A Keleti Akció (I.)
A romániai magyar intézmények anyaországi támogatása az 1920-as években.*

 Az első világháború után Romániához csatolt volt magyarországi területek magyar intézményrendszerének anyaországi támogatását, budapesti kormányzati körökben Keleti Akciónak nevezték.

 A határon túli magyarság intézményei és a magyarországi kormányzat közötti együttműködésnek három fontos területe volt: az adott kisebbség helyzetének feltárása és elemzése; a hazai szervezetek és állami intézmények támogatása a határon túli magyar társadalmi intézmények (iskolák, egyházak, sajtó stb.) részére; politikai támogatás a nemzetközi kapcsolatokban és közvetlen együttműködés az anyaország kormányzati szervei és a szomszédos országok magyar politikai szervezetei között.

 Ez a tanulmány a Népies Irodalmi Társaság (továbbiakban NIT) tevékenységével foglalkozik, amely a Keleti Akcióban, az előbb említett első két feladatkörben meghatározó szerepet töltött be.

 Ezzel a kormányzati tevékenységgel, illetve a NIT történetével ­ B. Bernáth István kéziratát kivételével ­, eddig a szakirodalom nem foglalkozott. [1] A romániai magyar politikusok és a magyarországi kormányzat szoros kapcsolatára már Tilkovszky Loránt utalt a hatvanas években megjelent munkájában. [2] Romsics Ignác a Bethlen Istvánról írt monográfiájában foglalkozott az 1919-ben létrehozott titkos "erdélyi minisztériummal". [3] Az erdélyi és a magyarországi politikusok kapcsolatait a húszas évek transzszilvanizmusát vizsgáló könyvében K. Lengyel Zsolt is érintette. [4] Az anyagi támogatás kérdése Cs. Gyímesi Éva Makkai Sándorról írt tanulmányában merült fel. [5] Ő idézi Jakabffy Elemér naplóját, aki a református püspök távozását arra vezette vissza, hogy a romániai politikai rendőrség felfedte Makkai Magyarországról érkező anyagi támogatását. Egy másik kisebbségpolitikus, Paál Árpád kézirathagyatékában az impériumváltás időszakára vonatkozó a tisztviselői támogatásokat és az egyházi iskolák magyarországi segélyezését bizonyító töredékes iratanyag került elő. [6]

 A téma feldolgozatlanságát egyrészt az magyarázza, hogy a kutatók tartottak attól, hogy a magyarországi támogatásokra vonatkozó tények feltárása a romániai magyarságot mint "ötödik hadoszlopot" tárgyaló romániai propagandát erősítené. [7] Másrészt az Erdély 1918 utáni történetével foglalkozó kutatások az impériumváltást és a magyarság sérelmeinek feltárását helyezték középpontba. A publikációk másik csoportja a magyar revíziós propagandával foglalkozik. A magyar-magyar kapcsolatok feltáratlanságának harmadik oka a források viszonylagos hiányában keresendő. A Miniszterelnökség II. osztályának iratanyagából összeállítottak egy dokumentumgyűjteményt, az intézmények innen történő támogatására vonatkozó iratanyag azonban nem került a Magyar Országos Levéltár gyűjteményébe. [8]

 A téma feldolgozását azért tartottuk fontosnak, mert e nélkül a kisebbségi társadalmak intézményépítési folyamatai nem értelmezhetőek. A nemzeti kisebbségek anyaországi támogatására már az első világháború előtt sor került a Kárpát-medencében. 1918-után pedig az új nemzetállami elitek hallgatólagosan tudomásul vették ezt a fajta segélyezést, hiszen ez is hozzájárult a mindenütt sok belpolitikai feszültséggel járó kisebbségi problémák részleges kezeléséhez. 

 A határon túli politikusok és intézmények a segélyezésekről nemigen készítettek feljegyzéseket. A rendszeresen ellenőrzött elszámolásokat jórészt megsemmisítették. [9] Rendelkezésünkre állt a Miniszterelnökség iratanyaga, ezen belül a legtöbbet használtuk a Társadalmi Egyesületek Szövetsége Központjának (továbbiakban TESzK) töredékes dokumentumait. Másik komoly forrásbázisunk a NIT-nak, a Keleti Akcióra vonatkozó dokumentumgyűjteménye volt. [10]

 Dolgozatunk első része a NIT létrejöttének körülményeit tárgyalja, majd az intézmény adatgyűjtő és dokumentációs rendszerét mutatja be. Ezt követően az intézmény oktatásügyi tevékenységét és a romániai magyar társadalmi szervezetek pénzügyi támogatásának kereteit tekintjük át. A tanulmány arra keresi a választ, hogy a korabeli elemző munka milyen keretek között és hogyan folyt, valamint arra, hogy milyen elvek alapján épült ki a támogatási rendszer és mi volt a segélyezés stratégiája.

 A Népies Irodalmi Társaság előzményei. 

 Az ellenforradalmi kormány Szegedről majd Budapestről 1919-20-ban vasutasokból és katonatisztekből álló futárszolgálaton keresztül folyamatosan kapcsolatot tartott a demarkációs vonalon túli, erdélyi magyar vármegyei tisztviselői karral. Ezen keresztül szervezték a román hűségeskü letételével szembeni ellenállást, a jogfenntarás alapján a fizetések további folyósítását, valamint a megszállásból adódó sérelmekkel kapcsolatos adatgyűjtést. Ezt a munkát 1919 első hónapjaiban a megszállt területeken egymástól függetlenül különböző csoportok, általában a vármegyék helyben maradt törvényhatósági elöljárói végezték. Külön ­ külön keresték a kapcsolatot a magyarországi hatalmi központokkal. [11] Majd az útkereső szerveződések összefogására és a magyarság politikai irányítására Kolozsváron megalakult az úgynevezett erdélyi központ.

 Apáthy István kelet-magyarországi főkormánybiztos 1919. január 18-i letartóztatása után a román katonai hatóságok ellenállás nélkül vették át a hivatal épületét az ottmaradt iratanyaggal együtt. Ezt követően a helyi kormányzati hierarchiában Apáthyt követő Grandpierre Emil kolozsvári főispán, Kolozsváry Bálint, a Ferenc József Tudományegyetem rektora és a Költő Gábor bíró alkotta csoport tartotta a budapesti kormányzattal, elsősorban Bethlen Istvánnal, Teleki Pállal és szakértőikkel a kapcsolatot. [12] Ez a társaság vált ­ összeköttetéseik és 1919 előtti közigazgatási hierarchiában betöltött szerepük révén ­ a tisztviselői ellenállás irányítójává. A magyar tisztviselői kar a román megszállást csak ideiglenesnek és nem közhatalom-változásnak tekintette. Épp ezért nem tettek hűségesküt a román királyra. Grandpierréket a nagyszebeni Kormányzótanács is a magyar hivatalnoki kar képviselőiként fogadta el, és tárgyalásokat folytatott velük a hűségeskü letételéről. [13]

 A kolozsvári központhoz még 1919-ben csatlakozott Papp Antal kolozsvári pénzügyi igazgató és Nagy László helybeli ügyvéd. 1919 nyarán, majd szorosabban 1920-ban kapcsolódott az előbb említettekhez Paál Árpád, Udvarhely megye helyettes alispánja, akinek Kolozsvár volt a kijelölt kényszerlakhelye. Ő építette ki a csoport székelyföldi kapcsolatait. [14]

 A központ három területen dolgozott: a budapesti Békeelőkészítő Iroda részére információkat gyűjtöttek a román megszállás alatt elkövetett jogsértésekről és a különböző atrocitásokról; a Magyarországról érkező támogatásokból megszervezték a magyar tisztviselők segélyezését; a magyar felekezetek vezetőivel együtt szervezték az új magyar egyházi közoktatást. [15] Az Erdélyt behálózó ­ elsősorban vármegyei tisztviselők alkotta ­ kapcsolatrendszerük, a Szellemi Front mozgalma a békeszerződés aláírásáig a hűségeskü megtagadását hirdette és a tisztviselői kart látta el nem cenzúrázott információkkal. [16] Paál és Költő különböző spontánul szerveződött csoportokkal is kapcsolatban álltak, de óvtak a meggondolatlan akcióktól. A békeszerződés aláírásáig bíztak az anyaországi felszabadításban, de a kolozsvári központ 1921 tavaszán már azt kérte a budapesti kormánytól, hogy fékezzék meg a szélsőséges propagandát, és ne küldjenek felelőtlen izgatókat Erdélybe. [17]

 A központhoz tartozott 1920 nyarától gróf Bethlen György, az Erdélyi Gazdasági Egyesület vezetője, magával hozva a szervezet kiterjedt kapcsolatrendszerét. Bethlen ekkori tevékenysége és az ennek révén megnövekedett politikai súlya nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1924-ben a romániai Országos Magyar Párt (továbbiakban OMP) alelnökévé, majd 1926-ban elnökévé választották.

 1920 novemberében Papp Antal, a kolozsvári központ képviselőjeként Budapestre költözött. Majd a következő év augusztusától, a Teleki Pál elnökletével működő Társadalmi Egyesületek Szövetségének [18] ­ a határon túli magyarok támogatását irányító intézmény ­ operatív vezetőjeként tevékenykedett.

 A kolozsvári informális központ ­ miután elérte, hogy a magyar kormány 1921 februárjában saját megbízottjának tekintse [19] ­ a meginduló romániai magyar politikai életben a budapesti álláspontot képviselve, a passzivitás képviselőjeként meghatározó szerepet töltött be. A magyar kisebbségi politika örök dilemmája, jelentkezett ekkoriban is: nehezen lehetett elkülöníteni a budapesti és az erdélyi álláspontot (illetve Grandpierrék véleményét). Ebben az esetben , az aktivitás ­ passzivitás vitában kizárólag az utóbbi álláspont képviselői informálták a budapesti kormányt a romániai viszonyokról. Egyrészt azért, mert az aktivitás hívei (a Keleti Újság köre, a Kiáltó Szó szerzői) úgynevezett októbrista álláspontot (nyitás a román társadalom és pártok felé és a társadalom demokratizálásának folyamatában értelmezték a kisebbségi kérdést) fogalmaztak meg. Másrészt a Grandpierre vezette csoport és Bethlen szakértőinek politikai értékvilága azonos volt, sőt egyik régi közvetlen munkatársuk, Papp Antal, mint már említettük a kisebbségi ügyek magyarországi intézésében kulcspozíciót foglalt el. Összefoglalva úgy is lehetne a helyzetet jellemezni, hogy míg az aktivitás hívei az 1918 előtti nemzetiségpolitika tekintetében elfogadták Jászi Oszkár jogkiterjesztő álláspontját, addig a passzivisták és a Magyarországon uralomra került politikai elit szakértői ugyanebben a kérdésben a jogszűkítés álláspontjának hajdani képviselőiből kerültek ki. E magyarországi kör meghatározó személyisége Jancsó Benedek volt, aki már jóval 1918 előtt  figyelmeztetett a román nemzeti mozgalom veszélyességére.

