. Brătianu Vintilă látta, hogy minden kormánynak olyan kisebbségi politikát kell folytatnia, amely alkalmazza a törvény előírásait, s minthogy ezt az alkalmazást egyesek rosszakarata vagy tudatlansága megakadályozza, Brătianu Vintlă eszméje az volt, hogy a minisztertanács jól felkészült emberekből bizottságot állítson össze, amely vizsgálja meg a kérdést egyházi, művelődési és egészségügyi szempontból egyaránt s határozatai kormányhatározatok értékével bírjanak. Természetesen ezek a döntések a kisebbségektől bekért emlékiratokban megfogalmazott kívánságok alapján történtek volna, amely emlékiratok benyújtását kértük is annak idején a magyar és német kisebbségektől. Mi megkezdtük ezt a munkát, és már be is akartuk nyújtani annak eredményét az 1929--iki országgyűlésnek, de akkor vissza kellett vonulnunk a kormányzástól és az ügy annyiban maradt.

Ez volt tehát az egyetlen út: pontosan megállapítani, milyen úton lehet eljutni azon törvények intézkedéseinek alkalmazására, amelyek alkalmazását a kisebbségek követelik. Természetes, hogy ezeket a megállapításokat a többi pártoknak is tudomására kellene hozni, hogy ha azok hatalomra kerülnek, állampolitikát és ne kormány- vagy pártpolitikát folytassanak ebben a tekintetben.

Ezt kell megcsinálni.

A Magyar Párt által kért parlamenti ankét azonban csak a felületeken tartaná a kérdést és még jobban összezavarná. De ha a Magyar Párt ezt a javaslatot őszintén és lojálisan tette -- és én nem akarom megsérteni őket az ellenkező feltételezésével --, én kijelentem, rajta leszek, hogy megvalósíttassanak a kívánalmak, mert nem óhajtanak mást, mint amit megvalósítani kívántak mindazok a kormányok, amelyek az ország kormányzásához jutottak, és amelyek komolyan foglalkoztak a kisebbségi kérdéssel.

Nekünk törekednünk kell, hogy a mi állampolgáraink sérelmei minél kisebb számban legyenek, és hogy ne adjunk okot elégedetlenségre. Kívánjuk, hogy Romániában a velünk együtt élő népkisebbségek otthont találjanak, olyan törvényesség és gyámolítás uralma alatt, amelynek megkövetelésére joguk van, s amit mi sohasem vontunk kétségbe."³⁰

A beszédet követő vitában Oane liberális párti szenátor Iamandit bírálta. Szerinte a magyarság a székelyeket kivéve a városokban jórészt zsidó származású. Feltette a kérdést, hogy melyik a kormány tényleges nyilatkozata: Iamandi vagy Lăpedatu megnyilatkozása? Lăpedatu arra figyelmeztetett, hogy meg kellett volna várni Iamandi beszédének hiteles változatát. "Ami a kormányunk kisebbségi politikáját illeti, nem lehet eltérés abban. A liberális pártnak jól megszabott programja van."³¹ Majd Iorga szólt hozzá, aki elmagyarázta, hogyan telepítették le a magyarokat, szászokat és zsidókat az erdélyi városokban. A vitát Lăpedatu a következőkkel zárta le: "Hogyha a múltban nem is lehettünk urai a városoknak, ma megvannak a lehetőségeink, hogy kijavítsuk azt, amit a mostoha történelem megtagadott tőlünk. Biztosíthatom Önöket, hogy rövidesen városaink helyzete egészen más lesz, a mi bennszülött népünk javára."³²

A következő napoktól a vita az OMP javaslata helyett Iamandi képviselőházi felszólalásával foglalkozott. Tehát a kérdésnek a pártpolitikai csatározásokból és a nemzetközi viszonyításokból való kivétele helyett a problémára reagáló kormányzati szempontok (a nemzeti program gyors és agresszív végrehajtásának nehézségére való hivatkozás) kerültek -- újból pártpolitikai megfontolásból -- a középpontba. A parlament téli szünete miatt (december 18.--január 21.) a vita a sajtóban folytatódott. Az Universul Egy lelkiismeretlen ember című cikkben foglalkozott Iamandi beszédével. "Ez alkalommal a miniszteri székből példátlanul súlyos szavak hangoztak el, mert a miniszter kikelt azok ellen, kik a nemzeti eszmét propagálják, exkluzivizmussal vádolta meg őket és a nacionalista akciót napjaink pszichózisának minősítette. Azonban a kormánynak ez a lelkiismeretlen tagja -- amely kormány élére állott a nemzeti egységért indított harcoknak -- ennél tovább ment. Mert nemcsak hogy védőjévé szegődött a kisebbségeknek, legitimálva az összes magyar agitációkat és a Budapesttel való kapcsolatokat, hanem még azt is erősítette, hogy a kisebbségek az ország egyes részeiben a történelmi folytonosságot képviselik, és hogy Erdély, Bukovina és Besszarábia, de főképp Erdély városai sohasem tartoztak hozzánk, úgyhogy hiába kívánjuk azok nacionalizálását. Még Budapesten sem beszélnek így. Ha Budapesten a Habsburg-uralom alatt egy magyar képviselő így mert volna szólni a román kisebbségről, egyszerűen elkergették volna az emelvényről vagy a miniszteri székből. Kijelenteni a miniszteri székből, hogy Erdélyben egyetlen város sem román -- egyenlő a hazaárulás tényével. Lelkiismeretlenség, hogy a román parlamentben egy román miniszter a nacionalista mozgalmat pszichózisnak nevezze és azokról, kik a nacionalizmust propagálják, azt állítsa, hogy ténykedésük nem egyéb, mint a versengés demagóg művelete, és hogy valóságos börzéje az exkluzivizmusnak. Tătărescu munkatársának lelkiismeretlensége nem maradhat válasz nélkül. A miniszterelnök ki kell hogy jelentse, benne van-e a kormányzati programban az összes nacionalista tevékenységekről való lemondás, és hogy ő is azon a véleményen van-e, hogy a csatolt országrészek nacionalizálása jogtalan követelés? A kérdés rendkívül súlyos, és a román közvélemény nem fogja tűrni, hogy mindez a jövőben fegyver legyen a magyarok kezében, mint argumentum ellenünk, javára a magyar revizionizmusnak és a hazánkbeli kisebbségek izgatásainak. [...] Iamandi miniszter felhasználta románellenes teóriáinak hangoztatása céljából a parlamenti ülésszak és az ülés végét, amikor a kamarában nem volt egyetlen erdélyi sem. Különben dokumentumokkal bizonyították volna, hogy ha van Erdélyben város, ťahol magyar beszivárgás történetŤ, ez azért van, mert a román uralom alatt a románok tervszerűen meggátoltattak a városokban való letelepedésben. Kérdés, hogy mit szól mindezekhez Dinu Brătianu, a liberális párt elnöke?"³³ A liberális párthoz igen közel álló lap a miniszterelnök és a pártelnök megszólításával együtt az ellenzéki pártok vezetői körében már a másnapi lapszámban ankétot kezdeményezett. A következőkben ezeket idézzük.

Iuliu Maniu nyilatkozata: "Iamandi miniszternek a nemzeti küzdelemre tett megjegyzése felháborító. Nem tudok esetet arra, hogy miniszteri székből ilyen nemzeti herézist követtek volna el. A nemzeti küzdelem a legmagasabb kifejezése a földhöz való hűség eszméjének. Ezt meghamisítani, úgy, amint Iamandi tette, az erkölcsi és nemzeti defetizmus ténye. Különösen pedig beszélni a kisebbségi elemek történelmi folytonosságáról Erdélyben és Bánátban történelmi valótlanság, mit ellenségeink használnak képzelt jogaik bizonyítására. Az igazságérzés, mit alkalmaznunk kell hazánk kisebbségi egyedei és népeivel szemben, nem mehet odáig, hogy valótlanságokat állítson és olyant, ami káros évszázadokon át sötétségben hagyott jogaink hangoztatása és korszakokon át elnyomott életünk és igenlése szempontjából. A világháború véres próbái, miket a nemzeti vitalitásuk bizonyságául állottak ki, felemelte a nemzeti öntudatot és büszkeséget. Ezért a bolsevizmustól kezdve a fasizmusig, a legszélsőségesebb demokráciáktól a legkifejezettebb autokráciákig ma az összes rendszerek a nemzeti gondolatok és azok kiteljesítése erélyes igenlésének az alapján állnak. Nem engedhető meg, hogy a testvériség szelleme, ami át kell hogy hassa az államok közötti kapcsolatokat, nemzeti közömbösséggé váltassék át. Kérem Önöket, ne sokat emlegessék ezt a beszédet, hogy minél előbb elfeledhessük. Sajnos túlontúl emlegetni fogják nekünk ellenségeink."³⁴

Octavian Goga nyilatkozata: "Sajnálom, hogy nem voltam a kamara tegnapi ülésén és nem hallhattam ezt a beszédet. Amint a lapokból látom, azonnali helyesbítésre lett volna szükség Iamandi azon kijelentéseinél, amiket a mi nemzeti politikánkra tett. Nagy hibának tartom államunk konszolidálásának eszméjével szemben, hogy elítéljük azok törekvéseit, akik helyesen körülírt nemzeti jelleget akarnak adni tisztességes módon a mai román gondolkozásnak. Akkor, amikor minden oldalról az államok, melyek körülvesznek minket, a mi területünkre hajtják beszivárgott kisebbségeiket, nem tudunk országunk közszelleme miatt válaszolni mással, mint a nemzeti eszmék katekizmusával. Ezt természetesen, ha adunk a román állam nemzeti jellegére és ha a mozgalmaink céljául egy román civilizáció megteremtését tűzzük ki és azt követjük. Ezért csak örvendjünk annak a pszichózisnak, amit Iamandi miniszter úr oly megvetéssel emleget, mivel az mentesít minket a kontaminációktól, mik ha felülkerekednének, az egyszerűen az államunk felbomlását jelentené. A kisebbségek történelmi kontinuitását illetőleg a kifejezés nagyon szerencsétlen. Ha Iamandi az ügyet alaposan ismertetve beszélt volna, ezt kellett volna mondani: A történelmi igazságtalanságok kontinuitása. Ami az erdélyi városokat illeti, azoknak a pere sokkal bonyolultabb, mint az a Iamandi lakonikus megállapításaiból kitűnik, hogy ťnem tartoztak sohasem hozzánkŤ. Egyszerűen ezt lehet válaszolni rá: Hát Erdély hozzánk tartozott-e? Ezek a városok etnikai szigetek, miket 50 év óta mesterségesen alkottak azzal a céllal, hogy megváltoztassák Erdély demográfiai arcát. Minden várost erőszakkal magyarosítottak el az utolsó öt évtized alatt. Mi sem természetesebb tehát annál, mint az az eszme, hogy életviszonyaink normalizálása céljából a városokat egy történelmi reparáció siettető és törvényes eljárásával környékük reális kifejezőjévé tegyük, amire állami politikánknak törekednie kell. Mindenesetre kormányainknak kötelességük, hogy a nacionalista jelszavakat legalábbis támogassák, ha már meg nem valósíthatják azokat."³⁵

Alexandru Vaida-Voevod nyilatkozata: "Iamandi a nacionalizmus pszichózisáról beszél. Azonban ez a pszichózis létezik, míg meg nem szerzik az orvosságát. A nacionalizmus pszichózisa? Ha a múltat vizsgáljuk, a II. József császár korában akadunk az eredetére. Akkor, amikor Magyarországon a latin hivatalos nyelv helyébe II. József hivatalos nyelvnek a németet hozta be.

A magyarok ellenálltak, és a nyelv kérdésében izgatásba fogtak. Ugyanakkor a románok is reagáltak, és megszületett a ťnacionalizmus pszichózisaŤ. El kellett jönnie az orvoslásnak. A wilsoni elvek és a trianoni szerződés volt az első orvosság e nemzeti pszichózis ellen. Azonban ha ma nézzük a helyzetet, azt kell megállapítanunk, hogy mennyire nincs még a román népi elem jogaiba helyezve. Hány román van, akiknek a legszükségesebb megélhetésük hiányzik az országukban. Rendszabályok kellenek az iránt, hogy ezek a románok ne legyenek abban a helyzetben, hogy ne juthassanak megélhetéshez hazájukban. Sok a tennivaló e célból, és ezek közt kell lennie, azt hiszem, a numerus valachicusnak is az etnikai proporcionalitás alapján. Bevallhatom, hogy Iamandit eddig értelmes embernek ismertem. A tegnapi beszéde azonban határtalan tájékozatlanságot árult el azokban a kérdésekben, amelyekről beszélt. Pedig csak leckét kellett volna vennie kormánytársaitól, Lăpedatutól és Pop Valértól, akik felvilágosították volna. Megtanulhatta volna Iamandi az utolsó 80 év magyar politikájából a valamennyi magyar kormány által követett politikát, ahol az ellenzék és a kormány nem forgácsolta fel egymást és nem rágalmazták állandóan minden lehetséges és lehetetlen kérdésben, hanem konstruktív munkát végeztek a magyar etnikai elemek érdekében. Egyetlen városi politikájuk volt: a városok elmagyarosítása. Egyfelől szétszórták a nem magyar etnikai elemeket a városokból, magyar vidékeken állítva őket funkciókba. Másfelől vidéki magyar népi elemeket hoztak be és telepítettek le a városokba, megélhetést biztosítva számukra a kisiparban, a kereskedelemben és a szellemi pályákon. Ugyanakkor minden lehetőt elkövettek, hogy a falusi román elem ne tudjon behatolni a környékről és ne tudja biztosítani a városban magának a napi megélhetését. Mindent elkövettek egy román kiskereskedő és iparos polgárság létrejöttének magakadályozása érdekében, eltiltva őket, vagy közvetett módon lehetetlenné téve számukra azt, hogy mint inasok helyt kapjanak magyar iparosoknál és kereskedőknél."³⁶ Ezt követően a háború alatti Segesváról beszélt Vaida, ahol a városi tanács megakadályozta a románság betelepedését. Majd így folytatta: "Nem vagyok a kisebbségek ellen. Távol állnak tőlem az ilyen érzelmek. Ellenkezőleg, azt kívánom, hogy a magyar és a szász kisebbségek több megelégedéssel lakjanak Nagy-Romániában, mint Magyarországon. Nem az ő hibájuk, hogy Nagy-Románia nem teljesíti a maga román kötelességét, hogy a román népi elemnek biztosítsa megélhetését és előrehaladását. Nem a magyarok hibája, hogy Nagy-Romániában egy csomó olyan törvény van életben, amelyek nemcsak hogy antiszociálisak, hanem hatásukat tekintve egyenesen románellenesek, amelyek a paraszti elemeket felőrlik. Kötelességünk, hogy városainkat Romániában románokká tegyük. Ez nem exkluzivizmus, nem sovinizmus, hanem -- romanizmus. Én nem vagyok soviniszta, hanem román vagyok, és rá kell mutatnom a valóságra. Hangoztatnunk kell a románság jogait, természetesen anélkül, hogy valakit sértenénk. Abszurdum azt állítani, hogy az erdélyi városok nem voltak a miénk. Tudjuk, hogyan magyarosították el azokat. Kolozsváron például a magyar állam az összes intézményeket magyarokkal töltötte meg. A vasútnál, a postán, egyetemen mindenütt magyar elemek voltak. Magyar felekezeti és állami tanintézeteket állítottak fel. Azonkívül a királyi ítélő táblát. Egyszóval tervszerüleg és erőszakkal magyarosítottak, a magyar családok százait behozva a városba. És így tettek mindenütt. Nagyon sajnálatos, hogy valaki így beszélhetett a miniszteri padsorokból, mint Iamandi, és ezzel fegyvert adott a magyarok kezébe ellenünk. Bármikor felemlíthetik: ťÍme, így beszél egy román miniszter!Ť Szomorú, nagyon szomorú!"³⁷

Az Universul nemcsak a kormánypártot támadta az erdélyi ellenzéki politikusok megszólaltatásával, hanem a magyar kisebbséget is nyílt fenyegetéssel. "A mai körülmények között [...] a magyar kisebbség helyzetét semmiképpen sem lehet függetleníteni Magyarországgal szemben való politikánktól. Magyarország olyan fegyverrel küzd ellenünk, mely nekünk sokkal inkább kezünk ügyében áll: kihasználja a mi állami érdekeink ellen a romániai magyar kisebbség helyzetét. [...] Kétélű fegyverhez nyúltak, mely végzetes lesz számukra. [...] Tudják meg, hogy mi ugyanazzal a fegyverrel fogunk élni, vagyis a magyar kisebbségekkel. [...] A román állampolitika ügyesen kihasználta a hibát, s a nekünk készített fegyver beléjük üt és ütni fog ezentúl kíméletlenül, amíg azoknak a kegyetlen ütéseknek súlya alatt, melyeket a romániai magyarok fognak elszenvedni, a határon túli magyarok fel nem ébrednek. [...] Hogy függetlenítsük a romániai magyarok sorsát Magyarországnak velünk szemben követett politikájától? Semmiképpen sem, sőt éppen ellenkezőleg. [...] Hadd lássuk, kinek kell többet szenvednie."³⁸

A magyar lapok Iamandi beszédével kapcsolatban hiányolták, hogy nem is utalt a Willer által elmondottakra. Az Universulban folytatott sajtókampányt röviden ismertették, de nem elemezték, s legfőképpen semmilyen Iamanidival szolidarizáló anyagot nem adtak közre. Feltehetően nem kívántak a kampányba belekeveredni.

