Bárdi Nándor

Impériumváltás Székelyudvarhelyen

1918--1920

 

A román és a magyar történetírás egyaránt fontos kutatási területe az 1918--1920 közötti erdélyi impériumváltás: a történelmi Magyarország felbomlása, illetve Nagyrománia létrejötte. Az eltérő nézőpontokon túl az egyik oldalon az új, megnagyobbodott állam születésének eufóriája és történeti legitimációjának politikai szükségessége, a másik oldalon pedig az "igazságtalan döntés" felett érzett sérelem vezetett az egymásnak ellentmondó álláspontok kialakulásához.

 

A magyar történetírás ebben a kérdésben a két világháború között mindvégig a trianoni békediktátum igazságtalanságát bizonygatta. Erdély elvesztésének oknyomozása során több ma is alapvetőnek tekintett munka született: Jancsó Benedek a román nemzeti mozgalmak történetét mutatta be magyar szempontból[1], Rubint  Dezső és Breit József az 1918--1919-es események hadtörténetét dolgozta fel[2], Mikes Imre az impériumváltás hétköznapjairól adott közre Romániában egy 2 kötetes munkát[3], Horváth Jenő pedig az I. világháború diplomáciatörténetét vázolta fel[4]. A magyar szakirodalom az igazságtalanságok bemutatásán túl a bekövetkezett események okait kutatva azokért a román "irredenta" mozgalom erdélyi és nemzetközi tevékenységében, a szövetséges hatalmak -- különösen Franciaország -- Románia iránti elkötelezettségét és a vele tanúsított engedékenységet valamint a Károlyi kormányzat "felelőtlenségét" tette felelőssé.

Az 1960-as évektől szakmai körökben újra előtérbe került a trianoni béke körülményeinek történelmi elemzése. Mivel nem propagandisztikus céllal indultak a kutatások; az igazságtalanság hangsúlyozása helyett új megközelítések kerültek előtérbe: Berend T. Iván és Ránki György felvetették, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása -- a történelmileg kialakult közép-európai munkamegosztási rendszer szétverésével járt, s az ennek következtében szükségessé vált importpótló iparpolitika révén az állam szerepe tovább növekedett a térség országaiban.[5] Szász Zoltán társadalomtörténeti szempontokat vont be az erdélyi románság mozgalmainak vizsgálatába.[6] L. Nagy Zsuzsa a párizsi békekonferenciáról adott áttekintést.[7] Kiemelkedő jelentőségű Ormos Mária a korabeli francia külpolitika térségbeli tevékenységét feltáró munkája. Mindkét munka magyar kutatók számára addig ismeretlen forrásokat dolgozott fel.[8] Raffay Ernő felhívta a figyelmet a Károlyi-kormány szűk mozgástérben kifejtett katonai lépéseire 1919 első hónapjaiban.[9] Az 1989-től egymást követően "Trianon igazságtalanságairól" megjelenő felvilágosító munkát és a politikai élet egyes megnyilvánulásai nyomán egyre nagyobb szakmai figyelem irányul a történelmi Magyarország felbomlásáról a közgondolkodásunkban kialakult kép elemzése felé.[10]

Sajnálatos, hogy az erdélyi impériumváltás történetére vonatkozólag ezidáig nem folytak magyar helytörténeti kutatások. Páll Antal Sándor Marosvásárhelyen készült munkáján[11] túl csak néhány korabeli emlékirattal rendelkezünk.[12] Ennek természetesen egyrészt az az oka, hogy az impériumváltás nem a helyi események, hanem nagyobb nemzetközi folyamatok következményeként zajlott le. Másrészt a magyarországi kutatók ilyen jellegű kutatásokhoz nem rendelkeztek megfelelő forrásanyaggal.[13]

A helytörténeti kutatásokat nem úgymond "iánypótló jellegük" miatt vagy mint a kizárólagosságra törekvő nacionalizmus nyersanyagtermelő kincsesbányáját tartom fontosnak e témakör vizsgálatában. Fontosak ezek a kutatások, mivel abban a történelmi helyzetben -- az átélt tapasztalatok nyomán, melyeket a későbbi nemzeti propagandák kiaknáztak -- változtak meg a két nemzet közgondolkodásában az egymásról kialakult sztereotípiák. A szelíd, kicsit balga román paraszt helyét a csalárd, szószegő és erőszakos, korrupt román képe váltotta fel, míg a másik oldalon, miközben a dzsentri úrhatnámságát az egész magyarságra kiterjesztették, megjelent az örökké érthetetlenül lázongó, robbanékony székely és a kultúrfölényével okoskodó, rideg magyar úriember képe. E sztereotípiák igazoló gyúanyagát magyar oldalról az impériumváltás és az azt követő kisebbségi sors mindennapi sérelmeiből meríthették, míg a másik oldalon az 1918 előtti "erdélyi elnyomatás" felnagyított emlékezete szolgáltatta a fő hivatkozási alapot.