 A kolozsvári központ információs és a támogatásokat elosztó jogköre 1922-ben előbb a báró Jósika Samu elnökletével megalakuló Magyar Szövetséghez, majd annak betiltása után a Grandpierrék szervezte Magyar Nemzeti Párthoz, illetve 1922 decemberében az utóbbiból és a Kós Károly vezette Magyar Néppártból létrejövő romániai Országos Magyar Párthoz került. Az anyaországi kormányok mindvégig ezt a szervezetet ismerték el a romániai magyar kisebbség egyedüli legitim politikai képviseleteként. A húszas évek első felében épültek föl a magyarországi kormányzati támogatás elosztásának erdélyi keretei. A politikai jellegű segélyek egyértelműen az OMP-hoz kerültek, a társadalmi, elsősorban az oktatási intézmények támogatásának elosztásában a történelmi magyar egyházak képviselői vettek részt a Felekezetközi Tanácson keresztül. [20]

 Az első világháború előtt a külföldön élő magyarok ügyei közvetlenül a Miniszterelnökséghez tartoztak. A századfordulón kezdődő úgynevezett magyar akciónak területenként több ága létezett. 1902-1903-ban indították az amerikai magyar akciót, a Magyarországról kivándorolt nemzetiségiek amerikai mozgalmainak ellensúlyozása érdekében. Az akció célja a szlávok közötti nyelvi, kulturális, vallási különbségek mesterséges fenntartása és a nemzeti egységtörekvések letörése volt. A horvátországi- és a romániai magyar akción keresztül biztosították a magyar szórványok egyházi és iskolai ellátását. A kormányzat a külföldön lévő magyar intézményeket nem közvetlenül, hanem az erre a célra létrehozott társadalmi szervezetek közreműködésével támogatta. [21]

 A kormányzati támogatás társadalmi szervezeteken keresztüli folyósítását alkalmazta a német kisebbségpolitika is. [22]

 Magyarországon 1918 őszétől egyszerre több minisztérium (Külügy, Propaganda, Nemzetiségi) párhuzamosan foglalkozott a kelet-magyarországi (a békeszerződésekkel kapcsolatos és a megszállt területek magyarságát érintő) ügyekkel. Ugyanekkor 16 különböző, a volt székely egyesületek tagjaiból és a keleti országrész menekültjeiből álló szervezet jött létre, hogy az Erdélyben maradottak és a menekültek érdekeit képviselje. [23]

 A határon túli magyarok támogatásának világháború előtti módszerei 1918-ban is alkalmazhatónak tűntek, de keretei - a meglévő szervezetek, a feladat nagysága, a közvetítésre jelentkező intézmények nagy száma, a revízió szükségessége körüli országos egyetértés s a kérdés rendezésének halogatása miatti belpolitikai feszültségek megelőzése miatt ­ már alkalmatlan volt a teendők ellátására. Az elszakított területek kérdése a kormánypolitika kulcskérdése lett. Ebben összefonódott a béketárgyalások ügye a menekültkérdéssel és a megszállt területeken élő magyarság problémáinak kezelésével. Ezért célszerűnek tűnt a kérdéskörrel kapcsolatos döntések előkészítését és a politikai tevékenységet egy helyre összpontosítani. A szakszerű, nem szólamokra építő fellépést képviselte a már említett gróf Bethlen István, gróf Teleki Pál, Sebess Dénes, Jancsó Benedek, Barabás Endre vezette csoport. Az új helyzetben ­ a nemzetiségek anyaországukhoz csatlakozása a megszállt területeken ­ álláspontjuk igazolását látták, és a múlt nemzetiségpolitikai hibáinak kijavítására törekedtek, sokat okulva a román nemzeti mozgalom tapasztalataiból. Esélyeiket növelte az a tény, hogy Bethlent az új magyar közéletben az erdélyi érdekek leghitelesebb politikai képviselőjének tekintették illetve már a szegedi ellenforradalmi kormány időszakában kialakították kapcsolataikat azokkal az erdélyi ellenállási központokkal, nem utolsó sorban a tisztviselők segélyezése révén ­ melyek később a politikai szervezkedést megindították. [24]

 Friedrich István miniszterelnök és Bethlen István rövid ideig tartó kölcsönös közeledésének eredményeként 1919 szeptember végén Bethlen az erdélyi ügyekkel megbízott titkos minisztérium vezetőjeként a kormány tagja lett. [25]

Bleyer Jakab nemzetiségügyi miniszter ­ akinek hatáskörét az új minisztérium csökkentette ­ javasolta, hogy a Felvidék részére is létesüljön hasonló hivatal. Bethlen ezt az erdélyi speciális helyzetre való tekintettel utasította el. (Itt ugyanis ­ a csehek által megszállt területekkel ellentétben ­ a magyar kormány nem járult hozzá a hivatalnoki kar hűségesküjének letételéhez.) A másik, hatáskörében érintett kormányzati szerv a Propagandaminisztérium volt, melynek erdélyi ügyosztályát rövidesen megszüntették. [26] Hivatalosan a külön erdélyi minisztérium felállítását azzal indokolták, hogy a kelet-magyarországi megszállt területek problémáit egységesen és egy helyben kell intézni. Az intézmény a román megszállás miatt a nyilvánosság teljes kizárásával működött. Az "erdélyi minisztérium" munkatársait a Külügyminisztériumhoz tartozó Békeelőkészítő Iroda alkalmazottaiként ­ az iroda többi dolgozójához hasonlóan ­ különböző minisztériumok állományában helyezték el. [27]

 A titkos minisztérium a Huszár kormány megalakulásakor, 1919 november végén formálisan megszűnt, de osztályai Bethlen István háttérirányításával tovább működtek a Békeelőkészítő Iroda B csoportjaként. A minisztériumban még októberben két főosztályt szerveztek. Az egyik Gagyi Dénes vezetésével az erdélyi menekültek ügyeivel foglalkozott. Ez 1920 tavaszán átalakult Országos Menekültügyi Hivatallá (továbbiakban OMH). A másik részleg három osztálya a Teleki Pál vezette békeelőkészítésben vett részt. A báró Horváth Emil irányította osztály a megszállt területeken történt jogsérelmekről gyűjtött információkat, illetve az erdélyi magyar vezetőkkel, a román kormányzattal és a keleti antant seregek főparancsnokságával tartotta a kapcsolatot. Az osztály rövid ideig működött, mert 1920 tavaszán Horváthot az Országos Menekültügyi Hivatal vezetésével bízták meg. A feladatokat a másik két osztály vette át. A Jancsó Benedek vezette csoport a béketárgyalások Erdélyre vonatkozó anyagának feldolgozását és összeállítását végezte. A harmadik ügyosztály, Sebess Dénes irányításával, a háború utáni, a valószínűsíthetően elcsatolandó erdélyi területek támogatására készített terveket, valamint a kolozsvári központtal a segélyezési ügyeket intézte. Bethlen a különböző minisztériumok állományából összesen 22 főt és 3 millió koronás költségvetést igényelt. [28]

 Az erdélyi menekülteket segítő osztály 1919 október közepétől a segély-, állás- és lakásügyeket intézett. A felvidéki menekültekkel a Felvidéki Liga és a Szepesi Szövetség foglalkozott. Mivel a menekültek többsége a kelet-magyarországi területekről érkezett, az erdélyi menekültügyi osztály 1920 áprilisában, a Békeelőkészítő Iroda B csoportjának további irányítása mellett, Országos Menekültügyi Hivatallá alakult át. Ezzel a másik két megszállt vidékről érkező menekültek problémái is hozzájuk kerültek. A területi ügyosztályok (Kelet, Észak, Dél) feladata volt többek között a"menekültek panaszainak, kérelmeinek és a lekapcsolt országrészekre vonatkozó országos érdekű információk felvétele". [29] Igy ez az intézmény is részt vett a sérelmi anyagok gyűjtésében. A hivatal munkatársai az egzisztenciális gondok kezelése mellett támogatták a menekültek önszerveződését. A segítségükkel létrejött egyesületek Bethlen politikáját támogatva integrálódtak a magyarországi közéletbe. [30] 1919-20-ban a megszállt területekre küldött segélyek jelentős részét az OMH költségvetésében bujtatták el. [31] Az intézményt a Békeelőkészítő Iroda 1920-as megszűnése után a Miniszterelnökség, majd 1922 februárjától a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium felügyelete alá helyezték. A hivatalt 1924-ben a magyarországi bevándorlás feltételeinek megszigorítása, a tömeges áttelepülés megszűnte után felszámolták.

 A Népies Irodalmi Társaság létrejötte

 A Békeelőkészítő Iroda B csoportja mellett1921 őszéig még továbbra is több hivatal és társadalmi szervezet foglalkozott Magyarországon, egymással párhuzamosan erdélyi ügyekkel. A Propagandaügyi Minisztérium ­ ahova Erdély kivételével a megszállt területek ügyei tartoztak ­ 1919 decemberi megszüntetésekor a terület felügyeletét a Külügyminisztérium és a Nemzetiségi Minisztérium egyaránt meg akarta szerezni hiszen ezekkel a kérdésekkel mindkét helyen foglalkoztak. [32] Ha az előbbihez kerül a határon túli magyarok ügyeinek irányítása akkor attól lehetett tartani, hogy a kérdést elsősorban a nemzetközi kapcsolatok viszonylatában fogják kezelni. Ebben az esetben a kormányzati szerepvállalást is nehezen lehetett volna leplezni. A Nemzetiségi Minisztérium pedig - Bethlenék szempontjából - nem volt megbízható, az ott képviselt magyarországi nemzetiségek esetleges külföldi (anyaországi) kapcsolatai miatt. Ezért az idegenben élő magyarok politikai ügyeinek felügyelete visszakerült a Miniszterelnökséghez ahol a III., majd a később e célra szervezett II. osztály foglalkozott ezzel. [33]

 Az ekkor még magyar kormányzati szempontból csak "megszállt"-nak és nem elcsatoltnak tekintett területeken található magyar gazdasági, társadalmi, egyházi intézmények támogatása azonban továbbra sem folyhatott közvetlenül a Miniszterelnökségről. Ezért hozták létre 1920 áprilisában a Bocskay Szövetséget (Tudományos Irodalmi és Közművelődési Egyesület) mint társadalmi szervezetet. Az alapító okiratot Jancsó Benedek elnökként, Barabás Endre jegyzőkönyvvezetőként írta alá. [34] A későbbi dokumentumokban Bethlen István és Sebess Dénes, valamint Papp József (volt kolozsvári ügyvédi kamarai elnök) szerepel alapítóként. A fennmaradt nyilvántartásból kiderül, hogy a tagságot a Miniszterelnökség és a Bocskay Szövetség (majd Népies Irodalmi Társaság) szakértő-hivatalnokai alkották. [35]

 "Az egyesület célja: az ország keleti részében idegen uralom alá került magyarság gazdasági, társadalmi és politikai érdekeinek védelme "volt. [36]

 A Bocskay Szövetség tevékenysége Teleki Pál 1920 júliusi kormányalakítása után bontakozott ki. 1920 augusztusától a Miniszterelnökség Sebess Dénesnek, aki a Békeelőkészítő Iroda megszüntetése után a szövetség ügyeit intézte továbbította a különböző, Erdélyből érkező támogatási kérelmeket arra hivatkozva, hogy a békeszerződés aláírása után ilyen ügyekkel állami szervek nem foglalkozhatnak. [37]

 Ezzel együtt Sebess megszerezte a Miniszterelnökség támogatását a különböző kormányzati szervekkel folytatott vitákban. Jól mutatja a Bocskay Szövetség növekvő befolyását, hogy 1920. augusztus 29-én kezdeményezésükre alakult meg a Szövetségközi Tanács, amelybe az összes erdélyi ügyekkel foglalkozó egyesület és szövetség belépett. [38]

 Azonban ez sem konszolidálta a különböző erdélyi ügyekkel (elsősorban sérelmi propagandával) foglalkozó szervezeteket. A hangos hazai és külföldi propagandával, határon túli diverziós akciókra való bujtogatással megnehezítették a magyar külpolitika nemzetközi integrációs törekvéseit, valamint a szomszédos országok magyar politikai szerveződéseinek érdekvédelmi tevékenységét. Ezért ­ az általános belpolitikai konszolidáció keretében ­ 1921. május 11-én Bethlen István miniszterelnöknél értekezletet tartottak az irredenta [39] szervezetek megszűntetése illetve korlátozása érdekében. [40] Megegyeztek abban, hogy megszűnt a katonai szervezkedés a megszállt területek felszabadítására. Aki ilyesmivel foglalkozik, semmilyen támogatásra nem számíthat. Megtiltották továbbá, hogy katonai futárok keressék fel az erdélyi magyarság vezetőit. Gróf Bánffy Miklós külügyminiszter külön kérte, hogy ne csupán az érintett szervezetek felülvizsgálatára és korlátozására kerüljön sor, hanem a "legveszedelmesebbeket" (a hazai és külföldi propagandájukkal a revíziót hosszú távon megvalósítani készülő külügyi munkát akadályozókat) oszlassák fel. Ugyanekkor határozatot hoztak a nemzetvédelmi célokra alakult egyesületek működéséről. [41] Ebben az egyes szervezetek működését a nemzetközi jogi irányelvekkel kívánták összhangba hozni. Ezért a területek visszaszerzésére, illetve más állam intézményei ellen irányuló tevékenységre utaló megfogalmazásokat és szimbólumokat (zászlók, jelvények stb.) ki kellett hagyni az alapszabályokból és a programokból.