1934. december közepére Romániában a politikai közvélemény érdeklődésének középpontjába a kisebbségi kérdés került. Addig a kisebbségi kérdéssel foglalkozó parlamenti felszólalásokkal nemigen foglalkozott a sajtó. Ha egy-egy kisebbségi képviselő vagy szenátor beszéde nyomán élesebb vita alakult ki, általában a kormányzat képviselőjével, néha az ellenzék köréből hangzott el egy-egy megértőbb nyilatkozat a kisebbség mellett. Most azonban a helyzet teljesen megváltozott. A Carpatpress elemzője szerint "az ellenzéki pártok indítottak koncentrikus támadást a kisebbségek ellen s a kormány vette védelmébe a megtámadott kisebbségeket. A kisebbségi kérdést eddig kerülgető hang és módszer is merőben megváltozott. Az ellenzéki pártok -- nagyrészt éppen a demokrata programot hangoztatók -- leplezetlen nyíltsággal, meg nem válogatott kifejezésekkel megtűzdelt felszólalásokban úgy aposztrofálták az ország kisebbségeit, mint a gazdasági válság és minden egyéb baj okozóit, amiktől ma az ország és népessége szenved, felelőssé téve a kormányt amiatt, hogy ezen állapotokat eltűri és kiváltságos elbánásban részesíti a bajok okozóit, a kisebbségeket".³⁹ A három, egymástól eltávolodott, egyénileg jó magyar kapcsolatokkal rendelkező, erdélyi román politikus megnyilatkozásából nyilvánvaló, hogy ellenzéki pozícióban a nemzeti (antirevíziós) propaganda számonkérésével akarták a kormányzatot kellemetlen helyzetbe hozni. A közhangulatba táplált, a nemzeti és történelmi igazságtalanságokat kompenzáló nemzetépítési programban, pl. a városok elrománosításában a kormány és az ellenzék egyetértett, de az előbbi pozíciójából és a változó külpolitikai helyzetből adódóan nem valósíthatta meg mindazt máról holnapra, nyilvánvaló erőszak és kényszer alkalmazásával. Maniuék számára a dolognak nem volt közvetlen tétje, de közvetetten az alkotmányos jogrend fenntartása vagy egyes kérdésekben annak átlépése volt a kérdés. Néhány hónappal azelőtt még Maniu is Vaida numerus valachicus tervezetével fordult szembe, a polgári jogegyenlőség keretein belül keresve a román parasztság polgári nemzetbe való szerves beemelésének módját.⁴⁰ Az ellenzéki politikusok azonban csak Iamandit bírálták, aki a kamarában szólalt fel és nem is közvetlenül az OMP javaslatára reflektált. Lehet, hogy a liberális kormányzat részéről egy politikai léggömb felengedéséről volt szó, mely jelezte, hogy meddig lehet elmenni? A korabeli magyar sajtóban az is többször megfogalmazódott, hogy a javaslatról elterelt közfigyelem elsősorban az erdélyi román politikusoknak állt érdekében, hiszen másfél évtizeden keresztül az erdélyi magyar kisebbség veszélyességével riogatták a román közvéleményt és azt hangoztatták, hogy csak ők kezelhetik ezt a problémát. A külön parlamenti bizottság működése megváltoztatta volna ezt a helyzetet. Ha elfogadják a javaslatot, kiderült volna, hogy miben közösek és miben térnek el egymástól az erdélyi és regáti elitek, illetve a különböző pártok kisebbségpolitikai elképzelései. A kampány másik fontos eleme, hogy amint nem engedték a kisebbségi kérdést kivenni a pártpolitikai csatározásokból, az OMP kezdeményezését Magyarország revíziós törekvéseivel összekapcsolva, a romániai magyarság problémáinak kezelését továbbra is a két ország viszonyától tették függővé.

A megtámadott Iamandi miniszter december 21-én levelet intézett a lapokhoz. "A sajtóhadjárat, amelyet ellenem indítottak, arra kötelez, hogy néhány felvilágosítást adjak. Meg kell jegyeznem, hogy beszédemet az egész képviselőház megtapsolta. Annak a kisebbségekre vonatkozó része ellen senki szót nem emelt, senki nem tiltakozott olyan állítások ellen, amelyek akár a legkisebb mértékben sértették volna nemzeti érdekeinket.

Aztán meg kell állapítanom, hogy a válaszfelirati vita során az erdélyi városok kérdését több szónok szóvá tette s azzal vádolta a kormányt, hogy nem tett semmit az erdélyi városok romanizálásának a siettetése érdekében.

Én a nyilatkozatomban nem tettem mást, mint ismételtem azt, mondván: hogy 16 év alatt nem lehet állami akcióval átváltoztatni egy olyan lakosságot, amely 90 százalékban idegen volt az egyesülés időpontjában, a román lakossághoz képest.

Egyébként én körülbelül ugyanezt kijelentettem már március 10-én elhangzott képviselőházi beszédemben, amikor a nemzeti munkavédelem ügyében mondott interpellációkra válaszoltam.

Önök tudják -- mondtam akkor --, hogy Erdélyben a parasztelem tartott ki a románság mellett, mi elvesztettük ott uralkodó osztályunkat. Uralomváltozás esetén ugyanis először a vezető osztály hasonul át, mert nem akarja feladni kiváltságait, viszont a városokban mi sohasem voltunk urak, a városok az uralkodó nemzetéi voltak, amely politikai, művelődési, társadalmi és gazdasági előjogokat élvezett.

Nekünk nem szabad azonnali megvalósításokra törekedni, mi nem lehetünk a vasvillával való nacionalizálás hívei, nekünk tiszteletben kell tartanunk mindazok jogait, akik a román állam területén élnek. De munkánkkal, tevékenységünkkel el kell érnünk, hogy nemzetünk valóságos fölénye egyre jobban kifejezésre jusson s így megszelídítsük azokat, akik idegen szemmel néznek reánk.

Látnivaló, hogy márciusban is ugyanazokat mondtam, mint most, de akkor senki se támadott emiatt. Mit értettem én az alatt, hogy a városok nem voltak a mieink? Azt, hogy az idők mostohasága következtében a városokban számszerűleg alatta állottunk a kisebbségeknek. Sehol se mondtam, hogy a városok elejétől fogva a magyaroké voltak. A magyar szót ki sem ejtettem egész beszédem alatt. Az erdélyi városok szász alapításúak voltak, s magyarosításuk a múlt században ment végbe. A románok a külvárosokban laktak, azonban csak nehezen vagy egyáltalán nem tudtak behatolni a városokba. Ez volt a helyzet, amikor az egyesülés megvalósult. Így tehát nem mondtam kitalálásokat a beszédemben, hanem ismételtem azt, ami benne van minden történelmi tankönyvben, s én csupán válaszoltam a képviselők felszólalásaira, akik a városok gyors romanizálását követelték. Meg kellett mondanom, hogy ilyen átalakítást nem lehet véghezvinni egyik napról a másikra, és hogy egy komoly állami politika sok körültekintést, huzamosabb időt követel meg ebben az irányban. [...]⁴¹

Mármost vizsgáljuk meg, mely állítások nem felelnek meg itt a valóságnak, s melyek nem egyeztethetők össze egy komoly és nemzeti állampolitikával, amit a liberális párt mindig folytatott?

Azt állítottam, hogy Romániában négymilliónyi kisebbség él, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kérdem: ki cáfolhatja meg ezt az igazságot?

Ezek a kijelentések tehát egyszerű ténymegállapítások voltak, amelyeknek más jelentőséget adni egyértelmű a való tények mellőzésével. Lehet ebből arra általánosítani, hogy én a magyarság folytonosságát egész Erdélyben elismertem volna? Állítottam továbbá, hogy nem lehet hivatalos állampolitikát folytatni a kisebbségek ellen. Van ebben az országban egyetlen felelősségérzettel bíró ember, aki ne írná fenntartás nélkül alá a kisebbségi politikának ezt a követelményét?

Azt állítottam még, hogy a kisebbségi tömegek fontos gazdasági és társadalmi szerepet töltenek be az államban és általánosságban nincs okunk panaszra államhűségüket illetőleg. Ennek a nyilatkozatnak a helytálló voltát se lehet kétségbe vonni. Azt állítottam, hogy ha centrifugális magatartásról lehet szó, az legfeljebb a kisebbségek vezetőinél van meg, s még hozzátettem, hogy ez a magatartás olykor érthető.

Hát lehet tagadni, hogy a magyar vezetők legnagyobb részben ugyanazok ma, akik az egyesülés előtt a magyar állampolitikát képviselték? Hát lehetséges lélektanilag, hogy ezek az emberek oly hamar megváltozzanak? Ezek egészen elemi dolgok, amiket tagadni nem lehet, de máskülönben is, mi volt a román kormányok magatartása a háború óta a kisebbségekkel szemben? Nem kötöttek egyezményt velük? Nem közeledtek hozzájuk?

Még a szélsőséges irányzatoknak is vannak kapcsolataik a kisebbségekkel, keresztény alapon akarják őket táborukba vonni. Nincsenek az erdélyi szász hitleristáknak kapcsolataik az ókirályságbeli antiszemitákkal? Vagy Cuza professzor, aki a nemzeti kizárólagosságot képviseli, nem jelent-e meg egy budapesti antiszemita gyűlésen? Nevetséges tehát állítani, hogy képviselőházi beszédemmel veszélyeztettem volna a román állam nemzeti létét."⁴² Ebben a nyilatkozatban Iamandi tovább részletezte az álláspontját. Két alapelvet elfogad és bizonygatja, hogy ezt nem lépte át: a magyarság időbeli és térbeli folytonosságának tagadását Erdélyben. Ez az őslakó történeti jogának alapja. Ha pedig a románság adja Erdély őslakosságát, társadalmi elmaradottságuk a magyar elnyomás és kizsákmányolás eredménye. Így hatalomhoz jutva, joguk van a történelmi igazságtalanság korrigálására. A beszéd fontos eleme, hogy a kapcsolódó parlamenti és sajtókampányt aktuálpolitikai akciónak tekinti, hisz márciusban és a beszéd elmondásakor a parlamentben teljesen más reakciót tapasztalt. Ezzel egyrészt arra utalt, hogy beszéde tartalma nem ellenkezik a román nemzetpolitika fő irányával, másrészt igazolja az OMP képviselőinek azon megállapítását, hogy a kisebbségi kérdés tisztázását/rendezését a pártpolitikai harcok akadályozzák. Ez a nyilatkozat még nem visszakozás az eredeti állásponttól, mert nyíltan kiáll a kisebbségpolitikai/nemzetépítési célkitűzések integratív eszközökkel való megvalósítása mellett. (Vasvilla helyett a munkával megszerzett fölény akarása.)

Ellenzéki oldalról nem szűntek meg a támadások. A Nemzeti Parasztpárt kolozsvári lapja, a Patria néhány nap múlva Iamandit csángónak titulálva (Lamandy Győzőnek nevezi) bírálja, akiben az atavizmus szólalt meg.⁴³ Erre reagálva a Keleti Újság figyelmeztette a parasztpárti lapszerkesztőket, hogy a bukaresti liberális lapok ugyanezt a technikát alkalmazták Vaidával és Maniuval, mikor vitézkötéses öltözetben ábrázolták őket.⁴⁴ Tehát a magyar "hivatalos lap" polémia helyett megpróbált tükröt tartani a hiszterizált légkörben.

A vitában már többször megszólított Tătărescu miniszterelnök december 28-án nagyszabású politikai beszédet mondott Kolozsváron. A beszéd belpolitikai célja egyrészt annak bizonyítása, hogy Maniuékra nincs szükség a belpolitikában, másrészt a nemzeti-történelmi igazságtétel kormányzati szándékának hangoztatása volt. Az országok határvonalait örök igazságoknak nevezte. Az erdélyi városokban a románság mint őslakó volt elnyomva, mert ezek a városok -- szerinte -- egyetlen pillanatra sem szűntek meg románnak lenni. Májusi kolozsvári beszédéhez hasonlóan, az év végi beszédében is hangsúlyozta, hogy történelmi igazságtételre van szükség a gazdasági, kulturális és a szociális élet minden ágában. A cél egy erőteljes román polgári osztály megteremtése, amely a nemzeti állam többségi elemeit képviselheti a régióban. "A román nemzeti felemelkedésnek nem szabad agresszív és elnyomó módszerekkel megvalósulnia. Nem szabad tehát ennek a felemelkedésnek a többi együttlakó elemek jogainak megcsonkításával történnie, sem pedig egy agresszív politika megvalósulása útján, hanem egy kizárólagos és folytonos segítő és támogató ténykedés által, amely a törvények keretein belül érvényesül, és amely a mi állampolitikánk megértő szellemének alapján kell megvalósuljon."⁴⁵ Még a májusi beszédben Tătărescu különbséget tett a destruktív sovinizmus és a konstruktív nacionalizmus fogalma között.⁴⁶ Hogy az általa vallott utóbbi stratégia alatt mit is értett, decemberben vette számba. "A nemzeti politika elsősorban a konverziós törvény, amelynek célja volt a román paraszti elem felszabadítása az adósságok igája alól; nemzeti politika továbbá a román munka védelme, nemzeti politika a közoktatás újjászervezésének törvénye a nemzeti érdekek figyelembevételével, nemzeti politika a nyomor óráiban a román kultúráért hozott áldozatok, nemzeti politika a közigazgatási intézkedések, amelyek biztosítják a román elem részvételét a városi és helyi vezetőségekben, nemzeti politika az ország pénzügyeinek az idegen felügyelet alól való mentesítése, nemzeti politika mindazon kormányzati és közigazgatási ténykedések, amelyeket megvalósítottunk uralomra jutásunktól a mai napig."⁴⁷ A felsorolt kormányzati lépések tételesen azonosak a kisebbségi pártok által megfogalmazott sérelmekkel. Tehát az ún. konstruktív nacionalizmus is a kisebbségek pozícióinak leépítésével, kiszorításával járt. Az elemek felsorolása egyben annak az igazolására szolgált, hogy a kormányzat a hitelesebb képviselője a nemzeti érdekeknek, mint az ezt egyre élesebben számon kérő ellenzék. A tárgyalt vita szempontjából feltűnő, hogy igazából nem védte meg Tătărescu saját miniszterét, sőt -- a hangsúlyt a számon kért nemzeti programra helyezve -- azt korrigálni igyekezett. Iamandi ezt követően be is adta lemondását,⁴⁸ amelyet a kormány végül nem fogadott el.

Az év utolsó napján az OMP részéről Gyárfás Elemér a Keleti Újságban fejtette ki a véleményét.⁴⁹ Iamandi megnyilatkozásaira nem tekintette válasznak csak Lăpedatu szenátusbeli beszédét, és ennek két állítására reagált. Lăpedatu megállapítását, hogy a román pártpolitikába épp az OMP keverte be a kisebbségi kérdést, a húszas években folytatott paktumpolitikájával, azzal utasította el, hogy a liberális kormányzatok választási visszaélései miatt nem is volt más lehetőség a parlamentbe való bejutásra, mint politikai belépőjegyet szerezni valamely román párt révén. A romániai kisebbségi kérdés nemzetköziesítéséért való felelősséget pedig Gyárfás azzal hárította el, hogy alkotmányos alapjog Romániában a nemzetközi fórumok megkeresése. S ha ebben akadályozzák, az alkotmányos jogegyenlőséget sértik. Másrészt a problémáikat Bukarestben meg sem hallgatták csak akkor, ha az már Genfben is népszövetségi üggyé vált. Harmadrészt hivatkozott Románia genfi képviselőjére, aki egy nyilatkozatában -- más európai államok viszonylatában -- sikernek nevezte a romániai panaszok (15 beadvány) alacsony számát. Gyárfás szilveszter napján Gyergyószentmiklóson tartott szenátori beszámolót, ahol a román kormányzati törekvések két főirányát a városok románosításában és a magyarok tisztviselőpályáról történő kiszorításában nevezte meg. A megbékélést a többségi nemzettől tette függővé. Történelmi tanulságként két példát hozott elő. Egyrészt azt, hogy az abszolutizmus korában a magyarság a hivatalokból a gazdaságba szorult és ez milyen pozitív következményekkel járt, másrészt a románság példáját hozta fel, amely a falvakban izmosodott meg és így vette kezébe az uralmat Erdélyben. Gyárfás a húszas évektől gazdasági kérdésekkel is foglalkozott a párton belül. De nála és a párt más vezetőinél is csak a nagy gazdasági válság időszakában vált programmá a jogvédelem mellett a belső önszerveződés szorgalmazása.