Másrészről azért is szükséges a helyi eseményeket vizsgálni, mert a feltáratlanság, kimondatlanság következtében erről az időszakról  magán, illetve helyi mitológiák jöttek létre. Az egyik ilyen ma is gyakran emlegetett probléma a székely köztársaság kérdése.[14] Dolgozatunkban az impériumváltás folyamatában szeretnénk feltárni ennek az önrendelkezési törekvésnek a hátterét és vázlatosan felmutatni két hozzá hasonló autonómia kezdeményezést.

Az 1918. november 13-án aláírt belgrádi fegyverszüneti egyezmény értelmében a kijelölt demarkációs vonaltól (a Nagy-Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, azután a Maros mentén Szegedig majd, a Szabadka--Baja--Pécs vonaltól északra a Dráváig) délre fekvő területeken a közigazgatás a magyar kormány kezében maradt. A szövetséges hatalmak nevében a szerbek és a románok által megszállt területeken két többségében magyar (Baranya és Székelyföld) és egy igencsak vegyes lakosságú tájegység (Bánát) található. Az újvidéki Nagy Nemzetgyűlés 1918. november 25-én kimondta a dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához. Gyulafehérváron pedig az erdélyi románok nemzeti gyűlése csatlakozott  Romániához (1918. december 1.). Ezek legitimálták a két hatalom, titkos szerződésekben már a szövetségesek által is elismert területi követeléseinek megvalósítását.

A magyar közigazgatás képviselői az annexiós törekvésekkel szemben a belgrádi fegyverszüneti egyezményre, illetve arra hivatkoztak, hogy a békekonferencia nem döntött a határok kérdésében. A magyar államhoz való hűségen túl a behódolás ellen az volt önmaguk számára a legfontosabb érv, hogy ha az bekövetkeznék, a békekonferencián ez a szerb illetve a román álláspontot erősítené.

Udvarhely megye 1918. október 30-án tartotta őszi rendes (a vármegye történetében utolsó)  törvényhatósági közgyűlését.[15] A főispán, Ugron Ákos megnyitója után Válentsik Ferenc országgyűlési képviselő üdvözölte Magyarországi függetlenségét. AS közgyűlés határozatban kérte a magyar katonák hazahozatalát és az önálló magyar külügyi képviselet mielőbbi létrehozását a béketárgyalásokon való eredményes részvétel érdekében. Gálffy István önálló indítványt tett a székely megyék kapcsolatainak szorosabbá tételére vonatkozóan egy esetleges román támadással számolva, illetve a béketárgyalásokon való hatékonyabb fellépés érdekében. Paál Árpád megyei főjegyző hozzászólásában az erdélyi--székely kérdés külföldi propagandáját hiányolta és javasolta, hogy Magyarország sajtó- és külügyi kapcsolatai révén igyekezzenek bemutatni, hogy "Erdély elszakításának se történeti, se faji igazoltsága nincsen, se nyelvterületi folytonosság nem áll fenn a vágyó és a vágyott területek között."[16] Feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a székelység a helyén maradjon, és ezzel is fenntartsa a magyar állam kontinuitását. A közgyűlési határozatot ennek alapján fogadták el.[17]

A budapesti Nemzeti Tanács felhívására Székelyudvarhelyen 1918. november 1-én a megye részéről Paál Árpádot bízták meg a helyi Nemzeti Tanács szervezésével. Az előkészítő bizottság november 3-ra alakuló nagygyűlést szervezett a Vas-Székely szobornál. A nagygyűlésen Válentsik Ferenc -- a Károlyi kormány helyi megbízható embere -- az összefogás és a szociális kérdések fontosságát hangsúlyozta. Paál Árpádot a székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács elnökévé választották. Beszédében kifejtette, hogy a "Nemzeti Tanács nem rendetlenséget akar, nem a hatóságok és törvények elleni tobzódásnak akar utat nyitni, hanem ellenkezőleg: az eddigi alapokon a nép egyetértésével és komoly okosságával a kivívott új Magyarország új alapjait akarja lerakni."[18] Paál mint vármegyei főjegyző és a háború alatt a közélelmezés előadójaként jó kapcsolatokat alakított ki a lakossággal. Népszerűségét csak tovább növelte, hogy 1916-ban ő irányította a megyei igazgatás Tiszántúlra telepítését a román betörés elől, illetve az árvízkárosultak részére több segélyakciót szervezett.[19] 1917--18-ban a hadikár segélyek megítélése során elkövetett visszaélésekkel harcolva szembekerült a megyei vezetéssel, Sebesi János alispánnal is. Naplójegyzeteiből és A vármegye c. lapban közölt publikációiból kitűnik, hogy a Nemzeti Tanács vezetőjeként egy jobban szervezett, határozottabb szociális érzékenységgel bíró, megújított közigazgatás lebegett a szeme előtt.[20] Reformelképzeléseiből azonban szinte semmit sem tudott megvalósítani, mert a román megszállásig a rend helyreállításával foglalkozott, majd azt követően a magyar közigazgatás fenntartása kötötte le erejét.