 A tanácskozás után oszlatták fel többek között az Erdélyi Székely-Magyar Szövetséget, amelyet 1919 őszén emigráns székelyföldi tisztviselők hoztak létre és 1920 tavaszán még a Nemzetiségi Minisztérium támogatása révén a Bocskay Szövetség legerősebb konkurensének számított. [42] Ugyanekkor számolták fel az elcsatolt vármegyék törvényhatósági irodáit. Ezeket az anyaországba menekült vármegyei tisztviselők hozták létre a mielőbbi visszatérés reményében, a menekültügyek intézése, a jogfolytonosság hangsúlyozása, sérelmek feltárása és nem utolsó sorban szolgálati jogviszonyuk folyamatos fenntartása érdekében. Ősszel a területvédő ligák is átalakultak; ezeket beolvasztották a Magyar Nemzeti Szövetségbe. [43]

 A Bocskay Szövetség levelezésében ­ rendszertelenül ­ 1921 nyarától használta a Népies Irodalmi Társaság elnevezést. Majd ősszel mikor a Népszövetséghez beadott két panasziratukkal felhívták magukra a román külügyi szervek figyelmét, a Bocskay Szövetség elnevezést hivatalosan is a semleges ­ erdélyi kapcsolatokra egyáltalán nem utaló ­ Népies Irodalmi Társaságra változtatták. [44]

 Az előbbiekben bemutatott intézményi átalakulás a nagypolitika folyamataiban értelmezhető. A trianoni békeszerződés aláírása után a magyar külpolitika ki akart törni a nemzetközi elszigeteltségből. Világossá vált, hogy a revízió követelése időszerűtlen az új diplomáciai kapcsolatrendszerben. Bár a status quot nem tekintették véglegesnek (azt megváltoztathatatlannak elismerő nyilatkozatot sem tettek), de a revízió követelése lekerült a napirendről. A húszas években a legfontosabb külpolitikai célkitűzés az új, nemzetközi politikai kapcsolatok kialakítása volt.

 A történelmi Magyarország szétesésének sokkját a magyar társadalom lassan és nehezen tudta feldolgozni. Igy a hivatalosan képviselt külpolitika ­ nem beszélni a revízóról - és a vonatkozó társadalmi igény a revízióra, pontosabban a sérelmek nemzetközi propagálására látszólag ellentmondásba került egymással. Mivel azonban hosszabb távon a Bethlen kormányzat is a (konkrétan nem tisztázott) revízió megvalósítására törekedett és e téren szüksége volt a társadalmi támogatásra, az 1918-19-ben spontán módon szerveződött (revíziós) társadalmi szervezeteket célszerű volt nem hivatalos kormányzati ellenőrzés alá helyezni. Ennek érdekében Bethlen egy kézbe vonta a támogatást és egységesíteni kívánta különösen a külföldi propagandát, ugyanakkor szétválasztotta az állami és az egyesületi munkát.

 A párhuzamosan folytatott propaganda akciók ügyében már 1919 október 21 - én megbeszélést tartottak különböző intézmények képviselői Bethlen Istvánnál. Felmérték, hogy hol folyik propagandamunka illetve megvitatták, hogy azt hogyan lehetne összehangolni. A párhuzamos akciók megosztották a rendelkezésre álló anyagi forrásokat és nagyon eltérő színvonalú kiadványokat eredményezett. Elhatározták, hogy kölcsönösen tájékoztatják egymást tevékenységükről valamint létrehoznak egy összekötő szervet a Külügyminisztériumban. [45] A revíziós propagandát folytató szervezetek a Területvédő Liga vezetésével 1920 tavaszától erőteljes belföldi propagandába kezdtek az ellen, hogy Magyarország aláírja a békeszerződést, közben az OMH-lal is keresték az együttműködést, mert a kormány által diplomáciai okokból sem vállalható hazai és nemzetközi propagandát akarták felvállalni. A békeszerződés ratifikálása és a nyugat-magyarországi akció után a kormányzat fontos lépéseket tett annak érdekében, hogy a revíziós mozgalom a "kultúra és a szellem fegyverével" küzdő mérsékelt részét megnyerje céljainak. Ennek érdekében hozták létre 1921 augusztusában Teleki Pál irányításával közvetlenül a Miniszterelnöknek alárendelve a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központját. [46]

 A területvédő, revíziós egyesületek munkatársainak egy része különböző minisztériumok állományából lett az intézményekhez beosztva. Bethlen 1921 májusában körlevélben kért pontos tájékoztatást a kirendelt állami tisztviselők számáról, tevékenységéről. Ugyanakkor utasítást adott arra, "hogy a társadalmi egyesületek munkájának ellenőrzése és egységes iányítása céljából a jövőben csak az én meghallgatásom után s az általam javasolt módon méltóztassék tisztviselőket rendelkezésre bocsátani." [47] A beérkező kimutatás szerint a Vallás- és Közoktatási Minisztériumból 514 főt, a Pénzügyminisztériumból 2 főt, a vasúti alkalmazottak közül 8 főt, a postai, távirdai személyzetből 4 főt, a vasgyári - állami - tisztviselők közül 2 főt rendeltek ki valamelyik egyesülethez. [48]

 A TESzk 1921 augusztusi megalakulása után néhány egyesület megszűnt, mások az új szervezethez kerültek. Ezzel együtt a kirendelt állami tisztviselők számát drasztikusan csökkentették. A TESzK-hoz tartozó egyesületek 1922-ben már csak 6 állami tisztviselőt alkalmaztak. Az ide tartozó egyesületek munkatársaira a kormányzati intézményektől eltérő rendelkezések vonatkoztak. [49]

 A határon túli magyarokkal való törődés és a revízió előkészítése a kormányzati és a nem kormányzati szerveknél elválaszthatatlanul összefonódott. E tevékenység célrendszerét Jancsó Benedek fogalmazta meg. "Kétféle integritás van: területi és faji, vagy helyesebben nemzeti. Ez utóbbi azonos a kulturális egységgel. A területet elvehették tőlünk, de azt kedvező és szerencsés körülmények között, ha megjön az alkalom, visszavehetjük, mert az nem fog megsemmisülni. A hazát nem a hegyek, völgyek, a folyók és a síkságok alkotják, hanem az emberek, akik benne laknak. Ha a magyarság az idegen uralom elnyomása következtében e területeken részben vagy egészben elvész, akkor el fogjuk veszíteni a területekhez való legerősebb jogcímünket is. A területi integritás visszaállításának követelését hangoztatva, meg kell gondolnunk, hogy ez idő szerint annak útjában áll Európának a párizsi békeszerződések által megalkotott jelenlegi nemzetközi és államjogi berendezkedése. Nyugat - Európa nagy nemzeteinek közvéleménye "noli me tangere"-nek tartja és ennek következtében mereven visszautasít minden erre vonatkozó kívánságot vagy követelést, mert abban a meggyőződésben él, hogy a jelenlegi status quo-t csak egy új világháborúval lehet megváltoztatni. Ezt a körülményt ismerve, a politikai okosság, sőt a hazafias belátás sem engedi meg, hogy a területi integritást kizárólagosan vezető gondolat gyanánt külpolitikai akciók homlokterébe állítsuk.

 Időszerűtlen hangoztatásával idegen uralom alatt élő testvéreinknek nemcsak nem használunk, hanem egyenesen ártunk is, nem tekintve, hogy miatta úgy tűnünk fel a háborútól rettegő európai közvélemény szemeiben, mint békebontók, és éppen ezért azok részéről nem is számíthatunk semmiféle megértésre vagy méltánylásra.

 A kulturális egységgel azonos nemzeti integritást a párizsi békeszerződések nem szakították szét. Ellenkezően, ezt a faji, nemzeti- és vallásos kisebbségek számára a békeszerződéseknek úgynevezett kisebbségi záradékában biztosították is. Ha a kisebbségi záradékra támaszkodva, azoktól az államoktól, illetőleg azoknak a többségi nemzeteknek kormányaitól, amelyeknek uralma alatt él a magyar nemzetnek egy harmada, azt kívánjuk, hogy semmi olyan törvényhozási vagy kormányzati intézkedést ne léptessenek életbe, amely alkalmas lenne, hogy az uralmuk alatt élő testvéreinket nemzeti kultúrájuktól, nyelvüktől megfossza, vagy ­ e cél elérése érdekében ­állampolgári szabadságukat korlátozza, gazdasági életfeltételeiket elsorvassza, egyáltalán nem érhet az a vád, hogy államuknak belső ügyeibe avatkozva, meg nem engedhető irredentista politikát folytatunk. Arra irányuló követeléseinknek jogosságát, sőt loyalitását sem vonhatja kétségbe senki, hogy testvéreink az idegen uralom alatt is jelenlegi számban, magyar műveltségükben, vagyonukban, ne csak megmaradjanak, hanem saját erejök mértékének megfelelően gyarapodhassanak is." [50]

A Társadalmi Egyesületek Szövetsége

 Az 1921. május 27-i, a következő évi költségvetést tárgyaló minisztertanácsi ülés azzal bízta meg a miniszterelnököt, hogy találkozzon a határon túli magyarok ügyeivel foglalkozó szervezetek képviselőivel és tárgyalják meg az együttműködés lehetőségeit. A tervezett konzultáció megvalósulásáról nem tudunk, de az 1921. augusztus 12-i kormányülésen elfogadták Bethlen javaslatát a Társadalmi Egyesületek Szövetsége Központjának létrehozására. [51] Az intézmény vezetésével Teleki Pált, operatív irányításával, helyetteseként, Papp Antalt bízták meg. A minisztertanácsi határozat leszögezte, hogy a határon túli magyarok ügyeiben kizárólag a miniszterelnök rendelkezhet, meghallgatva egy-egy konkrét kérdés kapcsán az illetékes minisztereket. A társadalmi szervezetekkel e tárgykörben csak Teleki hivatalán keresztül érintkezhet. A központ feladata a határon túli magyarok érdekvédelmével, támogatásával kapcsolatos magyarországi társadalmi tevékenység koordinálása volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Bethlen miniszterelnöksége alatt működő szervezet a Rákóczi Szövetségen (Felvidék) a Szent Gellért Társaságon (Délvidék és a Marostól délre lévő, Romániához került Bánát) és a Népies Irodalmi Társaságon (bánáti rész kivételével a Romániához csatolt kelet-magyarországi területek) keresztül intézte a határon túli magyar társadalmi intézmények támogatását. [52] Az intézményhez tartozott még a Magyar Nemzeti Szövetség, amely belföldi és külföldi propagandával egyaránt foglalkozott. A szövetség az 1918 decemberében alakult Területvédő Ligát magába olvasztotta, így ezután elsősorban külföldi propagandamunkát végzett. A húszas évek második felében formálisan ide tartozott a Magyar Külügyi Társaság, a Szociográfiai Intézet és az Államtudományi Intézet is, de ezek irányításában a TESzk operatív vezetője, Papp Antal nem vett részt. A TESzk létrejötte  után Bethlen nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a határon túli magyarokkal kapcsolatos, nem kormányzati hatáskörben kezelhető ügyekben kizárólag az új szövetséghez tartozó egyesületek járhassanak el. Pl. az Országos Menekültügyi Hivatal az erdélyi magyar tisztviselők sérelmeiről készített népszövetségi beadványának továbbfejlesztésére kért támogatást is ezen az alapon utasította el. [53]

 A TESzk-hoz tartozó egyesületek nem tarthattak fenn közvetlen kapcsolatot a Miniszterelnökséggel és a minisztériumokkal. "A szervezeteknek mindazon vonatkozású ügyekben, amelyek az elszakított területek viszonyaival kapcsolatosak sem előterjesztést, sem jelentést, semmi néven nevezendő beadványt a hatóságokhoz közvetlenül benyújtani nem lehet, hanem egyedül a Te (Papp Antal - a szerző megjegyzése) közvetítéseddel a Miniszterelnökséghez. Szintúgy tilos ilyen ügyekben a hatóságoknál való rövid uton történő személyes eljárás. Kivételt képeznek ez alól a sajtószemelvények." [54] Bethlen ezzel biztosította, hogy az információk hozzá érkezzenek, és az egyesületek ügyeiben is maga dönthessen.