Január elején Iamandi Párizsban nyilatkozott a vitáról. Ebből nem csak az derült, ki, hogy új beszédre készül a kisebbségi kérdésben, hanem utalás szintjén az is, hogy hangsúlyeltolódás várható. Ekkor már azzal védekezett, hogy beszédét félreértették, néhány bekezdést ragadtak csak ki és mindenben egyetért a kormány városnacionalizálási programjával.⁵⁰ A kamara 1935. január 22-i ülésén szólalt fel Iamandi, majd erre reagálva Popescu Necsesti és C. Giurescu. A miniszter beszédét azzal kezdte, hogy rosszindulatú kompromittálás áldozata. Egyrészt azért, mert még mielőtt a gyorsírói feljegyzéseket átnézte volna, valakik ezeket a nyers feljegyzéseket megszerezték és ráadásul nem is hitelesen közölték, hanem összefüggéseikből kiragadott részleteket állítottak egymás mellé. Másrészt támadói azt állították, hogy a miniszterelnök Kolozsváron "dezavuálta" az ő december 17-i beszédét. Iamandi kijelentette, hogy Tătărescu és az ő nemzeti politikára vonatkozó felfogásuk között nincs semmi ellentmondás. Ezt követően a félreértések magyarázatát adta. "Az én megszólóim szándékosan és megfontoltan összetévesztenek egy statisztikai megállapítást, amelyet már előttem is annyian kevertek, a nemzeti szuverenitás kérdésével, vitathatatlan jogunkkal ezen városok fölött, azon sértő vádat emelve ellenem, hogy nyilatkozatommal elismertem volna másoknak mint románoknak uralmi jogát az erdélyi és más tartományokbeli városi centrumok fölött."⁵¹ Szerinte ilyen felfogást nem egy miniszter, de egy elemi iskolai tanuló sem vallhat, akit "szíve és ösztöne ellenállhatatlanul a románság válságos útjaira terel Dácia 2000 év óta megvont történelme és földrajzi határai között. Jogaink állandó forrása Erdély és a többi tartományok fölött az etnikai és történelmi formáción felül a román lakosság roppant többsége ezeken a területeken. Az erdélyi és egyéb tartományokban levő városok -- függetlenül fejlődési feltételeiktől -- soha nem szűntek meg románok lenni, mert jogainkat azok fölött mindenkor megadta az a román többség, amely ezen a földön jutott kifejlődéshez. [...] 1934. december 17-i beszédemben konstatáltam másfelől, amit különben mindenki tud, hogy ha Romániában mégis léteznek kisebbségek és az egyes részeiben megvan létüknek folytonossága, úgy ezek ellen nem lehet hivatalos állampolitikát folytatni, és önök tudják, hogy mit jelent ez, vádlóim, ahelyett hogy megértenék ezen nyilatkozatom értelmét és egyetértenének abban, hogy egyetlen kormány sem beszélhet másképpen, nekem estek és másodszor is öntudatlannak és a nemzeti érdekek árulójának tekintettek, nem többel és nem kevesebbel vádolva, mint hogy a ťfolytonosságŤ szó használatával Erdély fölötti szuverenitásunk minden alapját leromboltam és burkoltan elismertem a kisebbségek jogegyenlőségét a Kárpátokon túl.

Ez az interpretáció és dedukció -- mély szomorúsággal mondom -- megdöbbentő volt rám nézve. Valóban, mit jelent ez a szó: folytonosság? Foglal-e magában egyebet, mint bizonyos időbeli, egy vagy több évszázados meg nem szakított létezést? Természetesen senki, még a rosszhiszeműek sem adhatnak, legszélesebb értelmezésében sem ennél messzebb menő jelentőséget ezen szónak. [...] Szememre vetették még azt is, hogy 1934. december 17-ki beszédemben foglalkozván a kisebbségek vezető osztályával, azt mondtam, hogy ezeknek centrifugális, vagyis irredenta törekvései, amit látunk tanúsítani a Magyar Párt vezető egyéni részéről, érthetőek.

Miért érthetőek? Igen egyszerű. Mert ezen vezetők legtöbbje az egyesülés előtt Magyarországon jól meghatározott politikai szerepet töltött be, és ebből az okból akármennyi kétszínű nyilatkozatot tennének, lelkük nem változhatott oly gyorsan s egyesek tájékozódása továbbra is függőben maradhat Budapesttől.

Maniu: De uram, hogy mondhat ilyet? Ne bonyolódjék bele még jobban, hogy kimosakodjék.

Iamandi: Óhajtanám, hogy Maniu úr megmagyarázza közbeszólását.

Maniu: Fogom venni a szabadságot.

Iamandi: Képviselő Urak! Megvallom, hogy meglepett Maniu úr közbeszólása. Mert amidőn a fentieket mondottam, nem tettem egyebet, mint hogy reprodukáltam azt az állandó támadást, amit a kisebbségek és azok vezetői ellen folytatnak éppen azok az urak, akik azzal támadnak engem, hogy igen engedékeny vagyok a kisebbségek iránt.

Al. Popescu-Necsesti: Ön ťtermészetesnekŤ találja ezt a magatartást?

Iamandi: Nem azt mondtam, hogy ťtermészetesŤ, hanem azt, hogy ťérthetőŤ, ťmagyarázhatóŤ.

Hibáztattak végül azért, hogy szólottam a nemzeti kizárólagosság ťpszichózisárólŤ, miáltal megsértettem azoknak nemzeti érzését, akik politikai és lelki konszolidációnk érdekében dolgoznak. Sajnálom, hogy ennek a kérdésnek a megítélésében sem találkoztam tárgyilagossággal. A ťpszichózisŤ alatt azon túlzásokat értem, amelyekkel minden alkalommal találkoznak az ország kormányai, vádoltatván, hogy nem szolgálják úgy, amint kellene, a nemzeti érdekeket. A nemzeti kizárólagosság pszichózisából származott a múlt évben Duca meggyilkolása, akivel szemben felelősség nélküli emberek a nemzeti érdekek semmibevevésének, sőt elárulásának vádját emelték."⁵² Ezt követően megismételte a decemberi beszédének a nemzeti célok evolúció útján való megvalósítására vonatkozó nézeteit, és régebbi, a kisebbségi kérdéssel kapcsolatos beszédeit idézte fel.

Iamandi után Popescu Necsesti kért szót, és felszólalását azzal kezdte, hogy nem az előtte szóló érdemel tapsot, hanem akik éberségükkel a dolgok újragondolására kényszerítették a minisztert. Bemutatta Iamandi beszédének eredeti változatát, amelyet az újságírók a ház gyorsíróitól kaptak. Necsesti idézte: "A csatolt tartományok városai, az erdélyi, bukovinai és besszarábiai városok, de különösen az erdélyiek, sohasem voltak a mieink, és nem lehet 15 év alatt végrehajtani oly állami akciót, hogy átalakítson 90% idegent, amennyien voltak kezdetben, a román népesség között; szükség volt arra, hogy Iamandi úr elővegye azon sűrűbb szemű szitát, amelyen átejtve gondolatait, eljutottunk azon helyesbítéshez, hogy a hivatalos lapban már ez a szöveg jelent meg: ť...sohasem voltak a mieink számbelilegŤ és aztán ť90%, amennyien voltak kezdetben, az egyesülés pillanatában a kisebbségiek ezen városokbanŤ. Ezen helyesbítés és Iamandi mai nyilatkozata visszatérés egy hibának a kiküszöböléséül, amelyet mindnyájan sajnálunk. Mert íme, minő vélemények hangzottak el erről a nyilatkozatról.

Iorga professzor az Universul december 25--i számában ezt mondja: ťAmit Victor Iamandi úr mondott a kamarában, ez mindenesetre hiba. Éspedig több szempontból. Először is, mert nem akármilyen dolgot lehet elmondani akármikor. Azon percben, amidőn Magyarországot az irredentizmus mozgatja és egy politikai gyilkosság előkészítésének vádja alatt áll, nincs helye ilyen irányú szeretetreméltóságnak. Másodszor: Nem minden helyről lehet elmondani bizonyos dolgokat. Nem lehet állítani arról a helyről, ahonnan Iamandi beszélt, a többféle politikai gyakorlatot a kisebbségekkel szemben, amelyet az összes kormányok úgy kezeltek, mint egyetlen más utódállamban se. Harmadszor, Iamandi oly dolgokról beszélt, amelyeket nem ismer. Nem minden várost létesítettek a szászok, hanem csak a várakat, de vannak népies alkotású városhelyek is, amelyek alkotásában tehát románok is részt vettek. [...] A történelmi jog relatív valami. [...] Az, aki hódítóként jön, más hódítás kockázatának van kitéve. A magyar telepítés nem a magyarok életképességének kiáradása, hanem megfontoltan történt, ahol volt egy bánya, egy támaszpontul alkalmas hely, körös-körül a román lakosság hálójában.Ť Tehát nem az Universul körül csoportosuló ťmegszólókŤ szólaltak fel, hanem a legvilágosabb elemek, Lupas professzor ismételten is különböző cikkekben, Cioban professzor a besszarábiaiak nevében és január 6-án Tafodi professzor Iasi-ból. Sőt magának Iamandi úrnak kartásai a miniszteri padokban karácsony negyedik napján kénytelenek voltak megjelenni Kolozsváron, hogy Iamandi úr megfontolatlan nyilatkozatával szemben leszögezzék a való álláspontot.

Íme Inculet beszéde: ťMi ott a Dnyeszter mellett, ahol minden darab föld, minden falu, város és kisváros elődeink uralmáról beszél, oldhatatlanul kötve érezzük magunkat összes vértestvéreinkhez a Tiszáig és a Fekete-tengerig. Mi ott a Dnyeszter mellett őrként állunk fajunk keleti határán, megerősítve a mi igazságunkban, 18 millió román szolidalításában és változhatatlan határozatukban, hogy megőrizzék ősi birtokukat, mely tele van hátra az idők mélyébe vesző emlékekkel a nagy vajdák dicső árnyékában.Ť Tătărescu miniszterelnök ezt mondta: ťAz eredettől a mai napig ezek a városok egy pillanatig sem szűntek meg románok lenni és maradni, és sokan azok közül erődműveket képeztek az üldözések folyamán, amelyekben a mi harcosaink és írástudóink meggyújtva tartották a romaizmus fáklyáját.Ť Nistor miniszter ezt mondta: A románok politikai és nemzeti jogaiból való kivetkőztetése először a városokban ment végbe, amelyek székhelyei a hivataloknak és kereskedőknek, ezen tiszteletreméltó és jövedelmező foglalkozásoknak, amelyekből a mieink eltávolíttattak. A kiirtásnak ez a politikája évszázadokon át tartott, áldatlan eredménye pedig az volt, hogy a román városlakók egykor oly számos és hatalmas rendje egyre gyengült, helyenként egészen a végső eltűnésig, de dacára ennek a romboló és bomlasztó politikának, egyes helyeken a városokból kiűzött románok visszahúzódtak a perifériákra, a külvárosokba, mint Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Nagyváradon, Temesvárt, Aradon, Csernovitzban, Chisinăuban, Suceaván és másutt, ahol kemény küzdelmet folytattak létükért, amely létezést azonban tanúsítják minden idők történelmi okmányai.

Nem Iamandi úr erkölcsi és politikai tönkretétele volt a cél, hanem bizonyos konstruktív munka az, amely az Universul magatartásában tükröződik. Mert vajon szerencsés dolog volt-e Iamandi úr ma helyesbített, de igen elhamarkodott és felületes nyilatkozata abban az időpontban, amidőn december 10-én, a genfi tárgyalásokon Magyarország képviselője éppen azon állítást vette elő, amit Iamandi úr a román kamarában, ti. a román tradíció kérdését? Íme Titulescu szavai: ťMagyarország tiszteletreméltó képviselője odáig ment, hogy azt mondja: 'amidőn valakinek nincsenek hagyományai, a propagandára támaszkodik'.Ť És Titulescu felel a magyar delegátusnak december 10-én: ťA románoknak nincs tradíciójuk? Nincs tradíciója olyan népnek, amely mindig ott lakott, ahol ma lakik?Ť Iamandi úr pedig azt mondja december 17-én: ťA városok, különösen Erdélyben, sohasem voltak a mieink.Ť Állítsuk egymás mellé azt, amit Eckhardt mondott, és azt, amit Iamandi mondott, és akkor ítéljük meg, nincs-e helye itt az ťárulóŤ szónak? ťA románoknak nincs tradíciójuk? Akik ott laknak, ahol sohasem szűntek meg lakni, amióta behozattak a római császárok által? A románok ott voltak, hogy fogadják a magyarokat, akik Ázsiából jöttek. Kétezer év után abban a helyzetben vagyok -- mondotta a mi külügyminiszterünk

--, hogy azt mondjam a magyar népnek, amely csak ezeréves tradícióval dicsekszik: maradjatok, mivel ide jöttetek, de azzal a feltétellel, hogy őrizze meg ki-ki a maga helyét. Természetesen nem merészelném arra kérni a magyar delegátust, hogy vizsgálja felül álláspontját a tradícióról. Eggyel több és haszontalan ellentmondás lenne. Az engedékenység szellemétől vezetve arra szorítkozom, hogy azt mondjam: fogadjuk el, hogy akinek nincs tradíciója, propagandára támaszkodik. De szeretném tudni akkor, hogy miért csinálnak propagandát, sőt még több propagandát a tradícióval bíró népek?Ť

Fájdalmas, még a mai utólagos kimagyarázgatások mellett is, hogy elhangozhatott a román miniszteri padból Iamandi úr sajnálatos felületes nyilatkozata. De nem csak ezt a hibát követte el, hanem kedvében akart járni bizonyos köröknek, amelyek helyeslésére sokat ad, és elkövette azt a hibát is, hogy ťnemzeti pszichózisŤ--nak nevezte azt a teremtő lelki készséget, amelynek állandó vezérelvnek kell lennie a közigazgatásban a nemzeti követelmények megvalósítására.

Itt is szűrőn ejtette át Iamandi úr a gondolatait, mert az eredeti szöveg így hangzott:

ťKét év óta, de speciálisan az ősztől fogva, nem hallottam egyebet itt a házban, és nem láttam egyebet a sajtó egy jó részében, mint bizonyos nacionalizálás szükségének kihangsúlyozását minden irányban.Ť És mint jó orvosa ennek a pszichózisnak mindjárt hozzáfűzte az orvosszert: ťGondolom, hogy túloztok.Ť Látván, hogy mily szerencsétlen hatást váltott ki ez a nyilatkozat, a helyesbített szövegbe közbeszúrtak egy szót, a ťsürgősŤ szót, úgy hogy a helyesbített szöveg így hangzik: ťbizonyos sürgős nacionalizálásŤ.

De annyi késedelem és annyi habozás után nincs-e itt a legfőbb pillanat az idővesztegetés helyrehozására, különösképpen akkor, amidőn a nemzeti irányzatnak ez a fellángolása a maga erkölcsi szépsége mellett egyúttal visszhangja oly eszmeáramlatnak, amely uralkodóvá lett a nyugat-európai országokban és hozzánk is eljutott a nemzetek politikai életének legfőbb erkölcsi követelményeként?