Udvarhely megyében novemberben több helyen került sor a jegyzők elleni támadásra.[21] Bedőházi Lászlót, a bordosi jegyzőt megölték, Homoródalmáson az asszonyok verték meg a jegyzőt. A megyében 17 jegyző menekült el községéből. A lázongások hátterében legtöbbször a leszerelt, fegyverrel rendelkező katonák álltak, akik valamilyen vélt vagy valós sérelmükért álltak bosszút, sok esetben pedig a megígért, az 1916-os betörés során okozott károk elhúzódó kártérítése okozta a konfliktust.

A legsúlyosabb atrocitásra Zetelakán került sor, ahol Sebestyén Mózes római katolikus plébánost megtámadták és megölték.[22] November 26-án este lármás tömeg jelent meg a jegyzőnél és nemzetőri díjainak kifizetését követelték. A jegyző nem tudott fizetni, ezért egy módosabb gazdához vonultak pénzt kérni, azt azonban nem találták odahaza. Időközben tudomásukra jutott, hogy a plébános a román megszállás hírére begyűjtötte az egyház kinnlévő vagyonát, ezért a plébániára vonultak. Útközben feltörtek néhány kocsmát és lerészegedtek. Este 10 óra körül törtek be a paplakba és bort követeltek. A plébános kiszolgálta a fegyveres részegeket, majd amikor fenyegetőzni kezdtek, a pénzét is felajánlotta. Hosszú vita után azt kérték tőle számon, hogy miért temet olyan drágán. Sebestyén a megnehezült életviszonyokra hivatkozott, de ezt a részegek nem fogadták el: rálőttek és összeszurkálták. Amikor másnap Székelyudvarhelyről egy boncoló bizottság és a csendőrség megérkezett, a falu közepén útjukat fegyveresek állták el. A csendőrök sortüzet adtak le, többen megsebesültek, legtöbben elmenekültek, ketten pedig olyan részegek voltak, hogy futni se bírtak. 15 embert tartóztattak le, s ennek nyomán a faluban még napokig nagyon feszült volt a helyzet. A plébános temetése előtt Paál Árpád igyekezett nyugtatni a lázongó lakosságot különféle ígéretekkel.

A falusi forrongások megelőzésére a főispán általában jegyzőcseréket, a Nemzeti Tanács pedig helyi megbízható emberekből álló nemzetőrségek létrehozását javasolta.

A megye vezetését 1919. november 23-án kormánybiztos--főispánként (budapesti kinevezése nyomán) Válentsik Ferenc vette át.[23] November végén Sebesi János alispánt és Pálffy Jenő székelykereszturi főszolgabírót rendelkezési állományba helyezte[24], s az alispán helyettesítésével Paál Árpádot bízta meg. Sebesi később a vármegyei közigazgatási bizottsághoz fordult panasszal leváltása miatt, de a bizottság elutasította, sőt fegyelmi eljárást megelőző vizsgálatot rendelt el ellene.[25] A levélváltás hátterében egyrészt a Sebesivel kapcsolatban köztudott fa-panamák, megvesztegetések álltak, másrészt az, hogy az egész vármegyei vezetésben generációváltásra került sor. A régi családi kapcsolatok alapján betöltött vármegyei tisztségekre a szaktudásuk révén előtérbe került személyeket nevezett ki a kormánybiztos. Paál helyére főjegyzőnek Keith Ferenc, a tiszti főügyészi állásba pedig Jodál Gábor került. A közigazgatás legnagyobb gondja az 1916-os betörés következményeként a hadikárok megtérítése, a hadisegélyek folyósítása és a hazatért katonák leszerelési illetékének kifizetése volt. A szükséges pénz kiutalása a kormányváltás miatt késett, illetve későbbiekben a megszállás miatt nem tudtak a pénzt elszállítani Székelyudvarhelyre. December 11-én még 10 millió korona hiányzott.[26] Válentsik és Paál az Udvarhelyi Híradó majd a Székely Közélet minden számában újból és újból türelmet kért a kifizetések ügyében.

A Nemzeti Tanács az egyre nehezebben működő közellátást is saját hatáskörébe vonta. Még november végén felvették a kapcsolatot az aradi román Nemzeti Tanáccsal gabona és takarmányszállítások ügyében. Ugyanekkor "szegényügyi akciót" kezdeményeztek. Ennek lényege a vármegye területén maradt kincstári hadivagyon szétosztása volt az arra rászorulók és a hadisegélyekhez nem jutók körében.[27] Az a cél vezette őket, hogy még a megszállás előtt biztosítsák, hogy a megmaradt felhalmozott takarmány, állatállomány, élelmiszer ne kerüljön a román hadsereg kezébe.