 Az egyesületek a legnagyobb titoktartás mellett működtek. Az alkalmazottakat szigorúan ellenőrizték. Az iratkezelés titkossága mellett a Miniszterelnökséggel folytatott levelezést vissza kellett adni, feltehetően megsemmisítés céljából. A "kívülálló vezető férfiakkal" (azaz a határon túli magyar politikai vezérekkel) csak a szervezet vezetője tárgyalhatott, mégpedig a hivatali helységeken kivül. A kémkedés ellen külön magándetektív-szolgálatot foglalkoztattak. [55]

 Mint már utaltunk rá a határon túli magyarság sérelmeivel és a revízióval kapcsolatos propaganda terén nem volt összehangolt stratégia. A TESz-nek kellett a kérdést rendeznie. Teleki ezt a munkát személyesen kívánta irányítani. Lesújtó volt a véleménye a propagandamunkáról, de ­ a szakszerűség számonkérésén túl ­ új irányelveket ő sem adott. Bethlen sok vonatkozásban egyetértett Telekivel, de fontosnak látta az addigi propaganda hatását is. 1921. november 26-án a négy egyesület vezetői értekezletet tartottak. Papp Antal a külföldi propaganda egységesítését és egyesítését kérte. Javasolta egy egyesületközi bizottság létrehozását, amely minden kiadvány kéziratát átnézné, egyes témákat feldolgoztatna. Az egyesítésen alatt pedig egy a terjesztéssel és a sajtóanyag előkészítésével foglalkozó iroda létrehozását értette. Teleki Pál és Perényi Zsigmond vezetésével létrehoztak egy bizottságot, amelybe a TESz-hez tartozó egyesületek 2 - 2 főt küldhettek. Másrészt Jancsó Benedeket felkérték arra, hogy a külföldnek szánt propagandaanyag összeállítása érdekében alakítson irodát. A bizottság és az iroda azonban még 1922 szeptemberében sem működött. [56]

 1923-ban Bethlen részvételével ugyanebben az ügyben újabb értekezletre került sor, amelyen már a Külügyminisztérium képviselői is résztvettek, de igazából ekkor sem tudtak egységes kereteket kialakítania a propagandamunkát illetően. [57] Az egyesületek és a Külügyminisztérium által folytatott adatgyűjtő és propaganda tevékenységgel elégedetlen Teleki Pál hozta létre a Szociográfiai Intézetet, majd az Államtudományi Intézetet. A közvetlenül a revízióra irányuló propaganda egységesítését, nyilvános társadalmi mozgalom szervezését 1927-től a Revíziós Liga végezte. [58]

 A politikai döntések előkészítése és a konkrét politikai támogatás, kapcsolattartás a TESzk megalakulása után is a Miniszterelnökséghez tartozott. A szövetségbe tömörült egyesületek a kormányzati támogatást közvetítették a határon túli magyarsághoz, illetve nemhivatalos külföldi propagandát fejtettek ki. Bethlen eredeti javaslata szerint a Pénzügyminisztérium folyósította volna a szükséges összeget az éves állami költségvetésből "Magyar Kultúregylet" címen. (A későbbiekben azonban más megoldást találtak.) Az éves költségvetési előterjesztéseket a Pénzügyminisztérium, a Miniszterelnökség és a TESzk illetékesei (elsősorban Papp Antal) együtt állították össze. A központ pénzügyvitelét a Pénzintézeti Központ ellenőrizhette volna, de ez alól felmentést kaptak. Igy a Papp Antal vezette iroda gyakorlatilag az állami ellenőrzésen kívül működött. A határon túlra közvetített összegekről csak a Miniszterelnökség illetékes II. osztályának kellett negyedévente elszámolniuk. [59]

A TESz működését három szakaszra különíthetjük el. Az első időszakban, 1921-1925 között, a határon túli magyarokat támogató egyesületi munkát koordinálta, és ugyanezt próbálta a revíziós propaganda terén is elérni. Ez utóbbi azonban nem sikerült a Külügyminisztérium, illetve a Külügyi Társaság különérdekei, és gyaníthatóan Teleki hosszabb külföldi távolléte miatt. A következő időszakban, 1925-1932 között már csak az egyesületeken keresztül folyó anyaországról kiinduló segélyezési munkát szervezték. A revíziós propaganda új intézménye a Revíziós Liga lett. A határon túli magyar politikusok az enyhülő nemzetközi viszonyok következtében már nemzetközi fórumokon is felléphettek, velük már nemcsak titokban lehetett kapcsolatot tartani. Teleki a revízió "szakmai" előkészítését (adatgyűjtés, tervezetek kidolgozása) tekinthette feladatának egy remélt újabb nagyhatalmi tárgyaláshoz, ezért az Államtudományi Intézet fejlesztését támogatta. 1931-től nincs nyoma annak, hogy a határon túli támogatások közvetítésében a TESz mint koordináló szervezet részt venne.

A Népies Irodalmi Társaság szervezeti felépítése és feladatai

 A NIT szervezetileg két részből épült fel. Az adminisztratív tagozat ­ élén az intézőbizottság által választott ügyvezető igazgatóval ­ a Bocskay Szövetség majd a NIT tulajdonát képező három bérház és két 50 holdas földbirtok ügyeit, az egyesület rendszeres költségvetési támogatásának kezelését, és a társaság adminisztrációját intézte biztosítva a másik rész, a tartalmi munkát végző politikai tagozat működési hátterét. [60]

 Az Erdélybe szánt támogatások nyilvántartása Sebess és a NIT irodavezetőjének, Nyerges Lajosnak a közreműködésével a TESzK-ban történt. A NIT megmaradt iratanyagában csak az éves támogatásokra vonatkozó költségvetési tervezeteket, döntéselőkészítő javaslatokat találtunk. A támogatások átadásáról szóló igazolások sem a NIT-hoz, hanem Papp Antal hivatalába érkeztek. [61]

 A politikai tagozat feladatait a társaság belső szabályzatában a következőkben határozták meg. a) "A romániai kisebbségek - elsősorban a magyar nemzeti kisebbség - egyházi, iskolai, közművelődési, társadalmi, közgazdasági, népmozgalmi (demográfiai), általános politikai és jogi helyzetének tanulmányozása." Ennek megvalósítása érdekében könyv- és irattár létrehozása.

b) Az aktuális romániai kisebbségi problémák tanulmányozása. Az illetékes körök tájékoztatása a magyarság sérelmeiről és védekező akcióiról. Mindezek alapján különböző adazgyűjtemények és panaszíratok összeállítása.

c, Adatokat szolgáltat a romániai magyar kisebbség érdekében folyó nemzetközi propagandához illetve maga is közread különböző kiadványokat. [62]

 Az előbb összefoglaltaknál jóval szélesebb volt a NIT tevékenységi köre. Az adatgyűjtésen és feldolgozáson túl Magyarországon diákotthonokat, Kolozsváron egyetemistáknak kisegítő tanulmányi kurzusokat tartott fennt, valamint budapesti tanári továbbképzéseket szervezett, és a Romániában egyetemet végzett magyar fiataloknak ösztöndíjakat biztosított. A társaság feladata volt továbbá az erdélyi magyar oktatási, egyházi intézmények segélyezésének szervezése. A NIT általunk ismert iratanyaga 1943-mal lezárul. A társaság diákotthona - 1945 után már nemcsak erdélyi származású lakókkal - 1949-ig működött. [63] Az intézmény másirányú működéséről ebben az időszakban nincs tudomásunk.

 Adatgyűjtés, helyzetfeltárás

 A NIT politikai tagozatának munkáját 1920 júniusára szervezték meg. A szabadabb postai forgalom megindulása és az utazási feltételek bővülése lehetővé tette új kapcsolatok kialakítását és a rendszeres sajtófigyelést. A tagozat munkatársai ekkoriban több megyét felkerestek és részletes beszámolókat készítettek egyes városok, megyék belső politikai viszonyairól, a magyar önszerveződések állapotáról. [64]

 Az osztályt Jancsó Benedek szervezte meg és haláláig ő vezette , [65] helyettese Barabás Endre volt. [66] A sajtófigyelést három referens végezte. Rajtuk kívül a csoporthoz tartozott még Fülöp Pál, aki 1921-ig az osztályon dolgozott, majd Bukarestbe költözött, és 1922 januárjától mint a NIT megbízottja rendszeresen küldte a romániai román és francia nyelvű hírlapokat, folyóiratokat, röpiratokat, könyveket és a hivatalos kiadványokat.

Jancsó úgy terve szerint Budapesten megbízható romániai munkatársakat képeznek volna ki; és Romániába visszatérve ők vállalták volna az adatgyűjtés munkáját. Ezt azonban nem sikerült megvalósítani. [67] Jancsó Bendek halála után a sajtóelemzést Szeremley Ákos, a mellé könyvtárosként beosztott Mester Miklóssal együtt végezte. A harmincas években a Kolozsvárról áttelepült Grandpierre Emil, majd 1938-tól fia - a később neves író - elemző munkát végeztek. Egyetemistaként került az osztályra 1936-ban Sólyom László akit 1943-ig alkalmaztak. [68]

A NIT több cél szolgálatába állított adattára részben a tudományos kutatások bázisaként működött. Szász Zsombor, Barabás Endre, Jakabffy Elemér, majd a harmincas években Polonyi Nóra, Mester Miklós, Bíró Sándor, Nagy Lajos, Mikó Imre és mások itt végezték tudományos munkáikhoz az adatgyűjtés jelentős részét. [69] Az adatbázis politikai rendeltetése a kormányzat aktuális tájékoztatása volt a romániai viszonyokról. Az adatgyűjtés alapján a munkatársak is készítettek összefoglalókat, elemzéseket a kormányzat és a külföldön kiadott propagandamunkák részére.Az adattár a következő egységekből épült fel:

 I. Hirlapcikk gyűjtemény: 1931-ig a NIT politikai osztálya átlagosan évente 20 romániai magyar, 10 román és 3-5 német periodikát járatott. A beérkezett példányokból a Romániával illetve az erdélyi magyar kisebbséggel foglalkozó cikkeket kivágták. Ezeket a sajtókivágatokat tartalmuk szerint 10 főosztályból, 79 csoportból és 51 alcsoportból felépülő szakrend szerint rendszerezték. 1928-ban egy-egy munkatárs havi 1 000 cédulát készített.1930-ban a gyűjtemény már több mint félmillió tételből állt. Az idegennyelvű anyagokhoz magyar kivonatokat mellékeltek. 1931-től nem vágták ki a szükséges cikkeket, hanem sajtókivonatokat - bőven annotált bibliográfiai leírást - készítettek. A fontosabb publikációkat, évente 150-200-at teljes egészében lefordították. 1934-1940 között a romániai kisebbségekre nézve sérelmes törvények és a román parlamenti naplók magyar vonatkozású részleteinek fordítását szintén rendszeresen elkészítették. A kéthetente és havonta készülő összefoglaló jelentéseket a húszas évektől kezdve megküldték a Miniszterelnökségnek és az Államtudományi Intézetnek. 1935-től a sajtókivonatokat is rendszeresen átadták a Miniszterelnökség Pataky Tibor vezette II. osztályának [70]

 II. A NIT könyvtárának gyűjtőkörébe a romániai magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos politikai, tudományos, egyházi és iskolai kiadványok tartoztak. 1931-től a hírlapok, folyóiratok bekötött évfolyamai is hozzáférhetővé váltak. A szakirodalom döntő többségét adó magyar, német és román könyvek mellett francia, olasz és angol nyelvű munkákat is gyűjtöttek. Az 1930-ban 3000 kötetes könyvtár a következő évtizedben mintegy ezer tétellel növelte állományát. [71]

 III. Külön kezelték az erdélyi magyar egyházak és iskolák értesítőinek gyűjteményét. Ide kerültek a történelmi magyar egyházak képviselőtestületeinek éves jelentései és jegyzőkönyvei

 IV. Románia Hivatalos Lapját (Monitorul Oficial) és a törvényhozás két házának naplóit 1922 - től folyamatosan beszerezték.

 V. A kéziratgyűjteménybe kerültek az előbbi adattárak anyagainak összefoglalói és a különböző célból készült feldolgozások, a havi összefoglalók, a Népszövetséghez beadott különböző kisebbségi panaszok előkészítő anyagai, és a munkatársak különböző helyeken tartott előadásainak kéziratai.