A harmadik hiba pedig ez: Gyárfás a szenátusban kijelenti annak szükségét a magyar kisebbségre nézve, hogy szakítva a centrifugális irányzattal Budapest felé, helyezkedjenek belé a román nemzeti állam ritmusába és szolidaritásába és ne a Románia és Magyarország között fennálló viszonyok függősége szerint tekintessenek. Nos, itt a hiba az, amire Maniu is rámutatott, hogy mialatt Lăpedatu a szenátusban a kormány nevében elítéli a magyar kisebbség magatartását a múltban, és Gyárfás is elismeri, hogy hibás volt ez a magatartás, amely Budapest felé tekintett, akkor Iamandi kijelentette és mai beszédében is azt jelenti ki, hogy ez a magatartás természetes és méltánylandó."⁵³

P. Necsesti azzal fejezte be beszédét, hogy a politikában semmi hiba sem marad szankció nélkül. Iamandi helyzetének megítélése a többségi pártra tartozik, amely íme tapsokkal halmozza el. De ez nem az utolsó szó. A politikai pártok fölött létezik egy általánosabb fórum, az ország erkölcsi lelkiismerete, amely előtt nem lehet azzal védekezni, hogy december 17-iki beszédemért politikai barátaim a házban megtapsoltak és aznap este a tiszteletemre bankettet rendeztek.

C. Giurescu kifejtette, hogy a nemzeti életben az akaratlan bűnöknek is bűnhődéssel kell járniuk. Iamandit nem lehet felmenteni, habár egészen bizonyos, hogy nem tudva és akarva vétkezett. A kisebbségi kérdésben a maga részéről a következő megjegyzéseket teszi:

"Eszünkbe sem juthat, hogy a nemzetiségek nacionalizálását kívánjuk, mert tudjuk a történelemből, hogy ily folyamatot nem lehet végrehajtani erőszakkal. Romanizálhatjuk a velünk élő kisebbségeket, ha tudjuk őket asszimilálni kultúránk presztízse, intézeteink tökéletessége és azon könnyebbségek által, amelyeket az ő nemzeti életüknek nyújtunk államunk keretében összehangzóan a mi érdekeinkkel. Ez az illető nemzethez tartozók szabad érzületi hajlandóságának kérdése, és a román civilizáció és a román kultúra igazolta, hogy képes erre. Irodalmi büszkeségeink egyike, Cerna, a költő bolgár eredetű és Panait Stanciofnak hívták. És van-e, akiben erősebben ütközik ki a román nemzeti specifikum, mint az ő költészetében, aki dicsőítette Mihály vitézt és annyi román egyéniséget?

Más dolog a városok romanizálása. Ezt követelni fogom mindenkor, mint kategórikus imperatívuszát politikai életünknek ebben a pillanatban, mert a városok romanizálása nem egyéb, mint történelmi jóvátétel. Kiraboltattunk! Ez a megfelelő szó, amelyet mint történelemtanár alkalmazok. Az erdélyi román nép deposszedáltatott bizonyos tulajdonokból, bizonyos területekből. Mi, az őslakók, deposszedáltattunk azok által, akik utánunk jöttek.

És itt különösen hibázott Iamandi, amikor használta ezt a szót: ťtörténelmi kontinuitásŤ! De hiszen ezt vitatja velünk szemben Budapest, és a mi kötelességünk felvilágosítani Európát az itt rejlő vaskos tévedésről, mert ami a történelmi kontinuitást illeti, arról a román területen csak egy nép beszélhet, a mi népünk, a román nép."⁵⁴

A vita lezárásaként Gyárfás Elemér reagált Popescu Necsesti beszédére. "Szenátor urak! A képviselőház egyik legutóbbi ülésén Popescu Necsesti, válaszolva Iamandi miniszter úrnak, azt a kijelentést tette, hogy én, itt a szenátusban, december 10-én mondott beszédemben elismertem, hogy a romániai kisebbségi magyar politika eddig a Budapest felé való tekintgetésből állott s a továbbiakban szó szerint a következőket mondotta: ťA kisebbségek képviselője, Gyárfás Elemér kijelentette annak szükségességét, hogy a magyar kisebbség változtassa meg politikáját, hogy az ne legyen többé széthúzó és centrifugális erejű Budapest felé, hanem illeszkedjék bele a román nemzeti állam életütemébe és érdekközösségébe és ne legyen függvénye azoknak a realitásoknak, amelyek Románia és a magyar állam között fennállanak.Ť

Tekintettel arra, hogy ez és ehhez hasonló állítások szinte naponta jelentkeznek különféle politikai beszédekben és újságcikkekben és kétértelmű magyarázatokra adnak alkalmat, amelyek senkinek sem használnak, szükségesnek tartom erről a szószékről kijelenteni a következőket: Én soha, semmiféle formában sem ismertem el, hogy a magyar kisebbségi politika valaha is a Budapest felé való tekintgetésből állott volna. Nem ismertem el, hogy a mi politikánk széthúzó és Budapest felé irányuló centrifugális erejű lett volna, és sem december 10-iki beszédemben, sem pedig máskor nem állítottam, hogy szükségesnek látom a magyar kisebbségi politika megváltoztatását.

December 10-iki beszédem közzé van téve, s az bármely jóhiszemű embernek rendelkezésére áll. Senki se fogja ebben a beszédben az ilyen beismerő kijelentésnek még csak nyomát sem találni, sőt ellenkezőleg, fennen kijelentettem, hogy mi levontuk az összes következményeket, mikor ennek az országnak polgáraivá lettünk, ami azt jelenti, hogy nemcsak 1934. december 10-én, hanem már a romániai közéletbe való belépésünkkor tudatával voltunk annak, hogy ennek az országnak a keretei között ki kell keresnünk és megtalálnunk népünk elhelyezkedését és életlehetőségeit. Sőt kihangsúlyoztam, mintha előre éreztem volna ezeket a vádakat, hogy ťnépünk vezetői részéről 16 év alatt nem tapasztalhatott senki olyan magatartást, amely gyanúra vagy pláne megtorló intézkedésekre adott volna okotŤ.

Mindezek után nem tudom megérteni, kinek használ az az állandóan visszatérő állítás, hogy a magyar kisebbség tekintete ma is Budapest felé lenne irányozva? Én azt hiszem, hogy még akkor is, ha egyik-másik magyar vezetőember ilyenformán beszélne, a román érdek megkövetelné, hogy kifogásolják és elszigetelt kirohanásnak tekintsék azt a beszédet. De semmi esetre se sugalmazzanak nekünk ilyen értelmű, meggondolatlan kijelentéseket.

Nekünk nincs semmi változtatni valónk a román állam iránti kisebbségi politikánkon és magatartásunkon. Mert ez a politika és magatartás mindig lojális és ésszerű volt és megegyezett azokkal a követelményekkel, amelyeket a jelenlegi helyzetünk reánk szab.

Az egész kampányban, amely néhány éve az antirevizionizmus zászlója alatt sajnos ellenünk is folyik, és amelyben felhasználnak minden eszközt, ami alkalmas a tömegek befolyására és bizonyos légkör teremtésére -- sohase hivatkozhatott senki olyan cselekményre vagy magatartásra, amely a mi részünkről következett volna be olyképpen, hogy az erre a célra kihasználható lett volna. Mi tényleg szükségesnek tartottuk és kívánjuk is az irányváltoztatást, de nem a mi, hanem a kormányzati szerveknek velünk szemben való magatartásában. Igenis, kértük, hogy a kisebbségi politika függetleníttessék a nemzetközi viszonylatoktól, de nem ismertük el, hogy mi tettük volna attól függővé.

Ellenkezőleg: tiltakoztunk a fájdalmas tény ellen, hogy nekünk magyar kisebbségeknek napról napra jobban kell éreznünk a helyzet növekvő feszültségét abban a mértékben, amint a nemzetközi viszonyok feszültsége növekszik. Azért kértük erőteljes hangon, hogy a velünk szemben folytatott politika kizárólag belpolitikai elvek és szempontok szerint vezettessék.

Azt hiszem, hogy következetesen lojális magatartásunk felhatalmaz bennünket arra, hogy kérjük ezt, s ebből a szempontból foglalkoznom kell röviden Iamandi miniszter úr egyes kijelentésével. A miniszter úr ugyanis azt mondta ugyanez alkalommal: akárhány lojális kijelentést tennének is, tudniillik a magyar kisebbségi vezetőemberek, nem változhat meg a lelkük oly gyorsan és politikai tájékozódásuk továbbra is Budapest függvénye marad. Iamandi miniszter úr összezavar két dolgot: az érzelmi elemet és a politikai magatartást.

Kétségtelen, hogy egy nép, amely megérdemli ezt a nevet, sohase fogja elfelejteni, megtagadni eredetét, származását. Mindig szeretettel fogja magához ölelni fajtestvéreit. Lelke mélyén mindig meg fogja őrizni a kegyelet érzését a múltja iránt és mindig szeretettel fog csüggeni őseitől örökölt kultúráján.

Hitvány emberek lennénk és nem érdemelnénk meg, hogy önök tisztelettel viseltessenek irántunk, ha mi ezt letagadnók, s ha lelkes románoknak tüntetnénk fel magunkat, vagy ha megvető és lekicsinylő szavakkal illetnénk azt és azokat, akik s amik nekünk kedvesek és drágák voltak mindig. Kedvesek és drágák ma is, és azok kell hogy maradjanak örökké.

Mikor azonban egy nép vezetői megjelölik politikájuk kereteit -- különösen mikor valamely népkisebbség politikájáról van szó --, az érzelmi elemek mellett figyelembe kell venniök a földrajzi, néprajzi, számszerűségi valóságokat, a nemzetközi lehetőségeket és bizonyos jogi és ténybeli helyzeteket is. Az osztrák--magyar szövetség, amely évszázadokon át tartott érzelmi ellentétek dacára is, aztán a legutóbbi német--lengyel megegyezés is igazolja, hogy a politikai magatartást gyakran bizonyos adott helyzetek dirigálják, amelyek érvényesültek az érzelmek ellenére is.

Mi hasonlóképpen megcsináltuk a mi számadásunkat. Azért mondhattam itt önök előtt teljes őszinteséggel december 10-én, hogy mi levontuk az összes következményeket, mikor ennek az országnak polgáraivá lettünk. Megkívánjuk tehát, hogy ezt a nyilatkozatunkat tiszteletben tartsák. Ne vonják ezt kétségbe és ezen állítólagos gyanú ürügye alatt ne tagadják meg tőlünk azt a bánásmódot, amit megérdemlünk, s ami megillet bennünket. Nemcsak a mi érdekünk, hanem Románia érdekei is megkívánják ezt. (Taps a Ház minden oldalán.)"⁵⁵

Az általános tapsot és elismerést kiváltó beszéd után N. Iorga felszólította a kormány képviseletében jelen levő I. Nistor munkaügyi minisztert, hogy válaszoljon a magyar szenátornak. "I. Nistor: A kormány a célszerűnek ítélt pillanatban nyilatkozni fog."⁵⁶ Lényegében ezzel véget ért a polémia. A megfelelő pillanat elmaradt. Az Universul is más témákat állított előtérbe, és a következő hónap végén az OMP újabb sérelmi emlékiratot állított össze a miniszterelnöknek.

A történet elhelyezése érdekében a következőkben közreadom a Mester Miklós készítette áttekintést a romániai antirevizionista mozgalmak történetéről, majd áttekintem a korszak kormányzati kisebbségpolitikájának főbb elemeit, végezetül arra keresem a választ, hogy milyen hatással volt ez az időszak az erdélyi magyar politikai elit fejlődésére.

I.

(Mester Miklós:) A román antirevizionista mozgalom ismertetése.⁵⁷

A románok a magyar revíziós mozgalom három korszakát különböztetik meg. Az első korszak szerintük a revíziós mozgalom kezdetének tekinthető, amikor kizárólag csak magyar írók propagandakönyvei foglalkoznak ezzel a kérdéssel és árasztják el a nyugat-európai országokat. A másik korszak, amidőn már külföldi írók, lapok is bekapcsolódnak a revíziós propagandába, sőt egyes külföldi hivatalos személyek már nyilatkozni is kezdenek róla. A harmadik a legfontosabb korszak, amidőn a revízió diplomáciai tárgyalások központjába kerül -- főként Magyarország és Olaszország között. Ez utóbbi idézte elő, hogy a román társadalom intenzíven hozzáfogott az antirevizionista mozgalom szervezéséhez.

Mivel a magyar revíziós mozgalom mindenekelőtt a nyugat-európai közvélemény felvilágosítására irányult, a román propagandának elsősorban ezt kellett hasonló sajtópropagandával ellensúlyoznia. A mozgalom vezetőjéül sikerült megnyerni André Cheradame francia publicistát. Cheradame L'Europa et la question d'Autriche au seuil du XX--me siccle; L'Allemagne, la France et la question d'Autriche stb. művek szerzője, aki még a háború előtt a magyarországi nemzetiségek érdekében agitált. A háború után antirevizionista ligát alapított Párisban és heti politikai lapja, a "Le Français Réaliste" hasábjain azt bizonyította, hogy a békeszerződések összefüggő egészet alkotnak, tehát a revíziós mozgalom közvetlen veszéllyel fenyegeti Franciaországot is. Cheradame 1931 első hónapjaiban bejárta Jugoszláviát, Romániát, Csehszlovákiát és Lengyelországot. Mindenütt előkelő közönség előtt, melynek soraiban rendszerint megjelentek az illető országokban akkreditált francia követek is, antirevizionista előadásokat tartott és megalakította a párisi antirevizionista Liga jugoszláv, román, csehszlovák és lengyel tagozatait.

Cheradame 1931. január 28-án érkezett Romániába Jugoszlávián keresztül. Dr. Jean Cantacuzino palotájában gyűlt össze a román politikai és társadalmi élet majdnem minden számottevő tagja a "Liga contra revizuirii tratatelor", azaz a Szerződések Revíziója elleni Liga megalapítására. [...]

Az 1931. évben foglalkoztatta először a román parlamentet a revízió kérdése. Ismeretes, hogy Laval francia külügyminiszter amerikai látogatása alkalmával Borah szenátor nyíltan szemébe mondotta vendégének, hogy az európai konszolidáció érdekében szükséges bizonyos határkiigazítás. A román közvélemény és politikai élet felfigyelt erre a váratlan eseményre. Az amerikai románok tiltakozó táviratot küldöttek Borahnak és az összes vezető amerikai politikusoknak. Ugyanekkor Stefan Tatarescu ezredes a szenátusban és Sofronie jogakadémiai tanár a képviselőházban interpelláltak és erélyes fellépést sürgettek a román kormány részéről a külföldi magyar revíziós propaganda ellen. Ghika J., N. Iorga külügyminisztere válaszolt az interpellációra. Csökkenteni igyekezett Borah szenátor nyilatkozatának jelentőségét. Kijelentette, hogy Borah szenátor a szenátus külügyi bizottságának elnöke, de kizárólag koránál fogva tölti be ezt a tisztséget és nem közbizalomból, tehát véleményét nem lehet az amerikai szenátus felfogásával azonosítani.