Szintén a megszállásra való készülés jegyében alakult meg december 1-én (a Nemzeti Tanács vezetőinek közreműködésével) a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete. Az alakuló ülésen Vizy Flóris iparos és ifj. Nagy János régi szocialista mondott az általánosságok szintjén mozgó szociális kérdésekkel foglalkozó beszédet. Paál korabeli irataiból kiderül, hogy a sietős pártalakulás mögött a szociáldemokrata mozgalom nemzetközi kapcsolatainak a béketárgyalásokon való felhasználásának reménye húzódott.[28]

A belgrádi fegyverszüneti megállapodás értelmében Udvarhely vármegye is a szövetségesek által megszállandó területekhez tartozott. A magyar határvédő alakulatok november közepén felbomlottak és a vasútvonalak raktárait végigrabolva vonultak vissza.[29] Az első román járőrök november 12-én érkeztek Tölgyesre. Másnap -- a belgrádi szerződés aláírásának napján -- Gyimesbükköt 40--50 román katona szállta meg. A csíki Nemzeti Tanács röplapjai szerint 15-e körül más hágókhoz is (Bereckre, Békásra) egy-egy kisebb román járőr érkezett.[30] A csíki Nemzeti Tanács népi ellenállást sehol sem szervezett, sőt megtiltotta azt, egyrészt a fegyverszüneti megállapodás betartása érdekében, másrészt a román csapatok fellépése sem volt agresszív.[31]

A megszállásra készülve a székelyudvarhelyi, a csíki és a háromszéki nemzeti tanácsok a marosvásárhelyi Nemzeti Tanácsot a Székely Nemzeti Tanácsok Központja hatáskörével ruházták fel.[32] Feladatául a székely--magyar, brassómelléki csángók és a moldvai magyarok problémáinak a béketárgyalásokon történő megvitatására való felkészülést, az ennek megfelelő nemzetközi propaganda biztosítását, a román és a száz  nemzeti tanácsokkal, valamint a budapesti és kolozsvári központokkal a kapcsolat tartását jelölték meg.

November 17-én az udvarhelyi Nemzeti Tanács felhívást tett közzé, melyben a lakosságot helybenmaradásra szólította fel.[33] A Paál fogalmazta szöveg egyértelműen tükrözte a wilsoni elvek béketárgyalásokon való érvényesülésébe vetett hitet: "Fegyverrel ellent nem állunk. Lejárt a fegyver ideje, a háborúcsinálókat egy csapásra eltörölte Franciaországban is a népek békevágya. Így járnak azok is, kik ellenünk jönnek. És a népek békevágya dönt majd a sorsunk felett, hogy magunké maradjon otthonunk."[34] November 26-án a román csapatok megszállták Csíkszeredát. Napokon belül várták átvonulásukat a Hargitán, ezért a székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács a megye minden vidékére tanítókból és más erre vállalkozó értelmiségiekből küldöttségeket szervezett, melyek feladata az volt, hogy a megszállás idején tanúsítandó magatartásról kioktassa a falvak lakosságát.[35]

A román csapatok (egy vadászezred) Csíkszereda irányából december 6-án vonultak be Székelyudvarhelyre[36]. Délután kettőkor érkezett meg Nicoleşcu tábornok, akit Paál Árpád, Soó Domokos helyettes polgármester, Szakács Zoltán rendőrfőkapitány és mások vártak a városi vámnál. Paál fogadó beszédében hangsúlyozta, hogy mint megszálló csapatokat fogadják a románokat és nyugalommal várják a békekonferencia döntését. Felhívta a figyelmet arra, hogy a közigazgatást kormánybiztos vezeti, aki a közbiztonság fenntartása érdekében számít a román katonaság segítségére. Végezetül egy részletes megállapodás megkötését kérte a tábornoktól. Ezután a kormánybiztoshoz mentek, ahol 2 órás tárgyalás során -- Paál előzetes javaslatai nyomán[37] -- a következőkben állapodtak meg:[38]

"1. A katonák elhelyezése dolgában a tábornok tudomásul vette, hogy a volt reáliskolában és a kaszárnyában lesznek elszállásolva. A csendőrség tagjai közül 15 fegyverben maradhat, ellenben a polgárőrség tagjai fegyvertelenül, mint bizalmi férfiak fognak szolgálatot végezni a közbiztonság és a közrend fenntartása végett kiküldött román járőrök mellett.

2. Közbiztonság dolgában a tábornok kikötötte, hogy fegyveres karhatalom általában csak a román hadseregnél lehet.

3. Élelmezés dolgában közvetlen nem rekvirálnak. Az általunk adható készleteket 2--3 napon belül nem is kívánják. Ezentúl a közigazgatás útján veszik igénybe. Miután pedig a vármegye lisztbehozatalra van utalva, készséges támogatásra talált a vezető férfiak ama kívánsága, hogy e lisztszállítmányok behozatalát (különösen Aradról) a tábornok úr elősegítse.