 A politikai tagozat az adatbázist felhasználva komoly tájékoztató tevékenységet folytatott. Ez közvetlenül revíziós célokat nem szolgált; a kisebbségben élő magyarság sérelmeinek bemutatása volt a célja, majd a harmincas években egyre inkább az életviszonyok feltárására helyezték a hangsúlyt. A belső, kormányzati tájékoztatáson túl a NIT saját kiadványokkal is közreadott. Visszatekintő összefoglalójában Sebess Dénes a lugosi, Jakabffy Elemér szerkesztette Magyar Kisebbség-ről mint a társaság lapjáról tett említést. A huszonegy éven át (1922-1942) kéthetente, 60-80 oldalon megjelenő folyóiratot a NIT anyagilag, támogatta és dokumentumokat, publikációkat is a rendelkezésére bocsátott. [72]

 A húszas évek elején az Erdélyből érkezett menekültek tájékoztatása érdekében a NIT az Országos Menekültügyi Hivatallal együttműködve jelentette meg az Erdélyi Hírek című hetilapot. A 6 000 példányban megjelenő újság a letelepedési lehetőségekről, álláshelyekről, továbbképzésekről, a menekültek alakította szervezetek programjairól, az Erdélyben történtekről és az "üzenőrovaton" keresztül egyes személyek hol- és hogylétéről tájékoztatott rendszeresen. A lap folyamatosan közölte a Romániából kiutasítottak és a vagonlakó családok listáit. 1920 júniusáig szinte kizárólag székelyföldi híreket olvashatunk a lapban, majd ezt követően egyre több a Kolozsvárról, illetve Erdély más részeiről érkezett információ. 1920 végétől a vezércikkeket rendszertelenül francia, olasz vagy angol nyelven is közölve a lapot külföldi propagandára is felhasználták. Az Erdélyi Hírek a menekültek folyamatos beilleszkedésével elvesztette funkcióját. Megszüntetését azonban anyagi okokkal magyarázták. Ebbe a döntésbe a menekültügyi helyzet változásán túl az is közrejátszhatott, hogy 1922-ben már Erdélyben is megjelenhettek olyan lapok, amelyeket a NIT is támogatott (Ellenzék, Magyar Nép).

 1921 április 20-tól nyolc hónapon át, heti öt alkalommal 3-3 oldal terjedelemben, 60-70 példányban Erdélyi Sajtótudósító címmel sajtószemlét jelentettek meg, ezzel a magyarországi sajtót látták el erdélyi hírekkel. A kiadvány anyagát a sajtókivágatokból, az akkor még nehezen hozzáférhető romániai magyar, román, német lapok híranyagából állították össze. E kőnyomatos kéziratából La Transylvanie Enchaineé címmel, Sebess Dénes szerkesztésében kéthetente megjelenő, francia nyelvű válogatást adtak ki. A 2 000 példányos periodikát a nemzetközi sajtóügynökségeknek, nagykövetségeknek és nemzetközi szervezeteknek rendszeresen megküldték. A kiadványt feltehetően Teleki Pál elmarasztaló ítélete miatt szüntették meg. [73]

 Az idegen nyelvű publikációkat úgy próbálták pótolni, hogy a Magyar Nemzeti Szövetség (Területvédő Liga), Les Pays du Danube című hetenként megjelenő folyóiratában - anyagi támogatás fejében - fél ív terjedelemben az erdélyi magyarsággal foglalkozó rovatot indíthattak. 1921-ben a Svájcban megjelenő, kisebbségvédelmi lap a Le Droit des Peuples havi díj ellenében közölt erdélyi problémákat bemutató tanulmányokat. [74]

 A harmincas években Keleti Közlöny címmel egyetlen periodikát jelentetett meg a társaság 600-1 000 példányban. 1933-34-ben a rendszeres sajtófigyelés törzsanyagát a referens folyóirat 13 megjelent számában adták közre. A Keleti Közlöny tematikus csoportosításban sajtókivonatokat, újságcikk-részleteket tartalmazott. A szemlét az érdekelt minisztériumoknak, a nagyobb könyvtáraknak, magyar nagykövetségeknek és az Erdéllyel foglalkozó szakembereknek küldték rendszeresen. A kiadvány 1934 után anyagi okokból nem jelent meg. [75] Helyette évkönyveket terveztek. Az összegyűjtött kéziratokat bekötötték, de nem publikálták. Ez a "Keleti Actio" című bekötött kéziratgyüjtemény e tanulmány egyik fontos forrása.

 Másfél évtized alatt a NIT saját kiadásban vagy más kiadókat támogatva majdnem nyolcvan kötetet jelentetett meg, ebből 45-öt angol, francia, német, olasz nyelven. A kiadványoknak az erdélyi magyar kisebbség sérelmeivel foglalkozó többségéből Jancsó Benedek a román nemzeti mozgalomról írt munkája, Sebess Dénesnek erdélyi agrárreformmal foglalkozó tanulmányai és a Barabás Endre összeállításában készült sérelemgyűjtemény emelkedik ki. [76]

 Mint már említettük, a NIT munkatársai a Miniszterelnökség és más kormányzati, társadalmi szervezetek felkérésére is készítettek tematikus összeállításokat és problémafeltáró tanulmányokat.

 1921 október 6-án és 7-én a Bocskay Szövetség a Népszövetség mellett működő Magyar Titkárságon keresztül terjedelmes memorandumot juttatott el a Népszövetség Főtitkárságához az erdélyi magyar kisebbség általános sérelmeiről illetve a romániai agrárreform igazságtalanságairól. A román diplomácia mindkét beadványt visszautasította. Ugyanez lett a sorsa annak a szintén Jancsóék által összeállított, hasonló tárgyú panasziratnak, amelyet a Magyar-Székely Egyesület adott be 1922 június 30-án. [77]

 1920-ban, közvetlenül a trianoni békeszerződés aláírása után 90 oldalas anyagot készítettek az erdélyi magyarság problémáinak romániai kezeléséről.(Ez az akkoriban folyamatban lévő román-magyar tárgyalásokhoz kapcsolódhatott. [78] Részletesen tárgyalták a sérelmes intézkedéseket, a békeszerződés értelmezését és az ebből származó kisebbségvédelmi - jogi elvárásokat Romániával szemben. Politikai ügyekben általános amnesztiát, a tisztviselőkérdés újratárgyalását és az elindított földreform revízióját kérték. A felekezeti iskolák védelmét, a századfordulón az államnak anyagi okoból átadott egyházi iskolák visszaadását és a békeszerződésben előírt kisebbségvédelmi rendelkezéseknek egy külön kétoldalú egyezményben történő körülhatárolását javasolták. [79]

 A NIT politikai tagozata alapos adatgyűjtést végzett többek között az optáns ügyekben, a Románia és a Vatikán közötti konkordátum tárgyalásokra vonatkozólag és a román - magyar határmegállapító bizottság magyar tagjai részére. [80] Ma is sok tanulsággal szolgálnak a román nemzeti mozgalmak 1914 előtti történetére, Románia belpolitikájára és nemzetiségi politikájára vonatkozó adatgyűjtemények. [81]

 A sajtófigyelés során a húszas években a kisebbségi sérelmeket állították a középpontba. Ezek rendszeres összefoglalását Barabás Endre készítette el. [82] A harmincas évek sajtófigyelésének meghatározó témája az antirevízionista propaganda volt. A "mozgalom" történetét Mester Miklós önálló tanulmányban írta meg. [83] 1940 után a romániai békeelőkészítés (a háború utáni időszakra, az új béketárgyalásokra való felkészülés, a bukaresti politikusok fegyverszüneti tapogatózásainak külföldi visszhangja) a kiemelten megfigyelt témakör. [84]

 A munkatársak különböző egyesületek felkérésére rendszeresen tartottak előadásokat. Ezek közül kiemelkedik a Magyar Pedagógiai Társaság sorozata, amely a határon túli magyarság oktatásügyi helyzetével foglalkozott. [85]

 Barabás Endre állította össze az erdélyi magyarság oktatásügyi statisztikáját is. A legteljesebb adatsorokat 1937-1940 között készítette. [86] A harmincas évek második felében részletes katalógus készült az erdélyi magyar egyházi és kulturális szervezetekről. Tanulmányokat írattak a szórványkérdésről, a magyarság közegészségügyi helyzetéről, az anyaország és Erdély szellemi életének kapcsolatáról és az ezekkel kapcsolatos teendőkről. [87]

 Az évenkénti tevékenységről kiadott jelentéseket összehasonlítva megfigyelhető, hogy a sérelmek összegyűjtésével szemben a magyar önszerveződésekkel, a kisebbségi társadalom belső fejlődésével kapcsolatos problémák a húszas évek közepétől fokozatosan előtérbe kerültek.

 A politikai tagozat feladatai közé tartozott - a Jancsó Benedek vezetése alatti időszakban - a külföldre utazó kormányküldöttségek, társadalmi szervezetek képviselői, valamint a diákcsoportok felkészítése a romániai magyarság helyzetét illetően. [88] A TESZ, illetve a NIT vezetői végezték a határon túlró érkező egyéni igazolások, kérelmek hitelesítését. Ezekben az ügyekben általában Grandpierre Emil véleménye volt a mérvadó. [89]

 A kormányzat legintenzívebben a második bécsi döntés körüli időszakban igényelte a NIT munkatársainak segítségét. Az 1940 június-szeptember közötti időszakban a NIT irodájában állandó ügyeletet tartottak fennt. A hatékony kapcsolattartás érdekében a különböző minisztériumok összekötő tisztviselőket neveztek ki. A katonai, közigazgatási, pénzügyi és kulturális szervek naponta kértek adatokat az erdélyi viszonyokra vonatkozóan. A Magyarországtól elszakított területek közigazgatási monográfiáját 8 nap alatt készítették el. A Vallás - és Közoktatásügyi Minisztérium számára oktatási és felekezeti statisztikákat állítottak össze. [90]

 Jancsó Benedek és munkatársai az adatgyűjtés és elemzés mellett különböző szervezetek létrehozásában is közreműködtek. Az Erdélyből érkező menekültek összefogása érdekében 1920-tól támogatták  az Országos Menekültügyi Hivatal kisegítő szerveként működő  Erdélyi Otthon Önképző és Segélyező Egyesület tevékenységét. Ez az intézmény a menekültproblémák kezelése mellett közös programokat, tanfolyamokat szervezett. Az egyesület dalárdájának és műkedvelő körének a NIT helyiségeiben biztosítottak próbaalkalmat. Rendezvényeiken a társaságot általában Nyerges Lajos képviselte aki egyben az egyesület egyik vezetője volt. Sebess Dénes több mint 300 Otthon-tag optálási ügyét intézte el soron kívül. A NIT számukra segélyeket, pénzügyi garanciákat, 44 családnak a földhöz jutás ügyintézését biztosította. [91]

 1922-ben Papp Antal és Gagyi Dénes a Magyar Külügyi Társaság küldötteiként részt vettek a Népszövetségi Unió tanácsának brüszeli előkészítő értekezletén, majd müncheni nagygyűlésén. Sikerült elérniük, hogy az unióba felvegyék a NIT által létrehozott Magyar Székely Egyesületet mint a Magyarországra menekült erdélyiek szervezetét. A névlegesen létező egyesületet a NIT nemzetközi propagandamunkára használta fel. [92]

 Szintén a NIT patronálásával jött létre a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) amely a húszas években és több mint 1 000 taggal működött. A szervezet legaktívabb magját a NIT egyetemi kollégiumainak lakói adták. A társaság biztosított irodahelyiséget, s előadásokat és nyelvtanfolyamokat szervezett számukra. A SZEFHE külügyi csoportja külön programot dolgozott ki a román-magyar viszony tanulmányozására. Már 1923-ban javasolták, hogy a romániai magyar fiatalok Kolozsváron folytassák tanulmányaikat, és ezt a budapesti kormányzat, bizonyos adófajtákból támogassa egy ottani kollégium fenntartását. Az egyesület által kiadott könyvsorozatot szintén a NIT támogatta. [93]

 1921-től működött a NIT-on belül az Erdélyi Szász Iroda. Feladata egyrészt a németországi közvélemény tájékoztatása az erdélyi szászok, magyarok helyzetéről, másrészt az erdélyi szászok magyarbarát csoportjainak támogatása volt. Mivel ez utóbbi nem sok sikerrel járt, 1922/23-tól elsősorban Németországban igyekeztek, revíziós propagandát kifejteni. [94]