Élénkebb román antirevizionista propaganda úgy belföldön, mint külföldön 1932 végén indul meg, amikor nálunk Gömbös miniszterelnök veszi át a kormányzást. Határozottan megállapítható, hogy a mozgalom fellobbanása összevág a magyarországi kormányváltozással és az ezzel kapcsolatos eseményekkel, mint aminő a miniszterelnök parlamenti bemutatkozása, a T[ársadalmi] E[gyesületek] Sz[övetsége] küldöttségjárása Mussolininél és lord Rothermere üdvözlő sürgönye Mussolinihoz stb. Ebben az időben veszi át az antirevizionista propaganda irányítását Stelian Popescu, aki mindent elkövet az Universul hasábjain, hogy ez a mozgalom, amely eddig egészen szűk körre korlátozódott és inkább bizalmas jellegű volt, tömegmozgalommá nője ki magát. Az energikus Stelian Popescu az alapjában véve erőtlen Cheradame-féle román antirevizionista bizottságot figyelembe sem vette, attól teljesen függetlenül kezdette meg akcióját a rendelkezésére álló hatalmas szerkesztőségi apparátussal, amelyhez nálunk méreteiben csak az Est Lapoké hasonlítható. Stelian Popescu fellépése után a Cheradame-féle román antirevizionista szervezet megszűntnek tekinthető. Az első nagy antirevizionista gyűlést 1932. nov. 6-ára hívták össze Bukarestbe az Eforia épületébe. Bukarest és környéke hatalmas tömegekben vonult fel ebből az alkalomból úgy, hogy a gyűlést tulajdonképpen a szabad ég alatt kellett megtartani. A hatás kedvéért megafonok útján közvetítették a beszédeket az épületen kívül szorult tömegek részére, és filmfelvételeket készítettek az impozáns látványosságról, hogy így leghatásosabb eszközzel hívhassák fel az ország minden részében a figyelmet a meginduló antirevizionista mozgalomra. A kezdet jól indult. Még ugyanabban a hónapban a legtöbb város antirevizionista gyűléseket tartott -- természetesen a vidékek bevonásával. A legnagyobb méretű antirevizionista gyűlést azonban december 1-jén Kolozsváron tartották. Ezen a gyűlésen megjelent az országos főrendező Stelian Popescu is, aki ezután már majdnem minden antirevizionista összejövetelen elmaradhatatlan vendégként szerepelt. Az ő megjelenésénél azonban ebben az esetben sokkal fontosabb eseménynek tekinthető, hogy a gyűlésen részt vettek az erdélyi román egyházak főpapjai felekezeti különbség nélkül; továbbá a politikai pártok, hazafias és kulturális egyesületek képviselői. A megjelentek hosszú táviratokat küldöttek Mussolininek, Herriot miniszterelnöknek, Erick Drummond népszövetségi főtitkárnak és a kisantant államok miniszterelnökeinek. Valamennyit az erdélyi románság igazságos álláspontjáról igyekeztek meggyőzni az antirevizionista megmozdulások célkitűzésével kapcsolatban. Természetesen a zajos gyűléseket itt--ott szomorú kilengések tarkították. Bukarestben félholtra verték Huszár Emil újságírót, akit a tömeg magyar kémnek tekintett, holott később kisült, hogy éppen a magyarországi rendszer ellensége. A Bukaresti Lapok szerkesztőségét összetörték, felelőtlen elemek fenyegetésére felszólították az összes vendéglősöket, hogy magyar alkalmazottaikat bocsássák el és helyettük románokat alkalmazzanak. Napokon keresztül nem volt tanácsos Bukarest nyilvános helyein magyarul beszélni, mert verés járt érte. Kolozsváron 3000 főnyi tömeg tüntetett a magyar útlevél-kirendeltség ellen, egyik hősvállalkozó román zászlót tűzött ki a követség épületére, sőt egy másik a bezúzott ablakon keresztül égő fáklyát dobott egyik hivatali helyiségbe, amit szerencsére idejében sikerült ártalmatlanná tenni.

A román parlament az antirevizionista utcai megmozdulásokkal karöltve szintén megünnepelte december 1-jét, amely nap tudvalevőleg Erdély csatlakozásának évfordulója. Minden párt szónoka felvonult. Általában az ösztön és a túláradó érzelem uralkodott az értelem fölött -- még a legműveltebb román parlamenti tagoknál is. Egyedül a szocialista Gherman Eftimiu merte megmondani, hogy Nagy-Románia sem a munkássággal, sem a nemzetiségekkel szemben nem teljesítette kötelességét, amiért Ghimbasanu-Bubi torkánál fogva akarta kidobni a parlamentből. Azonban Pop Cicio elnök erélyes fellépésével a botrányt megakadályozta. A többi szónokok: Maniu, Iorga, Iamandi, Balan püspök stb. mind egyhangúan arról beszéltek, hogy a csatlakozás örök, mert a legszilárdabb alapon, a nemzetiségi elven és a történeti jogon nyugszik. Kötelességekről Ghermanon kívül senki sem akart tudni, sőt a következő napi ülésen Ghimbasanu-Bubi fenyegetően felelősségre vonta Willer Józsefet, hogy a Magyar Párt képviselői miért nem jelentek meg a román parlament ünnepi ülésén. El kell ismerni, hogy Willer József férfiasan viselkedett. Már előzetesen volt bátorsága interpellációt intézni Titulescuhoz, amelyben kifejtette, hogy az antirevíziós mozgalom a közbiztonságot fenyegeti, ami rossz vért szül külföldön és bent növeli a kisebbségek elkeseredését. A magyar képviselőt a nagyhangú Ghimbasanu váratlan támadása sem hozta ki a sodrából. Nyugodtan válaszolt, és a következő emlékezetes szavakat mondotta: "Önöknek, akiknek nemzeti érzése igen fejlett, el kell ismerniök, hogy ellentmondana az emberi természetnek, ha ideáll tegnap egy magyar ember erre a szószékre és elmondta volna, hogy ezen a napon, amely örömet jelent önöknek, azonban katasztrófát jelent a magyar nemzetnek, ezen a napon az ő szíve telides-tele van örömmel."

A néhány hónapos aktív antirevizionista propaganda 1933 elején sikeresen felrázta az egész román közvéleményt. Alig volt kulturális, gazdasági és pártpolitikai összejövetel, amelyen a revízió ellen ne szónokoltak volna. Szisztematikus kisebbségüldözésről azonban ekkor még nem lehet beszélni, részint az idő rövidsége miatt, részint pedig azért, mert Stelian Popescut, az egykori volt igazságügy-minisztert sohasem fűzték intim kötelékek az uralmon lévő nemzeti parasztpárthoz és így az Universul és a kormány szoros együttműködésének nem volt meg minden feltétele. A nemzeti parasztpárti kormány nem kezdett rendszeres kisebbségi üldözésbe, de elnézte a napról napra megismétlődő brutális incidenseket. Ebben az időben döntötték le a nagykárolyi Kossuth-szobrot, a szilágysomlyói Turul-emlékművet, és hordták el a brassói cenki szobor utolsó maradványait. A tordai tanácsválasztásoknál a magyar választókat véresre verték, Sinfalvát (Torda megye) egyik antirevizionista gyűlés felheccelt résztvevői kirabolták stb. Május 21-én a nemzeti parasztpárt országos kongresszust rendezett Bukarestben. -- 130 000 ember vonult fel az ország minden részéből. A kormány mellett és a revízió ellen kicsendülő éllel tartott szónoklatok hangzottak el. Az ukrán Mihalski és a sváb Kreuter Ferenc is kijelentették, hogy népük a revízió ellen együtt küzd a román nemzettel. A szászok nem képviseltették magukat, mert elsősorban pártpolitikai megmozdulásnak tekintették a bukaresti nagygyűlést. A kormánypárthoz tartozó Magyar Kisgazdapárt szónoka, Máthis András, aki szintén megjelent, hasonlóan a revízió ellen beszélt, bár megállapítható, hogy amíg a sváb és ukrán kisebbségek képviselői kifejezetten állást mertek foglalni ebben a kérdésben, addig a bolgár Pencov és Máthis András nyilatkozatai sokkal elmosódottabbak. Máthis szó szerint a következőket mondotta: "Hajlandók vagyunk hozzájárulni együttműködésünkkel és jóakaratunkkal Románia történelmi küldetésének teljesítéséhez Európának ebben a részében." Vaida miniszterelnök büszke elégtétellel vette tudomásul, hogy a kisebbségek képviselői egyik a másik után elismerték, hogy nincsenek sérelmeik, és hogy szolidárisak a románokkal országuk határainak fenntartásában.

A nemzeti parasztpárti nagygyűlést egy hét múlva országos jellegű, sőt az összes kisantant államokra kiterjedő antirevizionista társadalmi tüntetés követte. A fővárosokkal egyidejűleg a kisantant államokban minden város és falu rendezett antirevizionista gyűléseket. Bukarestben az előző vasárnapi nagygyűlés és a rossz idő ellenére is összejött vagy 30 ezer ember. A gyűlést mint korelnök Cristea Miron pátriárka nyitotta meg a román nép történetére vetett visszatekintéssel. Utána a rendezőbizottság elnöke, Popescu Stelian azzal kezdte beszédét, hogy lapját, az Universult üzleti érdek szolgálatának vádjával illetik, amiért az ország érdekeivel azonosítván magát, a revízióellenes mozgalom szócsöve lett. Éppen a nagy visszhang igazolja, hogy valódi nemzeti érdeket követel. "Ha ellenségeink nem térnek észhez, ám jöjjenek, ördögre találnak bennünk, ha minket meg akarnak támadni." Beszéltek Jugoszláviának és Csehszlovákiának küldöttei, majd a kormány nevében Nitescu Voicu földművelésügyi miniszter a kisantant szoros együttműködéséről szól. Szövetkezésük a békét szolgálja, a háborúnak tehát ellenségei, de a védelmi háborút vállalják és nem adnak át egy talpalatnyi földet sem. A pártok szónokai következnek ezután, akik közül Eratianu Dinu a nemzeti szervezet erősítésének szükségét hangoztatja. Az új rend ellenségei ugyanis az utódállamokban támasztandó anarchiával akarják igazolni, hogy azok nem életképesek. Dr. Lupu szól a magyarok ígéreteiről, hogy náluk milyen jó dolguk lesz a kisebbségeknek. A múlt megmutatta, hogy milyen türelmes nép a magyar. "Nekünk négy képviselőnk volt a budapesti parlamentben, ők sokkal kevesebben vannak Romániában, mint román volt Magyarországon, mégis ötször annyi képviselőjük és szenátoruk van. A román nép türelme már közmondásos, hiszen Bukarestben ma már többet beszélnek magyarul, mint románul. Lehetséges volna ez Budapesten?" Következnek kisebb pártok és társadalmi egyletek szónokai. A zsidó párt képviselőjét, Fildermant a tömeg nem engedte szóhoz: "Távozzék azonnal! Nincs szükségünk zsidó támogatásra."

A vidéken a tüntetések nagyobb zaj nélkül folytak le. Csíkszeredán kínos feltűnést keltett, hogy hajnalban házról házra széthordott toborzóívekkel zaklatták a lakosságot és még a Magyar Párt elnökéhez, dr. Pál Gáborhoz is beállítottak. Brassóban Révész Izsó a zsidó párt nevében beszélt a revízió ellen.

A szászok és svábok szintén kivették részüket ezekből az antirevizionista tüntetésekből.

Brassóban Depner Vilmos orvos, a Kreisausschuss elnöke szerepelt, aki még a háború előtt kereste az összeköttetést a magyarországi nemzetiségekkel, elsősorban a románok vezetőivel. A szebeni szász szónokok neveit nem ismerjük, azonban annyi bizonyos, hogy a márkás szász vezetők, mint pld. Hans Ottó Roth, Neugeboren Emil stb. nem szerepeltek, hanem másodrendű hivatalos szónokokat küldöttek maguk helyett. Annál nagyobb erővel nyilvánult meg a svábok antirevizionista szimpátiája. Temesvárt mint a hivatalos sváb Volksgemeinschaft delegátusa Reitter Imre ügyvéd szenátor, valamint a hitlerista Minnich Ferenc Ádám szólalt fel, Aradon az úgynevezett ifjúsvábok, tehát a harmadik sváb frakció vezére, Beller Hans képviselő. Reitter a németek természetszerű államhűségét hangoztatta, akik tudni fogják hazafias kötelességüket, ha az ország határai veszélybe kerülnek. Ezt Minnich azzal a kijelentéssel tetőzte, hogy Románia a határain belül élő népek hozzájárulásával alakult meg a mai formájában. Itt külön meg kell emlékeznünk a megboldogult Bleyer Jakab bizalmas jellegű temesvári tanácskozásairól, amelyek az antirevíziós mozgalmakkal szoros összefüggésben voltak. Különböző lapjelentések szerint (:Déli Hírlap VI. 1. stb.:) Bleyer Jakab 1933. január 9-én érkezett Temesvárra, és tárgyalásai az ezt követő napokban folytak le, mégpedig a Duna menti német kisebbségek magatartását illetően a békeszerződések esetleges határrevíziójának kérdésében. Az erre vonatkozó tervet a németországi (:Stuttgart:) Institut für Auslandsdeutsche dolgozta ki, amelynek megfelelően a temesvári bizalmas jellegű tanácskozásokon ennek a német kisebbségi intézetnek a képviseletében Ernst Robert és Ullmann Hermann is részt vett Scherer C. Emil, Badendich K. Frigyes, Heyman Egon, Kornhuber Artur, Weber Péter és Hordosch Miksa németországi újságírókkal együtt. A bánsági svábságot a tárgyalásokon Muth Gáspár, Kräuter Ferenc és Blaskovitz Ferenc nagyprépost képviselte, de részt vett a tárgyalásokon a magát svábnak kijátszó, de tulajdonképp szász Orendi-Hommenau Victor is, valamint az erdélyi szász Brandsch Rudolf. A jugoszláviai németség képviseletében Kraft István jelent meg. A csehszlovákiai német kisebbség nem képviseltette magát, amit azzal kell magyarázni, hogy a csehszlovákiai németség határos lévén Németországgal, eleve revizionista álláspontra helyezkedett, anélkül azonban, hogy ezt hangos szóval hirdette volna. Bleyer Jakab a Budapester Montags-Zeitung 1933. VI. 6. számában elismerte, hogy beszédet egyáltalán nem tartott. Kijelentette, hogy lojális magyar állampolgár, a revízió alapján áll és ragaszkodik Szent István koronájának területi épségéhez.

Ismeretes, hogy 1933 őszén Bethlen István gróf revíziós előadásokat tartott Angliában. Bethlen István gróf ez alkalommal külön előadás keretében foglalkozott az erdélyi kérdéssel, ami igen közelről érintvén a románokat, újabb okot szolgáltatott az antirevizionista mozgalom fellángolására. Kétségtelenül megállapítható, hogy Stelian Popescunak az Antirevizionista Liga megalapítására Bethlen István gróf és részint Eckhardt Tibor angliai revíziós propagandája szolgáltatta a közvetlen belső indítékot. Az Universul 1933. nov. 28-iki számában Stelian Popescu saját neve alatt felhívást intézett a román társadalomhoz, amelyben bejelenti, hogy Antirevizionista Ligát alapít. Kéri, hogy a Ligába lépjen be minden hazafias, kulturális, gazdasági egyesület, sőt minden egyes polgár, mert csak így lehet kellő erkölcsi és anyagi erőt előteremteni arra, hogy a román társadalom a revíziós veszedelmet elhárítsa, amelyet immár a magyar kormány is hivatalosan támogat. A román nacionalista sajtó, elsősorban a szélső jobboldali Curentul Pamfil Seicaru vezetésével hathatósan támogatta Stelian Popescu vállalkozását. Nem lehet elmondani ezt a demokrata irányú Dimineataról és Adevarulról, amelyek már előzetesen a román tömegek felizgatásával és üzleti szempontokkal vádolták meg Stelian Popescut. Ezért Stelian Popescu Socor Emilt, a két lap főszerkesztőjét idegennek, Horthy ügynökének nevezte (:Universul 1932. nov. 24.:). Tehát érthető, hogy ez a két lap most sem lelkesedett Stelian Popescuért, csupán előző magatartásától eltérően megjegyzések helyett mély hallgatással vette tudomásul újabb akcióját. Természetesen meg kell jegyeznünk, hogy ettől függetlenül a Dimineata és Adevarul a legerélyesebb harcot folytatta és folytatja ma is a magyar revizionista propaganda ellen anélkül, hogy az Antirevizionista Ligába belépett volna.

Stelian Popescu felhívására rövid időn belül a következő egyesületek csatlakoztak hivatalosan az Antirevizionista Ligához: Romániai Ügyvédszövetség, Astra, Orthodox Román Testvériség, Brailai Tartalékos Tisztek Szövetsége, Regáti Frontharcosok Szövetsége, Bukaresti Román--Amerikai Társaság, Hadviseltek Nemzeti Szövetsége, Festőipari és művészeti iskolát végzett növendékek Kulturális és Gazdasági Szövetsége, Dolj megyei Tartalékos Tisztek Szövetsége, román Újságírók Szövetsége, Turnuszeverini Traján Gimnázium Tanári Kara, Görög kath. Románok Szövetsége, Hadviseltek Szövetsége, Karánsebesi Határőrök Szövetsége, Besszarábiai Astra, Nyugalmazott Altisztek Szövetsége, Magánalkalmazottak Szövetsége, Marasesti Ütközet Harcosainak, Árváinak, Rokkantjainak Szövetsége stb. [...]

A tagok rendszerint havi egy leut ajánlottak fel tagsági díjul.