4. A kaszárnyában lévő zabot és burgonyát átveszik és megőrzik és megígérték, hogy minden igénybe vett áruért az itt megállapított maximális árat fogják fizetni.

5. A kaszárnyában levő töltényekre való figyelmeztetést köszönettel tudomásul vették.

6. A barakkba lévő fölszereléseket, különösen a fürdő berendezést városi tulajdonnak elismerték, védelmét elvállalták s a berendezések leszerelésével megbízott szakiparosokat munkájukban háborgatni nem fogják.

7. A szénakérdést illetőleg, miután kevés a szénánk, kijelentették, hogy ezt jóakarattal oldják meg a lehetőség határai között.

8. A szegényügyi akció zavartalan  folytatását semmiben se fogják akadályozni az avégből rendelkezésünkre álló 600 pokrócot és a kaszárnyában, meg a reáliskolában raktározott fehérneműt további rendelkezésünk alatt meghagyják.

9. Az iskolák, templomok, kórházak, pénzintézetek, az adóhivatal és a hivatali épületek biztonságára felügyelnek, a hivatali működések zavartalanságát biztosítják.

10. A piaci rend megtartásában a polgárőröknek segítségére lesznek; a rendőrök  kötelességüket oldalfegyverrel tovább teljesítik.

11. Koronánk értékét, tekintettel világpiaci valutánk helyzetére 60 baniban szabja meg.

12. A szesztilalom továbbra is fennmarad, annyi módosítással, hogy étkező helyeken (csak is itt) 3 deci bor fejenként adható (csak az ebédlőben). Sört kiárusíthatnak. Más kocsmákban azonban teljesen tilos.

Záróra fél kilenckor; ezentúl csak egyházi tisztükben eljáró papok, orvosok, közhivatalokba eljáró tisztviselők (permanens szolgálat megyeházán stb.) és a karhatalom segédletére beosztott polgárok tartózkodhatnak az utcán.

13. A posta és a távírda, magán és hivatali ügyben szabad.

14. A fővárosi lapok és a helybeli lap csak előzetes cenzúra után jelenthetik meg. A román nemzetet és népet gyalázó cikkek és kiáltványok kiadása tilos.

15. Ugyancsak tilos politikai jellegű gyülekezetek megtartása. Ellenben társadalmi, jótékonysági, tudományos, ismeretterjesztő gyülekezések meg vannak engedve.

A Nemzeti Tanács hetente egyszer ülésezhetik, de politikával nem foglalkozhatik. Szegényügyi, népjóléti, közélelmezési, közegészségügyi dolgokkal és kulturális kérdésekkel foglalkozhatik esetleg román tiszt ellenőrzése mellett.

A törvény által alkotott testületek (törvényhatósági, közigazgatási bizottság, képviselőtestület), a tárgysorozat előzetes bemutatása mellett, üléseit megtarthatják.

16. A fegyvereket (mindenfélét) közeli falvak két nap alatt, távoliak 5 nap alatt, különben szigorú büntetés terhe mellett beszolgáltatni kötelesek. A vadászfegyvert és revolvert szintén, de az illető névre szóló elismervényt kap s a megszállás után visszakapja.

Ezzel kapcsolatban a bűncselekmények elkövetőinek üldözésére és elfogására szükséges karhatalmat rendelkezésre bocsátják. Természetes, hogy a fogva tartás és az ítélkezés a bíróságok hatáskörében megmarad.

17. A városról 18--45 éves férfinak engedély nélkül elutaznia nem szabad. Ezen a koron alul, felül lehet, nők korra való tekintet nélkül utazhatnak. Közhivatalnokok egyszersmindenkorra szóló utazási igazolványt kapnak a vármegyében szabad utazásra.

Hozzájárul, hogy záróra alól kivetessék a vármegyei permanens szolgálat. Ha mozi van, este fél kilencig működhetik.

18. Dr. Paál Árpád alispán annak tisztázására kért felvilágosítást a tábornok úrtól, vajon serege I. Ferdinánd román király impériumának a kiterjesztése jelentőségével jött-e ide, vagy csak megszállás jellegével, mely utóbbi esetben ez eddigi államalakulatok megmaradnak és sorsukról a béketárgyalás fog dönteni. Az alispán jelezte, hogy ennek tisztázása a közhivatalok működése szempontjából fontos. A tábornok úr kijelentette, hogy I. Ferdinánd parancsából az antant hozzájárulásával jőnek, idejövetelük csak a megszállás jelentőségével bír, s az államalakulások dolgát nem kívánják érinteni, erről majd az érdekelt kormányok döntenek.

A megszállás ideje alatt kormányzati, közigazgatási és bírói teendők végzése az illető hivatalnoki kar kezében marad.