Oktatásügyi támogatások

 Az erdélyi közhatalomváltás után körülbelül 2000 erdélyi származású egyetemi hallgató menekült Budapestre. A pénznélküli, elkeseredett és tájékozatlan tömeg problémáinak kezelése érdekében a NIT amellett, hogy támogatta önszerveződésüket a SZEFHE megszervezésével és 1920 tavaszán elhatározták, hogy részükre a magyarországi egyetemi városokban kollégiumokat hoznak létre. 1920-ban sikerült a menekült diákok számára Budapesten megfelelő épületet szerezni, de itt először csak a NIT központ irodáinak tudtak helyiségeket biztosítani. 1922 - ben sikerült ugyanott kiutaltatni az EMKE volt budapesti kollégiumát. A diákotthont "A kelet - magyarországi főiskolai hallgatók budapesti internátusa"-ként az év szeptemberében nyitották meg. (Később az elnevezés Bethlen István Internátusra változott.) Szegeden 1922 februárjában kezdte meg működését, 21 lakóval, a Bocskay Internátus. Debrecenben ugyanazon év nyarán nyílt meg 30 diákkal a Székely Diákinternátus. Az épületek átalakításával Szegeden 50, Budapesten 60 főnek tudtak szállást adni. 1921 és 1931 között Budapesten 256, Szegeden 227, Debrecenben 64, összesen 547 tagja volt a diákotthonoknak. A kollégiumokban az Erdélyből átjött diákok kb. 1/5 -ét tudták elhelyezési. A tagok döntő többsége orvostanhallgató és műegyetemista volt. A NIT a három városban 10-10 diák ingyenes ellátását tudta biztosítani, de az internátusi tagok fele részesült valamilyen kedvezményben. A szálláson és étkezési lehetőségen túl a diákoknak nyelvtanfolyamokat (a román mindenki számára kötelező volt), előadásokat szerveztek és a SZEFHE- rendezvényeknek is helyt adtak. Tanulmányi előmenetelüket - Budapesten Barabás Endre, a vidéki városokban egyetemi oktatók - figyelemmel kisérték, a kollégiumi tagság feltétele ugyanis a vizsgák sikeres letétele volt. [95] A diákotthonok épületeit költségvetési támogatásból és feltehetően az Országos Menekültügyi Hivatal által eladott Berlin Szállodáért kapott összegből vásárolták. A fenntartás költségeit és az ösztöndíjakat a NIT házaiban a kollégiumok mellett található lakások bérleti díjaiból, a Baracska és Sövényháza határában a társaság tulajdonába került 50-50 holdnyi föld jövedelméből, valamint az erdélyi segélyezésre szánt Tanügyi Alapból biztosították. [96]

 A kollégiumok működtetését eleinte a kialakult menekültügyi helyzet (menekült diákok tömege) tette szükségessé, majd amikor kiderült, hogy a határok rövid időn belül nem változnak meg, a fenntartók úgy gondolták, hogy a Magyarországon képzettséget szerzett diákok Romániába visszatérve a magyar kisebbség vezetői lehetnek.

 Azonban a magyarországi diplomákat Romániában nem fogadták el, [97] és az internátusok lakóit otthon a rendőrség többször zaklatta, ezért évről évre egyre kevesebben tértek haza az egyetemi diploma megszerzése után.1922-1929 között a kollégiumokat 200 végzett diplomás hagyta el. 102 Magyarországon, 53 ismeretlen helyen, 30 Romániában helyezkedett el. [98] 1925 májusában értekezletet tartottak a határon túli fiatalok magyarországi tanulmányairól Bethlen István, Klebelsberg Kunó, Pataky Tibor és mások részvételével. A diákok végzés utáni hazatérése érdekében azt javasolták, hogy a szomszédos országokból érkezettek diplomája Magyarországon ne legyen érvényes. [99] 1928-1929-re a NIT választmányában uralkodóvá vált az a nézet, hogy az erdélyi magyar értelmiségnek Romániában kell diplomát szereznie. [100] Ehhez az ottani egyetemek - elsősorban a kolozsvári - magyar hallgatóinak anyagi támogatásával és az anyanyelvi szakképzési feltételek megteremtésével illetve a diplomások magyarországi ösztöndíjainak biztosításával járultak hozzá. E célból hozták létre 1931- ben a budapesti internátus helyén [101] a Külföldiek Kollégiumát (1935- től Külföldiek Otthona). Ez az intézmény a romániai egyetemeken végzettek számára nyújtott- mai kifejezéssel élve - posztgraduális képzési lehetőséget. Ennek keretében az anyaországi kapcsolatépítést, kutatást, az orvosi szakvizsgák elvégzését támogatták.

 A NIT három hónapos, havi 80 pengős ösztöndíjat, szállást és megfelelő ajánlásokat adott. Ez utóbbi támogatást a kollégium igazgatója ­ Barabás Endre, majd a harmincas évek közepétől Mester Miklós ­ szervezte az egyetemekkel, kutatóhelyekkel és a tudományos élet vezető személyiségeivel. [102] A kollégiumba évente belső tagként 12-13 fős turnusokban (ezt a kis számot azzal indokolták, hogy máskülönben a romániai politikai hírszerzés könnyen felfedezné az akciót) 30-40 fő kapott elhelyezést és ösztöndíjat. Indokolt esetben a három hónapos ösztöndíjakat a kollégium vezetése meghosszabbíthatta. A külső tagok ­ évente átlagosan negyvenen ­ nem a kollégiumban laktak, de felvételükre ugyanazon követelmények vonatkoztak, mint a beltagokéra. Ők is részesültek havi 20-80 pengő ösztöndíjban. A harmincas években jelentkező új, erdélyi magyar értelmiségi elit (amelynek tagjai már 1918 után fejezték be középiskolai tanulmányaikat és románul végezték el az egyetemet) jelentős része a kollégiumban élve alapozta meg magyarországi tudományos kapcsolatait. A kollégium tagjainak foglalkozásonkénti megoszlása azt mutatja, hogy az orvosok és a jogászok voltak a legtöbben, majd a harmincas évek végén megnőtt a műszaki végzettségűek aránya. [103]

 A kollégium épületében egy vendégszállást is kialakítottak a néhány napra Budapestre érkező, ügyeiket intéző erdélyi értelmiségiek részére. Az átlagosnak tekinthető 1936-37. évben  37-en 601 napot töltöttek a vendégszobákban. [104]

 Már az első tanévben kiderült, hogy az erdélyi tanárok évközbeni elfoglaltságuk miatt nem tudják kihasználni a Külföldiek Kollégiuma nyújtotta lehetőségeket. Ezért az erdélyi magyar tanárok és tanítók részére évente nyári 8 hetes tanfolyamokat szerveztek 1932-től 1940-ig. A három erdélyi egyházi főhatóság és György Lajos ­ a NIT kolozsvári megbízottja ­ döntése alapján 14 rendes és 4 bejáró hallgatót vettek fel az első évben. A tanfolyam során a résztvevők előadásokat hallgattak a magyar oktatási rendszerről, pedagógiai és történeti kérdésekről. Különböző pedagógiai módszertani kurzusokon és bemutató tanításokon vettek részt. Magyarország nevezetességeit vidéki kirándulásokon ismerhették meg. [105]

 A második bécsi döntés után a Külföldiek Otthonának a posztgraduális képzést támogató programja megszűnt. Egyrészt azért került erre sor mert az érintettek Dél-Erdélyből nem tudtak átjönni Magyarországra, másrészt az Észak-Erdélyből Budapestre érkező egyetemi hallgatókat kellett a kollégiumban elhelyezni. Az "új" diákotthonba olyan erdélyi diákok kaphattak elhelyezést akik megfelelő szak- vagy felsőoktatási intézmény hiányában Kolozsvárt nem tudták tanulmányaikat elvégezni. Ebből adódóan a lakók többsége műegyetemista, illetve valamelyik művészeti főiskola hallgatója volt. A felvételikor a tanulmányi eredményt és a szociális rászorultságot vették figyelembe. Az intézmény 1941 szeptemberében a Székely Diákotthon nevet vette fel. Ebben az évben 60-an, 1942/43-ban 64-en laktak a kollégiumban. Közülük 46-an Észak-Erdélyből, 19-en pedig Dél-Erdélyből érkeztek. [106]

 A NIT választmánya - magyarországi internátusainak megszüntetése után - különös gondot fordított az egyetemisták romániai képzésének támogatására. Erdélyben az impériumváltás óta több kísérlet ellenére sem sikerült önálló magyar felsőoktatási intézményt létrehozni. [107] A NIT támogatásával az 1928/29-es tanévtől, György Lajos - az erdélyi katolikus, református és unitárius egyház közös tanulmányi igazgatója, aki a kolozsvári egyházi kollégiumok lakóinak tanulmányi felügyeletét ellátta - külön un. kisegítő szemináriumokat szervezett a magyar egyetemisták részére. Ezek hivatalos irányítójaként a Kolozsvári Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Tanulmányi Felügyelő Bizottságát nevezték meg. A bizottság az egyházak és az Országos Magyar Párt képviselőiből 1929 október 4-én ült össze először a diáksegélyző akciók megbeszélésére. Ennek hátterében az állhatott, hogy a magyarországi "illetékes tényezők" elvárták a kolozsvári diáksegélyezés egységesítését. [108] György Lajos javaslatára az alkalmi bizottság 1930 január 14-i értekezletén bejelentette megalakulását, elkészítette szervezeti szabályzatát és tagságát 18 főre egészítette ki. A bizottság 1930-ban 10 értekezletet tartott. Ezeken a magyar egyetemi hallgatók szociális és tanulmányi helyzetével és a meginduló önszerveződéseikkel foglalkoztak. Az 1930 július 4-i értekezlet jegyzőkönyve részletes tájékoztatást adott az előző tanév képzési programjáról. A magyar egyetemisták részére, az egyházi kollégiumokban heti rendszerességgel, 17 kurzust szerveztek. Francia, német, román, latin, görög nyelvórák mellett a magyar nyelvészetet Csüry Bálint, a Mohács utáni magyar történelmet és külön Erdély történetét Bíró Vencel, Erdély művelődéstörténetét Kelemen Lajos, a világtörténetet Bitay Árpád, a kisebbségi jogot Balogh Arthur, a földrajzot Xantus János, az ásvány és kőzettant Balogh Ernő, a kémiát Ruzitska Béla, a matematikát Gergely Jenő, a fizikát Széll Kálmán tanította. Gyallay Domokos rendkívül kedvelt népkulturális szemináriumot vezetett az erdélyi magyarság nemzeti és kulturális feladatairól. Lényegében a szociográfiai alapjait ismertette. A főiskolai sportot Somody István szervezte a KAC és a KKE sportklubokban. A szintén a kollégiumokban szerveződő cserkészetet Puskás Lajos vezette. A felsorolt előadók szakmai rangja garantálta a szemináriumok magas színvonalát. Ez a képzési rendszer a Katolikus Líceum jól felszerelt könyvtárával (igazgatója György Lajos volt) kiegészülve 1940-ig mintegy alternatív egyetemként működött. [109] A harmincas évek Kolozsvárról induló ifjúsági mozgalmainak (Erdélyi Fiatalok, Hitel) meghatározó egyéniségei részt vettek a szemináriumok munkájában, és szakmai felkészülésükhöz nagyban hozzájárultak ezek a kurzusok. (Pl. Kéki Béla és Venczel József, a Hitel szerkesztői egy ideig a liceumi könyvtárban György Lajos beosztottai voltak.)