Az Antirevizionista Liga alakuló gyűlését 1933. dec. 10-én tartották az Universul palotájának dísztermében. A Liga elnökévé Stelian Popescut választották. Az intézőbizottság tagjai lettek: dr. Miron Cristea pátriarka; Balan gör. keleti és Suciu gör. katholikus erdélyi érsekek; továbbá Nectarie bukovinai; Pimen moldovai és Gurie besszarábiai görög keleti érsekek; Nicolescu bánáti görög keleti püspök; Alexandrina Cantacuzino; Moldovan Gyula egyetemi tanár, az Astra elnöke; Jean Cantacuzino egyetemi tanár; G. Titeica egyetemi tanár, G. Marinescu egyetemi tanár; I. Gavanescu egyetemi tanár; Silviu Dragomir egyetemi tanár; C. Moroianu kereskedelmi akadémiai rektor; Voicu Nitescu a Frontharcosok Szövetsége részéről; Dragomir Hurmuzescu a Tantestületek Szövetsége részéről; I. Nisipeanu a Középiskolai Tanárok Szövetsége részéről; D. V. Toni a Tanítószövetség részéről; Corneliu Moldovan a Román Írók Szövetsége részéről; I. Manolescu tábornok a Nemzeti Pénztárak részéről; Al. Sandulescu az Újságírók Szindikátusa részéről. Naumescu az Ügyvédszövetség részéről; I. Pelivan tanár; Marin Stefanescu egyetemi tanár a "Haza Kultusz Egyesület" részéről.

Az Antirevizionista Liga megalakulásával egy időben vette át a kormányzást a Liberális Párt kizárólag az uralkodó akaratából. A tömeg, amely főként a szélső jobboldali Vasgárda befolyása alatt állott, nem szerette a liberális kormányt. Duca miniszterelnök a Vasgárda betiltásáért életével fizetett. Halála után Tatarescu miniszterelnök, hogy a tömegszimpatiát megnyerje, szabadjára engedte az antirevizionista propaganda gyeplőjét. Minden jogunk megvan arra, hogy a román kormány hivatalos antirevizionista programjának kezdetét az 1934-es évvel jelöljük meg. Rendszeresen megindul a kisebbségi népelem üldözése. Nyelvvizsgák ürügye alatt százával állítják vizsgára a kisebbségi tisztviselőket. Nagy részüket elbuktatják, hogy állásukból elbocsáthassák őket és helyükbe teljesen képzetlen munkanélküli többségi elemeket helyezhessenek. A tisztviselői elbocsátások a vasutasokkal kezdődnek, folytatódnak a postásokkal, és végül befejezi ezt a szomorú menetet a nyelvvizsgán elbukott felekezeti tanítók és tanárok serege. Sajnos a magyar szervezetlenség folytán nincs teljes kimutatás az utcára dobott tisztviselőkről, úgy hogy a Keleti Közlöny 1934. évfolyama is csak töredékesen közli az esetenkint nyilvánosságra került adatokat. A kormány az Antirevizionista Liga tagegyesületeivel, így többek között Erdélyben az Astrával karöltve, hozzáfogott a Székelyföld és a városok romanizálásához. A legmagyarabb megyében, Udvarhelyen 1922-ben 6 román tanító működött, jelenleg Anghelescu jóvoltából ezek száma 141--re emelkedett. Az Astra hatósági segédlettel vérvizsgálatokat végez a székelyek között, a szebeni görökkeleti és a balázsfalvi gör. katholikus püspökség kiküldöttei pedig szorgalmasan fürkészik az egyházi anyakönyveket, és ha valahol jelenlegi református, katholikus és unitárius magyarok görög keleti avagy görög katholikus őseire bukkannak, nyomban térítik vissza őket az ősi hitre. Ilyen visszatérés legutóbb a háromszékmegyei Kisbaconban és Bibarcfalván történt, mindkét helyen a református vallás kárára. Színtiszta székely városok főterein építenek görögkeleti templomokat, így pld. néhány hónappal ezelőtt a székelykeresztúri és székelyudvarhelyi görögkeleti templomok építési költségeit rótták ki a megyei székely községek lakosaira, eltekintve attól, hogy az építéshez szükséges kő- és faanyagot is a községi birtokokról közmunkával hordatták össze. A városok romanizálásánál az a cél, hogy erős román polgári osztályt hozzanak létre. Ezen a téren nem kímélik a szászokat sem. Ma már nincs egyetlen szász polgármester Erdélyben, ami 800 év alatt sohasem fordult elő. Néhol a helyi román kormánypárti tagozatok a kisebbségi magyarsággal fogtak össze a szászok ellen, amit azonban nem szabad végleges megoldásnak tekinteni, mert bizonyos, hogy a szászság megtörése után a magyarságra kerül a sor. Ahol csak lehet, már most keresni kell az együttműködést a szászokkal, mert a két nép lényeges problémái már most azonosak, míg a győzelmi szekéren ülő románságot legfönnebb csak egy nagy katasztrófa puhíthatja meg véglegesen irányunkban, aminek az eljövetelére azonban egyelőre nincs kilátás.

Az Antirevizionista Liga felkérésére történt Maniu Gyula híres interpellációja Titulescu külügyminiszterhez a revízió kérdésében 1934. április 4-én. A két beszéd szó szerinti fordítását már közöltük, itt csak annak a megemlítésére szorítkozunk, hogy ebből az alkalomból a parlamenti ülésnek ünnepélyes színt adtak. Meghívták a külföldi újságok összes képviselőit, a diplomáciai kart és az érdeklődő tömeg részére hangerősítővel közvetítették a beszédeket.

A tömegek gyakori felvonultatásán és a kormány politikájának befolyásolásán kívül a legfigyelemreméltóbb munkásságot ebben az évben az Antirevizionista Liga a propagandairodalom terén végezte. Legagilisebb antirevizionista írók: Aurel Gociman, Seisanu, Codarcea, Moroianu, Silviu Dragomir, Lupas János, Popa Lisseanu stb. El kell ismernünk, hogy mindnyájan jól beszélik a magyar nyelvet, szemben a mi revizionista propagandistáinkkal, akik közül ritkaság számba megy az, aki a szomszédos államok nyelvét beszéli és viszonyait közvetlen források alapján ismeri. A legfontosabb antirevizionista kiadvány Gociman Aurel dr. Románia és a magyar revizionizmus c. műve. Ez a könyv a belföld tájékoztatására készült. Bámulatos pontossággal dolgozza fel a szerző a magyar revizionista irodalmat kronológiai sorrendben. Nagy előszeretettel, igazi lelki örömmel mutat rá a magyar propagandakiadványok hibás adataira, következetlen megállapításaira, és ebből azt a következtetést próbálja levonni az átlagos művelt ember előtt feltétlen meggyőző erővel, hogy a magyar revíziós propagandának nincs erkölcsi alapja. Általában az egész román antirevizionista közfelfogásban vezérmotívumként szerepel az a jelszó, hogy a revízió háborút jelent, mert a nemzetiségi elv alapján, tehát a népek óhajának megfelelően létrejött nemzetközi szerződések egyoldalú megbontására törekszik. Külön Magyarországhoz adresszálva, állandóan lehet hallani, hogy a "revizionista agitációt nem a nép folytatja, hanem a vezető osztály, és teszi ezt ez a vezető osztály saját belpolitikai érdekeiért". Fényes Samu emigráns szolgáltatja a legfrissebb magyarországi belpolitikai adatokat az Antirevizionista Liga számára. Főként a Magyar Szemléből és fiatal magyar agrárszakértők munkájából citált adatok alapján könyvet írt magyar nyelven a magyarországi parasztság helyzetéről, és azt az Antirevizionista Liga sugalmazására a kormány jegyzői útján számtalan példányban terjeszti a magyar falvakban. Külföld számára az Antirevizionista Liga az Astra kiadásában megindította a Revue de Transylvanie című folyóiratot, amely Silviu Dragomir kolozsvári egyetemi tanár szerkesztésében jelenik meg. Az Antirevizionista Liga nem mondott le ezáltal idegen nyelvű könyvek kiadásáról, de ebben a kérdésben mindenekelőtt az az elgondolás vezette, hogy a külföldi propaganda szolgálatában sokkal hatásosabb eszköz egy időről időre rendszeresen megjelenő folyóirat, mint az ötletszerűen megírt propagandaművek. A Revue de Transylvanie-nek eddig 3 száma jelent meg, a legtöbb cikk magyar tudományos és politikai előkelőségek, így elsősorban Bethlen István gróf állításait cáfolja.

Az 1934. évben a szászok és svábok antirevizionista hangokat elszórtan hallattak. A hitlerista szászok brassói gyűlésén (június 24.) Theil Karl Hermann csúnyán kirohant a revízió ellen abban a reményben, hogy talán ennek a loyalitásnak a fejében a kormány szervezeteik működését továbbra is megengedi. Azonban csalódott, a kormány feloszlatta a hitlerista Selbshilfe-t. Viszont a román sajtó (Universul VI. 30.) ujjongva írta Theil beszédéről a következőket: "Íme a szászok, mindazonáltal, hogy a múltban kiváltságos helyzetet élveztek, visszautasítják a revízió eszméjét és becsületes, odaadó polgárai lesznek az egyesített Romániának." Ugyancsak az Universul 1934. VII. 1. alapján tudjuk, hogy a Bánátban Szentannán antirevizionista sváb gyűlést tartottak, amelyen Karl József esperes antirevizionista kijelentéseket tett és elítélte a mai Magyarország kisebbségi politikáját. Karl szerint ha Románia is úgy járna el a magyarság képviselőivel, mint a magyarok jártak el Bleyerrel szemben, rövid idő múlva nem lenne egy magyar képviselő sem a bukaresti parlamentben. Magyarországon százezrekre menő német gyermeknek nincs egyetlen polgári iskolája és a német tannyelvű elemi iskolák is csak papíron vannak. A névmagyarosítást közigazgatási úton erőszakolják titkos rendeletek alapján. Mindezek alapján Karl József esperes kijelentette, hogy a svábok minden reményüket a román népbe vetik, s azután feleskette hallgatóikat a revízió ellen. Felszólította, hogy kiáltsák úgy azt, hogy sohasem akarnak magyar uralom alá visszatérni, hogy az elhallatsszék Budapestig. Az Universul ennek a gyűlésnek a lefolyását azzal a tanulsággal ismerteti, hogy csak rágalmaz a budapesti sajtó, amikor azt állítja, hogy csak a románok tiltakoznak a revízió ellen.

II.

A két világháború közti romániai kisebbségpolitika alakulása a következmények szempontjából jogi, gazdasági vonatkozásaiban feltárt, de a kapcsolódó politikai vitákat kellő mélységben még nem vizsgálták. A stratégia szempontjából elkülöníthetünk egy erdélyi román és egy bukaresti megközelítést. Az előbbi szocializációs élményvilága a magyarországi, kiegyezés utáni vármegyei, parlamenti, birodalmi szintű nemzetiségi küzdelmekhez kapcsolódott. Az Ókirályság politikusai a zsidókérdés rendezetlensége miatti nemzetközi nyomásgyakorlás és a sikeres dobrudzsai románosítás tapasztalatait hozták magukkal. Egy másik fontos különbség, hogy az erdélyi román elit hosszú történelmi folyamat betetőzésének tekintette Nagy-Románia létrejöttét, ellenben a bukaresti politikát meghatározó I. C. Brătianu úgy tekintett Erdélyre, mint egy olyan területre, amelyet fegyveres és diplomáciai eszközökkel szereztek meg.⁵⁸

Maniu koncepciójából kitűnik, hogy bár az erdélyi románság, gazdasági és társadalmi egyenranguságát, sőt fölényét szeretné, de mindezt nem erőszakos módszerekkel, hanem komoly állami támogatással kívánta elérni. Elképzelését 1924-ben tételesen is megfogalmazta: "A román nemzeti állam szempontjából, illetve az állam területi épségének biztosítása és nemzeti jellegének megőrzése céljából, valamint egy olyan gyakorlatias és hatékony államvezetés lehetőségének megteremtése érdekében, amely sajátosságát és nemzeti karakterének megrontását akár mint gondolkodásmódot, akár mint idegen életfelfogást képes legyen megkadályozni, a következő lépések szükségesek:

1. Az állam hivatalos nyelve legyen a román nyelv.

2. A központi kormányzat, a törvényhozás, valamint a központi államvezetés és intézményei hivatalos nyelve legyen a román nyelv.

3. Minden, természetéből kifolyólag központi szervezést és vezetést feltételező állami hivatal (hadsereg, külszolgálat, vasútforgalom, posta, távirat, vám stb.) hivatalos nyelve legyen a román nyelv.

4. A közigazgatási hivatalok kormánnyal szembeni hivatalos kapcsolataiban használt nyelv a román nyelv legyen.

5. Az állami felsőoktatás, az alábbiakban megjelölendő kivételektől eltekintve, az állami polgári és szakmai középfokú képzés, valamint a román vidékeken zajló, illetve bárhol, ahol román gyerekek laknak, az elemi oktatás román nyelvű kell legyen, és ugyanakkor az egész oktatást át kell hassa a román nép dicsőséges hagyományainak, törekvéseinek lelkülete és gondolata.

6. Semmilyen anyagi eszközt nem kímélve, az államnak minden hatalmát külön korlátozás nélkül igénybe kell vennie annak érdekében, hogy a román tudomány, művészet és irodalom, illetve ezek bármely megnyilvánulási formáját az ország egész területén szétterjessze és ismertté tegye.

7. Szem előtt tartva azt az igazságot, hogy a románok hite és egyháza a román nép védelmezője, az államnak minden hatalmát igénybe kell vennie a román nép mindkét vallási felekezetének támogatása érdekében.

Az államnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy egyházaink, a román művészet és irodalom, valamint a román nép társadalmi, gazdasági és kulturális beteljesülése területén a legrövidebb időn belül helyrehozza mindazt, amit a mostoha múlt és a román nép végzetes politikai szétszakítottsága okozott. A román nemzeti érdekek korábbi államhatalommal szembeni védelmükből fakadó állandó anyagi hátrányuk leküzdése érdekében a Kárpátokon túli román egyházakat az évi természetes juttatásokon felül is támogatni kell. Ez azért is fontos, hogy az idegen uralom alatt jobban ellátott egyházakkal szemben versenyképesek tudjanak lenni. [...]

8. A hadsereget minden áron fenn kell tartani és rendeltetésének megfelelően úgy kell megszervezni, mint a nemzeti egység és büszkeség valódi megtestesítőjét, amely kész bármikor a nemzeti örökség sikeres védelmére. Megfelelő ellátása és felszerelése mellett, vezetési szellemiségében és külsőségeiben egyaránt a nemzeti büszkeség, illetve a nemzeti egység hatalmának és tudatának terjesztőjévé kell válnia.

9. Az állam hatalmát a parasztság, az ipar, a kereskedelem, illetve a románok egész gazdasági életének és társadalmi kiteljesedésének fellendülése és megerősődése érdekében kell használni. Az a tény, hogy a mai Románia városait majdhogynem teljességgel nem román lakosok lakják, az elmúlt nehéz időknek és azon korábbi államok tudatos politikájának tudható be, amelyekből a román tartományok az anyaországgal való egyesülés céljából kiszakadtak. Az uralkodó népek nagyon jól tudták, hogy csak városokban és a városok által jöhet létre kultúra, illetve ezáltal egy előrehaladottabb társadalmi és gazdasági állapot, így a széles román néptömegek között éppen azért hoztak szándékosan létre városokat, hogy az ezekből kisugárzó kultúra és gazdagság tönkretegye a román lakosságot. Következésképpen a román állam a román nép érdekeinek megfelelően helyre kell hozza mindazt, amit az idegen uralom szintén állami eszközökkel tett. Középosztály hiányában a román nép társadalmi szerkezete, míg az iparosok és kereskedők termelő osztálya nélkül pedig a nemzeti termelés hiányos és beteg. Ezeket tehát az állam hatalmával ki kell teljesíteni és meg kell gyógyítani.

Itt nem arról van szó, hogy a már meglévő gazdasági értékeket szétromboljuk, sőt ezeket az értékeket igenis meg kell őrizni. Itt inkább arról van szó, hogy a román nép soraiból egy új társadalmi és gazdasági erőt kell létrehozni. Ezen igyekezetünket senki sem tekintheti sértőnek, főképp akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy a Kárpátokon túli magyar és részben zsidó városok kevés kivételtől eltekintve eredetileg német vagy szláv városok voltak, amelyek később az állam életének természetes velejárójaként állami erő által elmagyarosodtak.

10. Haza kell telepíteni az országba mindazon, a világ különböző részein szétszóródva élő románokat, akik földrajzi folyamatosságuk hiányában, illetve lelki és társadalmi kapcsolataikat a román nép bölcsőjével elveszítve, pusztulásra vannak ítélve. [...]

11. Meg kell akadályozni az olyan idegen elemek országunkba történő szisztematikus és tömeges bevándorlását, amelyek vagy a hazájukban fennálló rossz körülmények miatt, vagy pedig a háború utáni jobb életkörülmények keresése miatt szeretnék országunkat elözönleni.