Közigazgatási hatóságainkkal való érintkezésben akként járnak el, hogy megkereséseiket a kormánybiztos útján fogják megtenni.

19. Kérdésre parancsnokló tábornok úr kijelentette, hogy a román hadseregbe való sorozásról vagy internálásról szó sem lehet. Egyúttal fölkérte kormánybiztost, hogy a fegyverek beszolgáltatására vonatkozó rendeletet haladéktalanul adja ki, úgyszintén arra is kérve figyelmeztesse a katonatiszti és katona ruhában járó egyéneket, hogy katonai ruháikat hordhatják ugyan de a román tisztekkel való érintkezésben az udvariassági formákat megtartani s a magasabb rangúakat köszönteni kötelesek.

20. A tábornok úr kifejezte azt a kívánatát, hogy a volt osztrák-magyar sereg katonái által a falukban eladott és visszahagyott tárgyakat a közigazgatás szedesse össze és a román hadseregnek adja át, mert e tárgyakra tulajdonjogot formál. A kormánybiztos és a h. alispán erre kijelentette, hogy a román hadseregnek ilyen tulajdonjogáról nincs szó a fegyverszüneti szerződésben s így a tárgyak összeszedésére és átadására felhívást ki nem adhatnak."

Ilyen vagy hasonló megállapodás létrejöttéről másutt nincs tudomásunk, bár szóban másutt is kijelentették a bevonuló román katonai parancsnokok, hogy megszállóként és nem hódítóként érkeztek.[39] A közölt szöveg beszámolószerű fogalmazása ellenére (Udvarhely vármegye lakosságának) később több román katonai hatóság (kolozsvári hadosztály-parancsnokság, nagyszebeni katonai törvényszék) hivatalos megállapodásként ismerte el. A megállapodás törékenységét jelezte, hogy már nyilvánosságra hozatalakor a Székely Közéletben néhány pontját törölte a katonai cenzúra. (A 8.-at teljes egészében, mert a 20. pontban megfogalmazott igényükről a román katonák nem mondtak le. A 17. pont előbb közölt szövege "a 18--45 éves férfiak" rész és a további mondatok teljes törlésével jelenhetett meg. (Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a 18--45 éves férfiak helyett, az egész város lakosságára vonatkozott az utazási tilalom.)

Nicolescu tábornok távozása után december 14-én Leca hadosztályparancsnokkal folytatott Válentsik és Paál tárgyalásokat.[40] A december 6-i megállapodást megerősítették sőt a szegényügyi akció vonatkozásában még tovább bővítették. Az új megegyezésről 21 pontos kétnyelvű irat készült, de ezt már nem publikálták a Székely Közéletben. Leca tábornok jószándékát azzal is bizonyította az udvarhelyi vezetők előtt, hogy biztosította a magyar kormánnyal a zavartalan összeköttetést a Csongrád megyéből hozandó élelmiszerszállítmányok érdekében.[41] Amikor az egyik vidéki román parancsnok letartóztatta Szabady Tivadar oklándi főszolgabírót, azért mert az a magyar kormány behívóparancsát a községekbe szétküldte, Válentsik az esettel Leca tábornokhoz fordult, aki azonnal intézkedett a szabadon bocsátás érdekében és bocsánatot kért az esetért.[42] Ez az ügy tovább erősítette a megállapodásokba és a tábornokba vetett bizalmat. A vármegyei vezetőknek más lehetőségük nem is igen volt, így az annexiós igényekkel szembe kénytelen voltak mindvégig a megállapodásokra hivatkozni.

December 25-én a megyeháza udvarán román katonák a cenzúra megbízásából elégették a Székelyudvarhelyre érkezett újságokat. Több diák próbálkozott a megsemmisítésre kerülő anyagból napilapokhoz hozzájutni. Egyiküket (Pál Gézát) az őrkatonák elfogták és arról vallatták, hogy hol tartanak fegyvereket.[43] A diák szorultságában a megyeháza kistermére mutatott, ahol a Nemzeti Tanács irodája működött. Még délelőtt házkutatást tartottak ott -- a diák édesapja -- Paál Árpád jelenlétében. A községekből a december 6-i megállapodás értelmében (16. pont) beszolgáltatott 30 fegyvert és az előszobában égett laptöredékeket találtak. A helyettes alispán arra hivatkozott, hogy a Nicolescu tábornokkal történt megállapodás értelmében gyűjtötte össze a vármegye a városházára a fegyvereket.[44] Az égett laptöredékekkel kapcsolatban megismételte előző napi tiltakozását, mely szerint a Leca tábornokkal történt megegyezéssel ellenkezik a megsemmisítési akció. Paált december 26-ra Pirici ezredes elé idézték, ahol a kormánybiztossal együtt jelent meg. Válentsik a tábornokokkal kötött megállapodások megtartását követelte. Az ezredes segédtisztje az ügyet az ezredes elé utalta, aki éppen betegeskedett. A beidézés hírére az összes megyei, városi tisztviselő és számos érdeklődő vonult fel a megyeházára. Az összegyűltek helyesléssel fogadták Paál és Válentsik kijelentéseit arról, hogy a román impériumnak való behódolás vagy eskütétel hazaárulás. A magyar kormány álláspontját erre vonatkozólag a Pesti Hírlapból felolvastatták.[45]