 1930-ban a katolikus Báthory-Apor szemináriumban 121, a Református Kollégium Internátusában 55 és az Unitárius Kollégiumban 43 diák lakott. A 219 egyetemista közül (az akkori kolozsvári magyar egyetemi hallgatók majdnem fele), 95-en részesültek egyházi ösztöndíjban vagy segélyben. 35-en az Országos Magyar Párttól kaptak támogatást, 18-an az Ellenzék Diákmenzáról, 2 az egyetemtől, 3 egyéb helyről (bankoktól) kaptak ösztöndíjat. Igy a kollégiumban lakó kolozsvári magyar egyetemisták 61 %-a kapott valamilyen társadalmi szervezettől anyagi támogatást. [110]

 Barabás Endrén keresztül a NIT-hoz kapcsolódott Magyarországon a Gyámszülő- és Gondviselő Társaságok létrehozása. Az önként szerveződő társulások célja egy-egy tehetséges fiatal elemi, közép- és főiskolai tanulmányainak (Gyámszülő Társaság) vagy továbbképzésének, külföldi tanulmányutjának (Gondviselő Társaság) anyagi támogatása rendszeres adakozás révén. Az első Gondviselő Társaságot 1925-ben szervezték mrg Bakk Elek támogatására aki az összeadott 3 000 pengőből két éven át Franciaországban medikusként továbbképezte magát. (Ezután Bukarestben jónevű orvosként, a magyar kultúra támogatójaként tevékenykedett.) 1942 júliusáig 35 hasonló jellegű társaság szerveződött. Összesen több mint 13 000 pengő gyűlt össze ilyen módon. A NIT - mint társult adakozó - 11 társaságban szerepelt, és 11 700 pengő támogatást adott. Ezeken a csatornákon keresztül támogatta a Miniszterelnökség II. osztálya több tehetséges erdélyi fiatal külföldi továbbtanulását. Igy kapott segítséget Mikó Imre (a kisebbségi jogvédelem szakértője), I. Tóth Zoltán ( a román-magyar kapcsolatok később kiváló kutatója), és Székely Zoltán (régész, később a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója), akik Franciaországban tanultak a kolozsvári egyetem elvégzése után.

 A tanulmányaikat befejező támogatottak ígéretet tettek arra, hogy az ellenszolgáltatás nélkül kapott adományt, ha megfelelő egzisztenciával rendelkeznek, más fiatal tehetségeknek ugyanilyen módon továbbadják. Barabás a társaságok lelkes szervezője a támogatottak kiválasztásában a szociális helyzetet vagy a kiemelkedő képességeket vette figyelembe. Az oktatási támogatáson túl a tanítók gyermekei számára szerveztek segélyakciókat. A második bécsi döntés után is támogatták a bukaresti szegény sorsú magyar iskolásokat. Barabás, kezdeményezésével az erdélyi fiatal értelmiség támogatása mellett a társadalmi mobilitás egyik csatornáját szerette volna létrehozni. [111]

 Az anyagi támogatás keretei

 A dolgozatban már többször utaltunk a NIT közvetítő szerepére az erdélyi magyar intézmények Magyarországi támogatásában. Az erdélyi értelmiségi szájhagyomány szerint a kormányzati segélyeken túl a magyar tulajdonban maradt romániai gazdasági vállalkozások (elsősorban bányák), szabadkőműves csoportok, nemzetközi egyházi szervezetek segítették a kisebbségi intézményrendszer fenntartását. [112] Az eddig feltárt dokumentumok alapján a következőkben csak az elsőként említett forráscsoportról adhatunk 1931-ig áttekintést. [113]

 A politikai ügyek támogatása az első években nem tartozott a NIT-hoz. Ezt Pataky Tibor a Miniszterelnökség II.osztályának vezetője személyesen irányította a magyarországi bankok romániai fiókjain keresztül illetve a bukaresti magyar nagykövetség és más közvetítők segítségével. [114] A húszas évek második felében azonban már ezeket az összegeket is a NIT költségelőirányzatában számolták el.

 A NIT a TESZ költségvetése alapján az erdélyi történelmi egyházakat, az általuk fenntartott iskolákat, a gazdasági és hitelszövetkezeteket, a különböző kulturális, tudományos és gazdasági egyesületeket, a földművesszövetségeket és az állástalan magyar tisztviselőket támogatta. A támogatásokat koordináló, előbbi két intézmény mellett fontos szerepet jutott az egyházi kapcsolatoknak is, de ezek iratanyaga témánk szempontjából még feltáratlan. Mindezeken túl sok ügyben az előbb említett szervezeteket megkerülve közvetlenül a miniszterelnökhöz fordultak, vagy a kisebbségi vezetők a még az 1918 előtt kialakított személyes kapcsolataikat használták fel. Az együttműködést hatékonyan elősegítették az államigazgatásban dolgozó volt erdélyi tisztviselők is. Ebből adódóan a szerteágazó kapcsolatokon keresztül folyó támogatások arányait nehéz felmérni. Gyakran maradványpénzeket, tartalékalapokat használtak fel támogatási célokra, és ennek feltárását tovább nehezíti, hogy a segélyezés szereplői mindig törekedtek a teljes diszkrécióra.

A következőkben a költségvetésnek a TESzk-hoz utalt támogatásáról, felhasználásáról és egy pénzintézet kisebbségi magyar érdekeket képviselő átalakítási kísérletéről adunk áttekintést.

A megszállt kelet-magyarországi területeken 1918-ban a tisztviselői fizetéseket tovább folyósították, egyes helyeken (pl. Udvarhely vármegyében [115] ) a megszállás közeledtével hónapokra előre kifizették. 1919-ben a szegedi kormány több-kevesebb sikerrel megpróbálta tovább folyósítani a járandóságokat. [116] Az 1919 szeptember 30-i minisztertanácsi ülés 5 millió koronát ítélt meg az erdélyi minisztériumnak átalányösszegként. Ennek egy részét - kb. 2 millió koronát - a demarkációs vonalon túli magyar intézmények támogatására fordították. [117] A december 15-i minisztertanács újabb 7 millió koronát utalt ki a Békeelőkészítő Iroda B csoportja és a keleti országrész számára. [118] Az 1920-21-es költségvetésben - éppúgy mint a későbbiekben - nem szerepelt külön tételként a határon túli magyarok támogatása. Az elcsatolt területeknek az első évben az Országos Menekültügyi Hivatalon-on keresztül juttattak jelentősebb összegeket. [119] Az 1920-21. évi állami költségvetésnek a Miniszterelnökségre vonatkozó fejezetében 6 millió koronát különítettek el a menekültek és hontalanok gondozására. Ezen túl a a rendkívüli kiadások között az OMH részére 16 millió koronát biztosítottak. Ugyanakkor a Belügyminisztérium költségvetésében a menekült volt vármegyei alkalmazottak segélyezésére 2 millió koronát szavaztak meg. Az intézmény költségvetésében komoly tételt jelentett az informatív szolgálat és a sajtóosztály működtetése (erre 2,5 millió koronát költöttek - míg a Miniszterelnökség dologi kiadásaira 2,7 millió korona jutott). Ugyanígy jelentős volt a külügyi kiadványokra (1,7 millió K) és a külföldi hírszolgálatra fordított összeg (2 millió K). A Miniszterelnökség, Sebess Dénes, Papp Antal és Bethlen István töredékes levelezéséből arra lehet következtetni, hogy az erdélyi támogatások bújtatására akkor ezeket a költségvetési fejezeteket használták fel.

 Sebess a kormánytól kapott 600 000 K támogatáson túl, [120] 1920 tavaszától megpróbált különböző támogatási felkutatni. Ilyen volt az a sikertelen törekvés, hogy az 1918 előtti országos alapokból továbbra is folyósítsák a Bocskay Szövetségen keresztül a megszállt erdélyi területekre eső arányos részt. Kérését azzal indokolta, hogy az alapok létrehozásához az elcsatolt vármegyék is hozzájárultak. [121] A Székely Hadosztály 1919 nyarán Kolozsvárra kijuttatott 19,5 millió koronányi pénzmaradékának elszámolását a Pénzügy- és a Honvédelmi Minisztériumokkal szemben a Miniszterelnökség segítségével sikerült elintézni. [122] Az 1916-os román betörés idején elrendelt kiürités során a Székelyföldről származó állatállomány eladásából befolyt 20 millió koronát a Minisztertanács erdélyi célokra utalta ki (a Pénzügyminisztériumban az összegből csak 7 milliót találtak). [123] Ezeket a pénzeket más összegekkel együtt Erdélyi Alap elnevezéssel kezelték. A több tíz millió koronás változó nagyságú alapot a Romániához került területeken maradt állami koronakészletek lebélyegzésével és egy Bécsben maradt magyar állami árualap 19 millió koronás összegével gyarapították. Ezek az összegek elsősorban az erdélyi magyar egyházakhoz kerültek az iskoláik fenntartása és az elvett államiak helyébe újak alapítása érdekében. [124]

 A budapesti pénzkezelésre különböző alapokat hoztak létre. A Tanügyi Alap kizárólag a NIT magyarországi tevékenységét (kollégiumok fenntartása, diáksegélyezés) támogatta. A Jótékonysági Alap az első évektől (1920-1923) eltekintve szintén a hazai akciókat finanszírozta. 1920 októberétől 1921 decemberéig a Bocskay Kultúr Alap működött az erdélyi támogatások pénzügyi bázisaként. 1921 márciusában a Pénzintézeti Központ 30 millió koronát helyezett el az alap Földhitel Intézetben vezetett folyószámláján. (Az intézet jogi osztályát Sebess Dénes irányította.)1922 januárjától pénzkezelésre az Amerikai Alapot hozzák létre. A tételes, nevesített pénzügyi kiutalásokat - a TESz és a NIT által meghatározott arányokat figyelembe véve1931-ig ezen  keresztül bonyolították le. [125]

 1921-ig a budapesti kormányzat és a Bocskay Szövetség abban bízott, hogy a román állam az 1919. decemberi párizsi Kisebbségvédelmi Szerződést betartva folyósítani fogja az egyházak államsegélyét és a felekezeti oktatáshoz szükséges költségeket. [126] Mivel azonban a bukaresti állami támogatás elmaradt, ezt az intézményrendszer fenntartása érdekében Magyarországról kellett pótolni. Ezért 1921. január 27-én a Miniszterelnökségen értekezletet tartottak az elcsatolt területek egyházainak segélyezéséről. Megegyeztek abban, hogy nem egyszeri hanem folyamatos segítségnyújtásra van szükség. Egy-egy településen 30 fő alatt nem érdemes magyar iskolát szervezni, vagy ha működik ott magyar nyelvű állami iskola, azt kell igénybe venni. A segítségek továbbításához diszkrét és megbízható szervezetekre van szükség. Példaként a Julián Egyesületet és a Bocskay Szövetséget említették meg. A határon túlra került területeken célszerűnek látták az egyházakra támaszkodva szervezni a magyar társadalmat, ügyelve a felekezetközi konfliktusok elkerülésére. Éppen ezért a Romániához tartozó területek 1910-es népességi és felekezeti adataiból kiindulva határozták meg az egyházak százalékos részesedését a magyarországi támogatásokból. Az erre a célra fordítandó összeg megállapításakor az 1914/15-ben kifizetett magyar állami segélyek Erdélyre eső részét vették alapul. [127]

 A magyar állami költségvetésből a NIT, a kolozsvári központ, a Pénzügyminisztérium és a Miniszterelnökség közreműködésével a Teleki iroda (TESzk Papp Antal közreműködésével) az 1921/22. pénzügyi évtől készített évenként költségelőirányzatokat az irányítása alá tartozó társadalmi szervezetek részére. (A különböző helyi igényeket és az oktatásügyben alkalmazott normatív támogatás alapján készült tervezeteket a tagegyesületek véleményezték. A végleges költségvetést a Miniszterelnök hagyta jóvá.) Igy a kormányzat magyarországi társadalmi szervezeteken keresztül juttatta el támogatását a határon túli magyar intézményekhez.