[...] A kisebbségi kérdés megoldása érdekében felsorolt, az állam szempontjából szükségesnek tartott pontosítások után, a kisebbségek érdekeinek igazságos és méltányos védelmét, az ő szempontjaikat figyelembe vevő jogokat is meg kell fogalmaznunk. [...]

1. A semmilyen előzetes jóváhagyással nem korlátozható szólás- és sajtószabadságot, valamint a gyülekezési és társulási szabadságot fajra, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül az ország minden állapolgára számára egyenlő módon és megszorítások nélkül biztosítani kell. E szabadságjogok egyenlő gyakorlását sem jogi, sem egyéb hátrányos rendelkezések nem akadályozhatják meg. [...]

Úgy gondolom, hogy hazánk feltételei mellett elfogadhatatlan lenne a társulások alapításának és a gyülekezések szervezésének előre be nem jelentése, de másrészt azt is le kell szögezni ugyanakkor, hogy a bejelentéseket tudomásul kell venni. A társaságok működését, valamint a gyűlések szervezését csak akkor kell megtiltani, ha ezek nyilvánvaló módon az állam integritása, a közrend vagy a jó ízlés ellen irányulnak. Országunk feltételei közepette továbbá elfogadhatatlannak és túlzásnak tartom azt az egyaránt antidemokratikus és korlátozó rendelkezést, miszerint gyűléseket csak zárt helyiségekben szabad tartani.

2. A vallásszabadság vonatkozásában továbbra is érvényesnek kell tekintenünk az Ókirályságban és az egyesült tartományokban mostanig is létező azon törvényes rendelkezéseket, miszerint a hit és a vallás gyakorlása, illetve valamely felekezethez való tartozás mindaddig szabad, amíg nem sérti az erkölcsöket és nem sérti az állampolgári kötelezettségeket. Sőt mi több, a Gyulafehérvári Határozatok értelmében az állam által elismert felekezetek egyenlőségét és autonómiájuk megvalósításának elősegítését is biztosítani kell.

A felekezetek jogaihoz tartozik az a jog is, hogy saját költségükön iskolákat és bármilyen jellegű saját nyelvű oktatási intézményeket hozhassanak létre. Az egyes felekezetek állam által történő pénzügyi támogatásának lehetőségeit és kötelezettségét állandó és végleges módon, illetve a jogbiztonság feltétele mellett kell megoldani. Úgy gondolom, hogy az állam által szervezett és elismert összes felekezet lelkészének állami fizetésben, a felekezeteknek pedig kulturális és egyházi érdekeik függvényében igazságos arányú állami juttatásban kell részesülniük. Ezt az igazságos részarányt folyamatosan kell meghatározni úgy az egyházaknak, mint -- a kisebbségi szerződés kitételeinek megfelelően -- a különböző kisebbségi kulturális és jótékonysági intézeteknek is. A részarányt a kisebbséget, illetve a felekezetet alkotó egyének számát figyelembe véve, vagy az állami költségvetéshez adózás formájában történő hozzájárulás függvényében (ugyanis természetes, hogy ők is támogatnak ilyen típusú intézményeket), vagy valamilyen más igazságos alapot feltételezve határozzák meg.

3. A közoktatás területén elsősorban tiszteletben kell tartani az egyén azon jogát, hogy olyan iskolában és olyan formában tanuljon és képezze magát, ahogy az számára leginkább megfelel, másodsorban a nép jogát ahhoz, hogy saját nyelvén képezze tagjait. Véleményem szerint a legnagyobb hiba és a leghaszontalanabb dolog az lenne, ha valamely népet oktatás által erőszakosan kísérelnénk meg elnemzetietleníteni. Meggyőződésem, hogy a Nagyváradról, Aradról, Szatmárról, Kisinyovból, Csernovitcból vagy Bazargic-ból Bukarestbe tartó jó és gyors vonatok sokkal inkább terjeszteni fogják a román nyelvet, mint az ezen vasútvonalak mentén található olyan iskolák, ahol erőszakosan be akarják vezetni a román nyelvet, mint oktatási nyelvet. Továbbá anélkül, hogy tagadnám az iskola fontosságát, meggyőződésem az is, hogy a román nyelv és nép iránti szeretetet sokkal inkább terjeszteni fogja egy lelkiismeretes és biztonságos közigazgatás, mint az összes erőszakosan elrománosított iskola, amelyek végső soron szándékuknak éppen az ellenkezőjét érnék el.

Az előbbi elvnek megfelelően, azon községekben és városokban, ahol jelentős számban élnek nem román nyelvű állampolgárok, az állami, illetve községi óvodákban és elemi iskolákban az oktatásnak saját nyelven kell történnie. Ezekben az esetekben pontosan meg kell határozni azt a minimális gyerekszámot, amelynek anyanyelvi oktatásáért az állam még felelős. A román nyelv kötelező tantárgyként való bevezetése csak a negyedik osztállyal kezdődhet, mondjuk például akkor, amikor saját nyelvén a diák már tökéletesen tud írni, olvasni és számolni, és ugyanakkor az egyszerűbb élethez szükséges ismereteket is elsajátította. Az ily módon bevezetett román nyelvnek azonban nem szabad összezavarnia az általános tantervet, hanem kizárólag azt a célt kell szolgálnia, hogy a diákok elsajátítsák az állam hivatalos nyelvét.

Azokban a városokban és körzetekben, ahol a nem román nyelvű lakosok jelentősebb számban laknak, az államnak támogatnia kell a kisebbségi nyelvű polgári és szakmai középiskolákat, azonban annak érdekében, hogy a diákoknak minden esélyük meglegyen felsőfokú oktatásba kerülniük, a földrajzot, a nyelvet és irodalmat, illetve Románia történetét és alkotmányát kötelező módon román nyelven kell oktatni.

A felekezeti és magániskolákban, kimondottan abból a célból, hogy minden egyes végzősnek lehetősége legyen az állam hivatalos nyelvének elsajátítására, csak a polgári és szakmai középiskolákban kötelező a román nyelv oktatása. Ezekben az iskolákban a tanterveket, könyveket és egyéb oktatási eszközöket csak az állam jóváhagyásával szabad használni. A románok története és a román nyelv kötelező tantárgyak lesznek.

4. A saját nyelv használatának joga a személyi szabadság természetes velejárója. A személyközi és kereskedelmi kapcsolatokban, a sajtóban, különböző kiadványokban, illetve a vallási és felekezeti jellegű nyilvános összejöveteleken a saját nyelv használata korlátlan és az is kell legyen. Elítélendő bármilyen e vonatkozású zaklatás vagy korlátozás.

Azokban a községekben, járásokban és megyékben, ahol nem román nyelvű állampolgárok élnek, a saját nyelv használata minden hivatalban és bármilyen jellegű közhivatalban szabad kell legyen. Kivételt képeznek azok a községek, járások, megyék, ahol a szóban forgó nyelv kivételesen vagy csekély mértékben használatos.

A kisebbségi nyelvek használatának fontos kérdése vonatkozásában, azokban a községekben, városokban és megyékben, ahol a kisebbségek jelentős számban élnek, meg kell határozni az egyes hivatalok és közhivatalok belső és külső hivatalos nyelvét. [...]

A különböző változatok egyetlen szisztematikus és hiánytalan törvényben való felsorolása lehetetlenség lenne. Ez a különböző szabályzatok és rendeletek végrehajtói hatáskörébe tartozik.

A nem román nyelvű román állampolgár használhatja saját nyelvét mindazokban a helységekben és megyékben, ahol a nyelve belső vagy külső hivatalos nyelvként van elfogadva.

Ahogy korábban már rámutattam, a központból irányított állami intézmények és hivatalok belső hivatali nyelvének kizárólag a román nyelvnek kell lennie.

A román nyelv mellett a község, a város vagy a megye lakossága által jelentős arányban beszélt nyelvnek is a közigazgatási hivatalok belső és külső hivatalos nyelvének kell lennie, míg azt a nyelvet, amelyet a lakosság jelentős, ám nyilvánvaló módon az előbbi esetekhez képest kisebb mértékben használnak, a román nyelv mellett az illető intézmények külső hivatalos nyelveként kell alkalmazni.

A lakosság ezen részaránya Lengyelországban 30, Csehszlovákiában 20, míg egyes balti államokban 10 százalék. A magyarországi kisebbségi törvényben, valamint a Kormányzó Tanács (Consiliu Dirigent) határozatában ez az arány egyaránt 20%.

A követendő elv az, hogy amennyiben a gyakorlati élet és a lehetőségek megengedik, minden állampolgár számára biztosítani kell, hogy a bíróságon és a közigazgatásban saját nyelvét használhassa. Ez a cél úgy valósítható meg legkönnyebben, ha a kisebbségek által jelentős mértékben lakott vidékekre olyan hivatalnokokat neveznek ki, akik ismerik az illető kisebbség nyelvét, és ha ez nem lehetséges, akkor hozzáértő hivatalos tolmácsokat biztosítanak. [...]

A faji, nyelvi és vallási kisebbségek politikai jogait minden fenntartás nélkül el kell ismerni.

1. A kisebbségek képviseletét részarányosan biztosító, az Ó-Királyságban és Besszarábiában létező egyetemes, egyenlő, titkos választói jogot be kell vezetni a Kárpátokon túli vidékekre és Bukovinába. Így a kisebbségek törvényhozói hatalomban való részvételének kérdése a Gyulafehérvári Határozatok szellemében teljes mértékben megoldódik. [...]

2. A kisebbségek igazságszolgáltatásban és közigazgatásban való részvétele szintjén, úgy gondolom, hogy valamely faji, nyelvi, vallási kisebbségekhez való tartozás nemhogy nem szabad akadályozó tény legyen bizonyos hivatalok betöltésekor vagy állami kitüntetések adományozásakor, hanem ellenkezőleg, az államnak igyekeznie kell, hogy a kisebbség soraiból kikerülő hivatalnokokat elsősorban a kisebbségek által lakott vidékeken alkalmazza. [...]"⁵⁹

Ezzel szemben Vintila Brătianu a liberális párti álláspont markáns képviselője már a húszas években nyiltan megfogalmazta, hogy "a fiatal román népnek új kultúrát kell megteremtenie a régi királyságban érvényesülő germán és az ország keletén feltalálható szláv kultúra helyében. A régi kultúrák megszüntetése legjobban úgy valósítható meg, ha elvonjuk alóluk a gazdasági alapot. Így leszegényítjük az illető régi kultúrájú népeket s visszavezetjük kezdetleges életmódokba, süllyedésbe, meghasonlásba és társadalmi züllésbe. Így lesz a magasabb kultúrából rom, amelyen felépülhet aztán az új és egységes román kultúra".⁶⁰

A gyakorlati politikában mindez másként alakult. Az alkotmányozási folyamatban, az egységes nemzeti állam elvének elfogadásával a magyarság politikai értelemben is kisebbséggé vált. A politikai intézményrendszer kialakulása során a Magyar Szövetség (mint a romániai magyarság egészét képviselő autonóm szervezet, az önálló politikai közösség intézményesülése) működését 1921--22-ben megakadályozták. Előbb a magyarságnak a különböző politikai pártokon belüli részvételét, majd az OMP létrejötte után a pártvezetés személyi összetételének megfelelő alakítását kívánták. A húszas évek közepén pedig az Averescu-féle néppárt, majd a Liberális Párt is választási paktumokat kötött az OMP-vel. A harmincas évekre elfogadták az önálló magyar politizálást, de a korszak végéhez közeledve egyre inkább nemzetközi összefüggésben kezelték az OMP és a német párt tevékenységét. A kisebbségi jogok összegzése és kodifikálása tekintetében 1927-ben a liberális kormány, 1930-ban a parasztpárti kormány nem váltotta be az ígéreteit. A nemzetközi viszonyok alakulásának köszönhetően 1938-ban készült el a kisebbségi statútum felemás eredménnyel. A királyi diktatúra időszakának a sérelmek szempontjából aránylag enyhébb időszaka a nemzetközi helyzet átalakulásán túl valószínűleg annak köszönhető, hogy megszűntek azok a pártpolitikai harcok, amelyekben a kisebbségellenes retorikát jól lehetett használni.

Fontos kérdés, hogy a korabeli romániai kormányzatok mennyire voltak tájékozottak a magyar kisebbség viszonyait illetően. Maniu első miniszterelnöksége idején, 1930-ban, a vallásügyi minisztérium sajtóosztályán kisebbségi tanulmányi hivatalt hoztak létre. Vezetője Zenobie P(cle(eanu lett, aki előzőleg a minisztériumban a kisebbségi egyházakkal foglalkozott, illetve később, 1938-ig meghatározó személyisége volt a kormányzat kisebbségpolitikai háttérintézményeinek. Ugyanis a hivatal rengeteg változáson ment át. 1931-ben az intézményt a miniszterelnökségre helyezték át. A Iorga-kormány (1931. április -- 1932. június) kisebbségi államtitkárságot hozott létre, és ebbe olvasztotta be a hivatalt. Ennek vezetője, Rudolf Brandsch is próbálkozott a kisebbségi kérdést kivonni a pártharcokból, de még egy pártközi bizottságot sem tudott létrehozni az OMP ellenállása miatt. (Ennek hátterében a kormánytámogatással létrehozott és mandátumhoz juttatott Magyar Gazdasági Szövetség bizottságba történt meghívása állt.) E kormányzat alatt a kisebbségi kérdésben annyi előrelépés történt, hogy a király trónbeszédében először emlékezett meg az ország "népeiről". Ezért aztán minden oldalról heves támadások érték a miniszterelnököt.⁶¹ A Iorgát követő nemzeti parasztpárti kormányban Mihai (erbánt, a kolozsvári állami gazdasági iskola igazgatóját, Vaida-Voevod rokonát nevezték ki Brandsch után kisebbségi államtitkárrá. Kinevezésekor hárompontos programot adott: 1. Ki kell vonni a kisebbségeket a politikai alkudozások köréből. 2. Olyan állapotokat kell teremteni a kisebbségek részére, hogy azok jól érezzék magukat az országban. 3. Az országhatárok elválasztó hatását meg kell szüntetni. Kijelentette, hogy "Romániában a kisebbségi politika a választási paktumok alkudozásainak lejtőjére került, mert a kormányra jutó pártok arra törekszenek, hogy a kisebbségi pártok szavazatait megnyerjék, vagy a kisebbségi választási propaganda semlegességét biztosítsák a vegyes lakosságú kerületekben".⁶² 1933-ban felkérte a kisebbségi pártokat helyzetük és kívánságaik összegzésére, mert javaslatokat szándékozott előterjeszteni az illetékes minisztériumoknak. A dologból azonban nem lett semmi. Később a Mester Miklós anyagában is említett "sinfalvi ügy" kapcsán hiába fordultak hozzá a kárvallottak, elhárította magától a probléma kivizsgálását.

Az újra hatalomra kerülő Nemzeti Liberális Párt megszüntette a kisebbségi államtitkárságot, és a kisebbségi tanulmányi hivatal újból önálló igazgatóságként a miniszterelnökségre került. I. Duca miniszterelnök (1933. november--december) minisztériummá szerette volna fejleszteni az intézményt, de pénzügyi és más nehézségek miatt ez nem valósulhatott meg. Tătărescu első kormánya működésének (1934. január--november) végén kisebbségi igazgatóság néven újra a vallásügyi minisztérium alá rendelték, de helyileg a miniszterelnökségen maradt a hivatal. 1938-ban egy rendelettörvénnyel "visszavitték" az intézményt a miniszterelnökségre, és kisebbségi főbiztossággá alakították, amelyet, mint eddig minden helyen, különböző elnevezésekkel, formálisan vagy anélkül P(cle(eanu vezetett.⁶³

A tanulmányi hivatal különböző elnevezések alatt állandóan figyelte a kisebbségi sajtót és a hazai, valamint a nemzetközi szakirodalmat, közművelődési, gazdasági, társadalompolitikai szempontból. Rendszeresen informálta a kormányzatot a különböző kisebbségi problémákról. Az összes romániai kisebbségi sajtóterméket tematikusan dolgozták fel. Ez a hivatal vizsgálta felül azokat a könyveket és sajtótermékeket, amelyek valamely romániai kisebbség nyelvén külföldön megjelentek és behozatalra kerültek. 1930--33 között havonta buletinekben adta ki összegzéseit. Több önálló munkát közöltek a kisebbségi pénzintézetek és a sajtóügy alakulásáról is.⁶⁴

Az utódállamok két világháború közti magyarságpolitikáját áttekintve nyilvánvaló, hogy mindhárom országban az egységes nemzeti állam megvalósítása volt a cél. Csakhogy a csehszlovákiai és a jugoszláviai eset között lényegi eltérést tapasztalunk. Az előbbi helyen az integratív tényezők domináltak, míg a balkáni országban inkább a diszkriminatív, kiszorító módszerek. Ezen az alapon Románia esetében is különbséget tehetnénk az erdélyi és a regáti elképzelések között. Csakhogy a politikai gyakorlatban ez nem különült el, és valójában legfeljebb csak a retorika szintjén konfrontálódott egymással. Az összeállítás 1934--35-ös története épp azt a fordulatot mutatta be, amikor a kisebbségi problémák kezelésére vonatkozó javaslatot külpolitikai és pártpolitikai szempontok miatt elutasították és a kormányzatot is a nemzeti kizárólagosságra törekvő légkörben további diszkriminatív kisebbségpolitikai intézkedések felé nyomták.