Ugyanekkor bejelentették, hogy a tisztviselők fizetését 3 hónapra előre biztosítják és a háborús segélyeket is tovább folyósítják. A nyilvános gyűlés valószínűleg hatással volt a megszállókra, mert két nap múlva tárgyalt Theodor Pirici ezredes, a helyi román csapatok parancsnoka a helyettes alispánnal és a kormánybiztos-főispánnal.[46] Újból jóváhagyták a december 6-i, illetve 14-i megállapodásokat, sőt külön hangsúlyozták, hogy a hadsereg a magyar hatóságokhoz nem közvetlenül, hanem a kormánybiztoshoz mint a helyi államhatalom képviselőjéhez intézi kéréseit. Megegyeztek abban, hogy a december 6-i 19 pontos szöveget (a 20. pont az elutasított román kérés volt) megküldik a hivatalnoknak, és a megállapodások megerősítését nyilvánosságra hozzák a Székely Közéletben. Itt közlik, hogy "a megszálló sereg a fegyverszüneti szerződés érvényét és hatályosságát elismeri, ehhez képest az eddigi államalakulati helyzetet a béketárgyalások döntéséig nem érinti, s így a megszállás ideje alatt a kormányzati, közigazgatási és bírói teendők végzése a meglevő hivatalnoki és tisztviselői kar kezében marad."[47]

A harmadszori megerősítést a közvetlen előzményeken túl (házkutatás a Nemzeti Tanács irodájában) sorozatos sérelmek, a megállapodások megszegése tette szükségessé. A konfliktusok egy része anyagi természetű ügy volt, míg a nagy többségük a megszálló csapatok (a román hatóságok) hosszabb távú berendezkedésére  utalt.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének hátrahagyott vagyontárgyai, felszerelése, ellátmánya után hiába vágyakoztak a gyengén felszerelt román parancsnokok, hiszen azokat a szegényakciók keretében a Nemzeti Tanács kiosztotta a lakosságnak. Tőlük ezeket visszavenni csak komoly konfliktus árán lehetett volna, ezt azonban a megszállók január közepéig kerülték.

December 11-én a katonai barakk városi tulajdonba került fürdőkészletét igényelte a román térparancsnokság, ugyanekkor a laktanyában maradt felszereléseket leszereltették és elszállították Csíkszereda felé.[48] Néhány nappal azelőtt a Nemzeti Tanács szegényeknek szánt szalonnáját foglalták le.[49] December 13-án a román tiszti étkező számára lefoglalták a polgári leányiskola helységeit, pedig a megállapodás biztosította az iskolák zavartalan működését.[50]20-án a román hadosztály parancsnokság nyilatkozatot kényszerített ki a villamosművektől arról, hogy nincs tartozásuk. Ezzel szemben a reáliskolában és a kaszárnyában berendezkedő katonaságnak 1.100 korona hátraléka volt.[51] Az egész időszakon végighúzódott a pénzbeváltás problémája. A december 6-i megállapodás 11. pontjában 1K=60 bani árfolyamot vezettek be, majd a 28-i megállapodásban ezt a következőképp pontosították: "A magyar koronapénz értékét a megszálló sereg parancsnoksága akként szabja meg, hogy a leire való átszámításnál a bukaresti pénzügyminisztérium rendeletei az irányadók. (Jelenleg 1 lei=2 korona, 1 korona=50 bani). A leinek koronára való beváltása azonban a pénzintézetektől kényszerítésekkel nem követelhető. Csupán arra kötelesek a bankok, hogy amennyiben mégis váltanak, akkor csakis a megszabott átszámítási áron válthatnak. A közönség, az árusok és a kereskedők a koronára való beváltás követelése vagy fenntartása nélkül kötelesek arra, hogy a leit a megszabott értékben elfogadják."[52] E pénzügyi rendelkezés előrevetítette a gazdasági bekebelezést, mivel egy másik állam valutáját és árszabását kellett elfogadni. A lakosság tisztában volt azzal, hogy ez kényszerárfolyamot jelent. December közepén a nagyszebeni szabad pénzforgalomban 1 lei 105 fillért ért.[53] Nyilvánvaló volt az is, hogy a leivel nem tudnak mit kezdeni, hiszen romániai kereskedők nem tevékenykedtek a megyében, illetve Románia felé utazni épp úgy csak engedéllyel lehetett, mint Budapest felé. Ezért a piacon és a boltokba nem akarták elfogadni a leit. Ennek köszönhetően a katonák néhányszor végigrabolták a piacot, a kofák eltűntek a vásártérről, december--januárban komoly közélelmezési gondot okozva. A román tisztek december 20-án az Agrár Takarékpénztár bezárásával fenyegetőztek, ha nem váltják  be a leit koronára hivatalos árfolyamon. 24-én a román térparancsnokság azt javasolta Paálnak, aki a Takarékpénztár ügyét képviselte, hogy a bankok azzal hárítsák el a lei beváltását, hogy nincs koronájuk.[54] Mivel az Agrár Takarékpénztárt ezek után is újabb fenyegetések érték, illetve hírek terjedtek el egy 10 ezer leinyi összeg tervezett beváltásáról, ezért vetették fel a december 28-i tárgyaláson is az átváltás kérdését. Januárban, amikor általánossá váltak a házkutatások és a rekvirálások, már fel sem merült az árfolyam kérdése, a lakosság beletörődött a kényszerárfolyamon keresztül történő bújtatott kisemmizésbe.