A TESzk irányítása alá tartozó, a határon túli magyarság támogatásával foglalkozó szervezetek állami költségelőirányzata 1921-1930 között. (ezer egységben megadva) [128]

 Az egyes szervezetek támogatásának egymáshoz való arányát megnézve, kiderül, hogy a központ egy rendszeres a többi tételhez viszonyítva szerény költségvetéssel működött. 1921-1922-ben az előző évből maradt alapok növelték meg ennek a mértékét az összköltségvetésen belül. 1923-1924-ben pedig a külföldi propaganda csökkenésével és a más szervezeteknél a korona/valuta árfolyam esésével rosszabbodásával magyarázható a szerény részesedés. Sokkal érdekesebb összehasonlítani a felvidéki és az erdélyi segélyek arányát. Az 1930-évi népszámlálások hivatalos adatai szerint a Kárpát-medence kisebbségben élő magyarságának 26,5 %-a élt Szlovákiában és Kárpátalján, 55,9 %-a Erdélyben (értve ezen a Romániához csatolt területeket) és 17,5 % Jugoszláviában. Igy igazán furcsa, hogy míg 1921/22-ben 26% / 50% a Felvidékre és az Erdélybe szánt támogatás aránya, addig a következő évben már 44,9% / 31,2 % majd 43,6% / 37,2%. Még nagyobb a kontraszt, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a Felvidéken ebből az összegből nem támogatták az iskolákat, míg Erdélyben a segélyek több mint 2/3-át ilyen célokra fordították. Papp Antal 1926-ban készült összefoglalójában éppen ezért javasolta az északi részek gazdálkodásának megváltoztatását. Kimutatása szerint a keleti részen a támogatások 90%-a kulturális célokra lett felhasználva és csak 10% jutott politikai célokra és propagandára. Ugyanez az arány délen 40% / 60%, míg északon szinte teljes egészében a politikai és a személyes kiadások emésztették fel a támogatást. [130] Az aránytalanságot az magyaráza, hogy a felvidéki célokra kiutalt összegek döntő részét ( pl. 1923/24-ben 89,3%-ot) a szlovák és ruszin regionális mozgalmak támogatására használták fel. Feltehetően a politikai viszonyok változása következtében (a huszas évek második feléig a magyarországi szakértők ugy gondolták, hogy lehetséges a szlovák nemzeti mozgalmakat a Csehszlovák állam szétszakitása érdekében befolyásolni) illetve Papp Antal javaslata miatt 1926/27-ben már közel azonos a Felvidékre és az Erdélybe irányuló támogatás aránya. 1928/29-ben pedig a népességi arányánál is többe részesült a Romániához csatolt terület.

 Az egyes intézmények támogatási területeit jól illusztrálják az 1923/24. évi részletesebb költségelőirányzatok: [131]

 Szervezetek Központja

Központ személyi és dologi kiadásai 2 millió K; Magyar Nemzeti Szövetség átalánya 6 millió K; Külügyi Társaság átalánya 4 millió K; Bécsi információs iroda 0,5 millió K; Külföldi propagandára és nyomdaköltségekre 18,36 millió K. 

Rákóczy Szövetség

Budapesti központ 4 millió K; Keleti és nyugati központok együtt 2,9 millió csehszlovák korona (CK); Ruthén ügyek (politikai és iskolai) 2 millió K és 1,32 millió CK; Tót párt 600 ezer K; Felvidéki sajtó 3,6 millió K és 18 ezer CK; Kulturális ügyek 1,8 millió K és 450 ezer CK; Hírszolgálat, futárköltségek 1 millió K; Tisztviselői segélyek 1 millió K és 2 ezer CK; Társadalmi szervezetek 1 millió K.

Szent Gellért Társaság

A budapesti központ kiadásai 11,6 millió K; Propaganda kiadások (kirendeltségek, futárszolgálat) 4,3 millió K, 50 000 dinár (D), 40 ezer lei (L); Sajtószolgálat 200 ezer D és 150 ezer L; Délvidéki szinészet 100 ezer D és 70 ezer L; Egyházi segélyezések 500 ezer D és 225 ezer L; Júlián Egyesület szükséglete 3,5 millió D; Egyébb társadalmi alakulatok 165 ezer D és 40 ezer L; Egyetemi ifjak támogatása 7,3 millió K; Iskolai támogatások 350 ezer D és 250 ezer L; Középiskolai internátusok 1,8 millió K; Fiumei iskolák 275 ezer D; Tanítóképzőbe járó növendékek támogatására 500 ezer K.

Népies Irodalmi Társaság

Budapesti központ 12 millió K; 3 egyetemi internátus 28 millió K; Kolozsvári központ költségei 500 ezer K; A négy felekezet elemi, polgári és középiskoláinak támogatása 13,68 millió L; Egyházak segélyezése 2,1 millió L;Kulturális kiadások (sajtó, színészet, karitatív, missziók, építkezési segélyek) 990 ezer L; Tisztviselői segélyek 190 ezer L; Gazdasági célokra 540 ezer L.

 Ezekből az egyetlen évre vonatkozó részletesebb kimutatásokból is kiderül, hogy a budapesti központ és a Rákóczy Szövetség elsősorban közvetlen politikai célokat szolgált, míg a Szent Gellért Társaság, de leginkább a NIT a magyar kulturális, egyházi élet támogatását végezte. Meggondolkoztató, hogy egyedül az utóbbi szervezet támogatott gazdaságszervezési akciókat. Mivel ezidáig nem ismert a támogatások országonkénti stratégiáját meghatározó hivatalos dokumentum, ezért a részletes összehasonlító elemzést csak az egyes intézmények tevékenységének feltárása után lehet elvégezni.

 A kormányzati támogatások arányát az adott év állami költségvetésében óvatosan kell kezelnünk, mert a bemutatott adatok csak a TESzk-ján keresztül folyósított összegekre vonatkoznak. Óvakodnunk kell attól is, hogy a kérdést aktualizálva a mai költségvetési arányokkal vessük össze az adatokat. A két állami költségvetés a társadalom és a gazdaság átalakulása miatt nem összevethető. Az esetleges viszonyításokhoz célszerűbb más költségvetési tételekkel összehasonlítani a támogatások arányát. A Külügyminisztérium éves költségvetéséhez viszonyítva a TESz-nek a támogatása 10-35 % között mozgott, az Országgyűlés költségeinek 1921/22-ben több mint hétszerese, a következő évben a háromszorosa, majd 1929-ig durván fele volt. Ugyanez a tendencia figyelhető meg, ha a Vallás- és Közoktatási Minisztérium költségvetésével vetjük egybe az összegeket: 1921/22-ben a minisztérium költségvetéséhez viszonyítva 14,2%, 1922/23-ban 7,16%, 1923/24-ben 1,54 %, 1927/28-ban 1,7 %, majd 1928/29-ben 2,5% ez az arány.(Az utolsó adat sem cáfolja az előző tendenciát: ebben az évben - egyszeri alkalommal - 1,5 millió pengővel növelték meg az erdélyi támogatások összegét egy később tárgyalandó gazdasági akció lebonyolítása érdekében.) A Nemzeti Kisebbségek Minisztériuma elenyésző összeget kapott a költségvetésből: 1921/22-ben 1 millió koronát, majd 1923/24-ben 200 ezer koronát szavaztak meg az intézmény működtetésére. [132]

 A támogatásra fordított összegek reálértékének változását mutatja a korona - illetve pengő-összeg átszámítása - aktuális árfolyamon svájci frankra. Igy három időszakot lehet elkülöníteni. Az első három évben, 192l-től 1924-ig évi 5,6 / 4,6 / 5,4 millió svájci frankot tett ki a TESzK költségvetése. Az ezt követő két évben a támogatás értéke 1,6 / 1,8 millió svájci frankra csökkent. Majd 1926-tól egy emelkedő tendencia tapasztalható: 1926/27-ben 2,4 millió; 1927/28-ban 2,0 millió 1928/29-ben 3,6 millió; 1929/30 - ban 4,7 millió svájci frankot tett ki a támogatások értéke. Az első szakaszban teremtették meg a magyar kisebbségi intézményrendszer alapjait (iskolahálózat, politikai pártok, független állások létrehozása.) A következő két év a magyarországi gazdasági konszolidáció időszaka volt. A pengő bevezetése után stabilizálódik a költségvetés, és az utolsó évek nagyarányú támogatás növekedése a rendkivüli számlán folyósított és gazdasági célokra fordított egyéb kiadások bővüléséből adódott.

 A TESzK létrejötte előtt az állami költségvetés egyes tételeiben bujtatták el a szomszédos országokba folyósított támogatásokat. A központ létrejöttekor Bethlen a Magyar Kultúregyletet jelölte meg a TESz-nek szánt támogatás pénzügyi háttereként. Ilyen néven azonban nem sikerült nyomára bukkani semmilyen költségvetési támogatásnak. Az 1923/24-es pénzügyi évben az egész összeg egy pénzügyminisztériumi számláról került a TESz Központhoz. A támogatás forrásairól 1924-1930 között tudunk áttekintést adni.

 1924. június 6-án a TESz 1924/25. évi költségvetési tervezetéről tartottak értekezletet. [133] A szükséges összeg fedezésére - Kánya Kálmán javaslatára - a szomszédos országok magyar követségeinek a saját kiadásaik fedezése után megmaradó jövedelmét tervezték be (Prága, Bukarest, Belgrád). Ez a bevétel elsősorban a vízumdíjakból származott. A prágai és a bukaresti nagykövetségek az addigi megbízottaknak adták át havonta a segélyt. A belgrádi követségről ­ megbízható személy hiányában ­ Budapestre került a valuta, és innen osztották szét. A követségek a folyósított összegeket nem számolták el a pénzügyi tárca terhére, a Budapestre érkező számadások ezek levonásával készültek. A további hiányzó összeget (1924/25-ben az egész támogatás 40%-át) a Miniszterelnökség, a Pénzügyminisztérium és a Külügyminisztérium biztosította az e a célra megemelt rendelkezési alapokból és átalány-előirányzataikból. Ennek értelmében a Pénzügyminisztérium azon számláját, ahonnan az előző évben is finanszírozta a TESZ-t, 100 000 aranykoronával (AK), a Miniszterelnökség rendelkezési alapját 150.000 AK-val, a szintén ide tartozó nemzetiségi rovatát 80 000 AK-val valamint a külföldön élő magyar állampolgárok gondozására előirányzott összeget 220 000 AK-val emelték meg. A Külügyminisztérium rendelkezési alapját is megemelték 200 000 K-val. A további hiányzó 100 000 AK-t üzemi bevételekből kívánták biztosítani. Ez ahhoz az értekezleten elfogadott állásponthoz kapcsolódott, hogy a határon túli magyarság támogatását az állami költségvetéstől független forrásokból kell biztosítani.

 Ennek megvalósítására három javaslat került szóba. Az egyik lehetőség az állami tulajdonban lévő RICO Rt. részvényeinek megszerzése lett volna. Egy másik javaslat a hatósági lisztellátás megszűnte után feleslegessé váló állami tulajdonú zsákok megszerzése révén egy zsákkölcsönző vállalat létrehozását vetette fel. A harmadik elképzelés szerint az egységes középiskolai könyvkiadás kiadói jogát kellene a Külügyminisztérium tulajdonában lévő Oriens Rt.-nak megszerezni. A tervek közül egyik sem valósult meg, a támogatást a következő években is az állami költségvetés biztosította. A követségekről származó támogatások aránya ezekben az években 37-50% között mozgott. Az éves valutaszükséglet csehszlovák korona részének általában 1/5-ét a prágai követség, a lejnek 2/3-át a bukaresti követség, a dinárnak pedig 80%-át vagy egészét a belgrádi követség biztosította. [134] A kormányzatai szervek közül 1927/28-ig a Miniszterelnökség 30-34% át adta a támogatásoknak. Majd ez az arány 1929/30-ra a felére csökkent. A Pénzügyminisztérium részesedése is folyamatos csökkenést mutat: 1924/25-ben még 7,14% míg az évtized utolsó évében már csak 3,1%. A Külügyminisztérium 1924/25-ben a támogatások 14,2%-át biztosította három év múlva már 29,9%-ot (a csehszlovákiai és a romániai választási kiadások miatt amelyek magyar képviselőjelöltjeinek költségeit ez az intézmény finanszírozta), majd 1929/30-ban ez visszaesett 9,4 %-ra. Ez utolsó évben és 1927/28-ban az említett intézmények mellett a TESz éves költségvetésének több mint 11%-át a Kivándorlási Alap adta.

 A határon túli magyarok támogatását tehát nem tudták a költségvetésen kívüli forrásokból biztosítani. A követségekről érkező összegek is csak annyiban voltak ilyen források, hogy nem számolták el a Pénzügyminisztérium felé, hanem az adott országban továbbadták a kijelölt személyeknek.

 A kifizetéseket az Amerikai Segélyalap könyvelésében vezették. A határon túli megbízottak részletes elszámolásokat készítettek és ezeket a NIT megbizottai félévenként rendszeresen megtekintették. Papp Antalt, a TESzk-ját a Pénzintézeti Központ vagy más magyarországi pénzügyi ellenőrző szerv nem vizsgálta. Ellenben a Miniszterelnökség II. osztálya félévente felülvizsgálta a könyvvitelt. Az egyesületek pénzügyi adminisztrációját pedig Papp Antal ellenőrizte, hiteles könyvvizsgálóval ellenjegyezve. [135]