III.

A romániai magyar kisebbség történetét öt nagy korszakra oszthatjuk. I. 1918--1940: nemzeti kisebbségként a Román Királyságban; II. 1940--1944: Észak-Erdélyben többségként, Dél-Erdélyben kisebbségként; III. 1944. szeptember -- 1945. március: önálló politikai és közigazgatási egység; IV. 1945--1989: nemzetiség, majd együttélő nemzetiség; V. 1989-től: nemzeti kisebbség/nemzeti közösség/önálló politikai közösség.

Az első korszakon belül is több időszakot különíthetünk el. 1. 1918--1920: az impériumváltás időszaka; 2. 1920--1922: az önszerveződés megindulása és a nemzeti autonómia-gondolat kialakítása; 3. 1922--1926: politikai integrálódás kezdete/a paktumpolitika kora; 4. 1927: a kisebbségi blokk létrehozása; 5. 1928--1938: az önálló politizálás kora -- a) 1928--1931: Nemzeti Parasztpárt "enyhébb" kisebbségpolitikája, b) 1931--1934: törekvés a kisebbségi kérdés kiemelésére a pártharcokból, c) 1934--1937: védekezés a nemzeti kizárólagosságra törekvő mozgalmakkal szemben, összezárás, belső szervezeti megújulás.

Az antirevíziós, nemzeti munkavédelmi, numerus valachicus mozgalmak légköre visszahatott a magyar kisebbségi közéletre is. Leginkább arra az új elitre, amely már kisebbségiként végezte középiskoláit és az egyetemet. Ezekben a körökben az évtized elejétől megindult egy nagyfokú világnézeti differenciálódás a marxizmus, a neokatolicizmus és az ún. világnézeti függetlenség (Erdélyi Fiatalok) irányába. Csakhogy a harmincas évek közepére ezek a világnézeti különbségek alárendelődtek a kisebbégi helyzetből adódó közös érdekeltségnek: a saját társadalmuk belső élete, ellenállóképessége, intézményei megerősítésének. Ez a többségi politikával szemben kifejlődött közösségi felelősségérzet lett az alapja a Vásárhelyi Találkozó egységfrontos határozatainak, amelyet az OMP is elfogadott.

A "nemzeti összezáródás" folyamata 1933--34-től folyamatosan erősödött. Az 1934 végi parlamenti javaslat az utolsó kísérlet volt a problémák érdemi kezelésére. Az 1938-as kisebbségpolitikai engedményekről már minkét fél tudta, hogy a müncheni döntés után elégtelenek a kérdés kezelésére.

Az összezáródási folyamatot foglalta össze az Aki nincs velünk, az ellenünk című vezércikk 1933-ban. "Az erdélyi magyar közlélek egyre világosabban érzi, hogy az ittvaló magyar életnek súlypontja nem azokon a kérdéseken van, amelyek a napi politikával, a szorosan vett állami élettel függenek össze. Természetes, hogy ezek a politikai események hatással vannak a magyarság életére is. Mégpedig sokszor nagyon is közvetlen és fájdalmas a hatásuk. A magyar nép nemzeti öntudatának átütő ereje, életnedveinek sűrűsége azonban semmiféle vonatkozásban ezekkel az eseményekkel összefüggésben nincsen. S mert nincsen, minden, ami ezeken a girbe-görbe síkokon történik, csak nagyon távolról, csak nagyon feltételesen érdekel bennünket. Az igazság az, hogy a mi magyar életünk, a mi nemzeti önrendelkezésünk szempontjából nagyon másodrendű kérdések az országos politikák, pártok harcának, kormányok bukásának és megszületésének kérdései mindaddig, amíg ez az egész román politika a nemzeti államnak, a román nemzet egyedülvalóságának a zárt körében mozog. Nemzetünk számára egyformán ellenfél minden kormányzat, amely nemzeti jogokat csak a román nemzetiségnek enged, a többiek számára pedig csak bárcát ad, amely több vagy kevesebb türelemről szól."⁶⁵

* Készült a Teleki László Alapítvány Közép-Európa kisebbségkutatási programja keretében.

¹ A Magyar Párt kívánsága és ennek hatása a román közéletre. Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 1.

² 1934. november 12--13-án Kolozsváron együttes ülést tartott az OMP elnöki tanácsa, intézőbizottsága, parlamenti csoportja és a kisebbségi szakosztály. A tanácskozás kulcsgondolata, hogy "teljesen megakasszák életlehetőségeinket. Amilyen életképes a magyarság ereje, úgy fogja ezt a rohamot kiállni". A tanácskozáson a következő sérelmeket vették számba: a tisztviselői nyelvvizsgák és elbocsátások; a felekezeti tanerők nyelvvizsgája; a cenzúra szigorítása; az ostromállapotra hivatkozó rendelkezések; a közigazgatási időközi bizottságok tevékenysége; a székely kulturális autonómia; a névelemzések; a magánalkalmazottak és ipari munkások egzisztenciális veszélyeztetettsége a munkavédelmi törvény által. Rendkívül súlyosnak tekintették a sajtóorgánumok uszító hangvételét és azt, hogy a "különböző törvények, kormányzatok és hatósági intézkedések folytonos sorozata az egyenlő elbánás kötelezettségének legkirívóbb sérelmével napról napra rendszeresen a magyarság minden rétegének életlehetőségét támadják és semmisítik meg". (Keleti Újság 1934. november 15.) A felirati vitában képviselendő álláspontról november 30-án Bukarestben tárgyalt a parlamenti frakció. Ekkor jelölték ki a szónokokat és egyeztették az indoklásokat. (Keleti Újság 1934. december 2.) November végén magyar szempontból még egy fontos eseményre került sor, 28-án az egyházak és az OMP közös küldöttsége járt Anghelescu oktatási miniszternél a nyelvvizsgákon elbukott egyházi tisztviselők ügyében. A miniszter megígérte az ügy kivizsgálását és alapos memorandumot kért. Az eljárás már ismerős volt: megkezdődött az ügy húzása-halasztása, a megoldás reménye nélkül. (Keleti Újság 1934. november 30. )

³ A királyi trónbeszédre, amely leginkább külpolitikai vonatkozású volt, 1934. november 15-én került sor. November 26-án terjesztették be a felirati javaslatot. Az OMP képviselői parlamenti felszólalásainak jegyzékét adja Kiss Árpád: A magyar törvényhozók működése a román parlamentben. Magyar Kisebbség 1936. 13. sz. 342--356.; 14. sz. 375--392.

⁴ Erről áttekintést ad Mikó Imre: Huszonkét év. Studium, Budapest 1941. 141--155.

⁵ A Rudolf Brandsch vezette titkárságról: A kisebbségi államtitkárság munkaprogramja. Magyar Kisebbség 1931. 12. sz. 451--452.

⁶ Az adott időszak két nagy korrupciós ügye, amely a liberális--nemzeti parasztpárti politikai csatározások fő kérdésévé, a pártokat megosztó témákká váltak. Ezeket az ügyeket külön parlamenti bizottságok vizsgálták ki.

⁷ Desbaterile Parlamentare 1934--1935, Adunarea Deputatilor, Monitorul Oficial 13. 205--206. (Továbbiakban Deput.) A beszéd magyar szövege megjelent: Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 1--6. Ahol az idézett szöveg magyar változatának adatait is megadom, ott azt a fordítást közlöm.

⁸ A paktumról részletesebben Gyárfás Elemér: Az első kísérlet. Magyar Kisebbség 1937. 2. sz. 41--70.; 3. sz. 77--99.

⁹ Részletesebben Bárdi Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között. Regio 1997. 2. sz. 37--42.

¹⁰ A szerződés és az ezzel kapcsolatos vita szövege: Egy figyelemreméltó szerződés. Magyar Kisebbség 1933. 10. sz. 285--294.

¹¹ Nicolae Iorga: Contra dusmăniei dintre natii. Români si Unguri. 1932. Ua. magyarul: A nemzetek közötti gyűlölködés ellen. Románok és magyarok. Bp. 1992. 59. Encyclopaedia Transylvanica.

¹² 1934. október 9-én Marseille-ben a horvát Usztasa szervezet megbízásából meggyilkolják Sándor jugoszláv királyt, és halálos lövés éri Barthou francia külügyminisztert. Mivel az utóbbi Usztasa-merénylet egy dunántúli táborban történt, a Népszövetség vizsgálta Magyarország felelősségét is. Az ezzel kapcsolatos vitákban és a Népszövetséghez beadott kisebbségi panaszok tárgyalásakor gyakran felmerültek a romániai magyarság sérelmei.

¹³ Desbaterile Parlamentare 1934--1935, Senatul, Monitorul Oficial 13. 129--130. (Továbbiakban Senat.) A beszéd magyar szövegét közölte: Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 6--12.

¹⁴ Deput. 433--435., magyarul Carpatpress 1934. december 19.

¹⁵ A hivatalos népszámlálási adatok a következők: 1910: 1715 fő; 19,9% -- 1930: 4170 fő; 27,9%. A románság aránya csökkent 31,6%-ról 27,6%-ra.

¹⁶ Deput. 253--268., magyarul Carpatpress 1934. december 19.

¹⁷ Universul 1934. december 13.

¹⁸ Idézi a Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 17--18.

¹⁹ Uo.

²⁰ Erdélyi Lapok 1934. december 15.

²¹ Erdélyi Lapok 1934. december 14.

²² Ellenzék 1934. december 14.

²³ Keleti Újság 1934. december 14.

²⁴ Uo.

²⁵ A közel 3 órás beszédből, amely csak részben foglalkozott a kisebbségi kérdéssel, valójában a parasztpárti kritikákra próbált összefoglalóan válaszolni, a Carpatpress 1934. december 26. és a Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 12--13. összeállítását adom közre.

²⁶ Uo.

²⁷ Uo.

²⁸ Uo.

²⁹ A kihagyott szövegrészben ismerteti Gyárfás indoklását.

³⁰ Senatul 206--207., magyarul Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 13--15.

³¹ Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 23.

³² Keleti Újság 1934. december 20.; Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 23.

³³ Universul 1934. december 20., magyar szövege: Carpatpress 1934. december 22.

³⁴ Universul 1934. december 21., magyar szövege: Carpatpress 1934. december 22.

³⁵ Uo.

³⁶ Uo.

³⁷ Uo.

³⁸ Universul 1934. december 20., idézi Gyárfás Elemér: Miben hibáztunk? Keleti Újság 1934. december 31.

³⁹ Carpatpress 1934. december 22.

⁴⁰ A harmincas években kibontakozott romániai Antirevizionista Mozgalom és a politikai élet jobbratolódása nyomán felfokozódott kisebbségellenes légkörbe robbant be Vaida-Voevod numerus valachicus terve, amely a közép- és felsőoktatásban korlátozta volna a kisebbségek részvételét. Vaida a kisebbségek évszázados előnyeiről, a bennszülött románság elnyomásáról szóló érveléssel támasztotta alá a Nemzeti Parasztpárton belül folytatott vitát. Maniu a párt más vezetőivel együtt a leghatározottabban elutasította a tervet. "Fájdalmasan érintett, hogy egyik-másik szónok a demokrácia ellen beszélt. Ha nem lett volna ez a demokrácia, mi még ma is az ekét húznók az idegenek földjén. Mi mind, akik itt vagyunk, Vaidát kivéve, szerény társadalmi osztályhoz tartozó ősöktől származunk, akik csak a demokrácia hatásaként emelkedhettünk fel. [...] A valóság tényleg az, hogy a magyarok, szászok stb. a múlt társadalomból átmentett gazdasági és társadalmi felépítettségét meg kell változtatnunk minden eszközzel. [...] Támogatnunk kell a tehetséges román elemet. Nem értek egyet azonban abban, hogy bárkit is kizárjunk az iskolából. [...] Ebben a tekintetben ma is kitartok az alba-iuliai határozatok mellett, amelyek szentesítik valamennyi állampolgár jogát a művelődéshez, és soha nem fogok aláírni olyan határozatot, amely korlátozni akarná ezt a szabadságot. [...] Egy idegen uralom alatt levő népnek két célja kell hogy legyen. Az egyik, hogy tökéletesítse magában a nemzeti öntudatot, s a másik, hogy a nemzeti különválás szellemében tartsa fenn magát. Mi, erdélyi románok, a magyar uralom alatt mindent elkövettünk a két cél elérése érdekében. [...] A helyzet azonban egészen más ma, amikor uralkodó nép vagyunk. Kötelességünk, hogy leromboljuk az elkülönítő falat köztünk és a kisebbségek között, hogy ne érezzék elnyomottaknak magukat, hogy otthon érezzék magukat nálunk, és hogy megvalósíthassuk velük a lelkek fúzióját." (Magyar Kisebbség 1935. 5. sz. 135--137.) Maniu itt és más megnyilatkozásaiban is a kisebbségek elnyomása helyett a román elem gazdasági támogatását tartotta fontosnak, hasonlóan azokhoz a magyar politikusokhoz, akikkel a század első évtizedében csatázott a budapesti parlamentben.

⁴¹ A kihagyott részben Iamandi szó szerint megismétli parlamenti nyilatkozatát.

⁴² Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 20--22.

⁴³ Patria 1934. december 26.

⁴⁴ Keleti Újság 1934. december 26. De a városok ügyében Iamandit korrigáló Nicolae Iorgát is ugyanitt figyelmeztették, hogy mivel a felesége erdélyi és Budapesten végezte középiskolai tanulmányait, ettől ő is könnyen "magyarofil"-ság bűnébe keveredhet...

⁴⁵ Ellenzék 1934. december 30.

⁴⁶ Keleti Újság 1934. május 3.

⁴⁷ Ellenzék 1934. december 30.

⁴⁸ Magyar Kisebbség 1935. 1. sz. 23.

⁴⁹ Keleti Újság 1934. december 31.

⁵⁰ Nationalul Noua 1935. január 8. Ismerteti a Keleti Újság 1935. január 10.

⁵¹ Az egész vita megtalálható Deput. 494--511., magyarul Keleti Actio, Népies Irodalmi Társaság politikai anyagai, 1934--1935, Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL) P 1077. 404--419.

⁵² Uo.

⁵³ Uo.

⁵⁴ Uo.

⁵⁵ Senat. 328--329., magyarul Magyar Kisebbség 1935. 2. sz. 101--103.

⁵⁶ Uo. 329.

⁵⁷ Ez a kézirat, amelyet rövidítésekkel közreadok, a Népies Irodalmi Társaság Politikai Osztályán készült, feltehetően Mester Miklós munkájaként. Az eredeti szövegváltozaton nincs Mester feltüntetve, de a NIT 1935. évi jelentése utal arra, hogy ő készített egy ilyen összefoglalót (MOL K-437-1935). A dokumentum megtalálható: Keleti Actio MOL P 1077 6. köt. 1935. 845--861.

⁵⁸ Ismerteti az álláspontot: Sextil Puscariu a Romania Nouă 1931. szeptemberi cikksorozatában.

⁵⁹ Iuliu Maniu: A kisebbségi kérdés. Papp Z. Attila fordítása. Megjelenés alatt a Limes 1998/4-es számában. Eredeti forrás: Iuliu Maniu: Problema minoritătilor. Cultura Natională, Bucuresti 1924. 21.

⁶⁰ 1926. október 30-án Turnu Severinben tartott beszéde. Közölte a Viitorul 1926. november 2.; Adevărul 1926. november 2.; Universul 1926. november 3.

⁶¹ Mikó Imre: i.m. 104--106.

⁶² Carpatpress 1934.

⁶³ Mikó Imre: A román kisebbségi statútum. Hitel 1938. 3. sz. 177--192.

⁶⁴ Az itt ismertetett adatok a Magyar Lapok 1938. május 22-i A romániai kisebbségügyi hivatal című összeállításából származnak.

⁶⁵ Erdélyi Lapok 1933. november 25.