A magyar sérelmek másik része a város életébe, igazgatásába való román beavatkozást érintette. A már említett katonai cenzúra a román csapatok bevonulása után azonnal életbe lépett. A Székely Közélet megfellebbezhetetlen cenzúrázása mellett a vármegyébe érkező lapokat, folyóiratokat, könyveket elégették. A vármegyén belül a Székely Közélet immár cenzúrázott példányait több helyütt szintén megsemmisítette.[55]

Február 4-ig csak este hatig lehetett az utcán járni. A napközbeni igazoltatások során az igazolványokat gyakran csak akkor fogadták el a járőröző katonák, ha pénzt is kaptak.[56] December végéig a Casino, a Tisztviselő Kör és a Kereskedő Otthon zárva volt.[57]

A magyar nemzeti szimbólumokkal szemben először december 11-én léptek fel, amikor a szabadiskola plakátját betiltották az azon szereplő Himnusz miatt.[58] Január 5-én az I. világháborúban részt vett székely katonák emlékére felállított Vas-Székely szobor egyik feliratának eltávolítását kérte a román térparancsnokság. ("Ojtoznál, Volhynában és fenn a Doberdón ismer az ellenség és rettegi puskatusom.")[59] A helyettes alispán írásban elutasította a kérést arra hivatkozva, hogy az emlékjeleket nemzetközi egyezmények védik. Óvott attól, hogy a kegyeletsértéssel indulatokat váltsanak ki a lakosságból. Február elején egy éjszaka a Vas-Székely szobrot megcsonkították: a szoboralak vállon tartott fegyverét lefűrészelték és a patrontáskájának egy darabját letörték.[60] Mivel éjszaka csak a román katonák közlekedhettek a városban és a szobor mellett közvetlenül egy katonai őrhely volt, valószínűsíthető, hogy a megszálló katonák követték el a csonkítást. Ezt a feltételezést megerősíti az a tény, hogy 1919. február 8-án egy koporsót helyeztek a szoborra ismeretlen tettesek. A koporsót reggel eltávolító római katolikus gimnáziumi tanulókat tettükért a román katonák felpofozták.[61] Másnap, 9-én a szobrot ledöntötték és kétszer rálőttek -- mintegy kivégezték. Később a helybelieket fenyegetéssel rávették, hogy a szobor fa részét szétfűrészeljék. A fa alakot a román csendőrség tüzelte el, míg a többi részt a román tisztek vacsorájának megfőzésére használták föl. Szibián György volt vármegyei tisztviselő -- akkor már kinevezett polgármester eredménytelenül járt a prefektusnál és a térparancsnokságon a szobor megmentése érdekében.[62]

A helyi intézmények életébe való beavatkozást a stratégiai jelentőségű postával kezdték. December 21-én a román térparancsnokság Dávid Lajos postafőnöknek a személyzet letartóztatását helyezte kilátásba a telefonkapcsolások lassúsága miatt.[63] Dávid kijelentette, hogy ha nincsenek megelégedve munkájukkal, vegyék át a telefonszolgáltatást. Másnap Romul Boila a nagyszebeni Kormányzótanács minisztere táviratilag elrendelte a posta állandó szolgálatát.[64] A rendelkezést megszegőkkel szemben eljárást helyezett kilátásba.

A vármegye és a város közigazgatásába is fokozatosan egyre erősebben beavatkoztak. A vármegye közigazgatási bizottságának december 11-i ülésén megjelent Şofonea Martin katonai főorvos, aki bejelentette, hogy hivatalos küldöttként vesz részt a bizottsági ülésen.[65] Válentsik kormánybiztos figyelmeztette, hogy mivel a bizottsági ülés nyilvános, azon bárki megjelenhet, de felszólalási, tanácskozási és szavazati joggal csak a bizottság rendes tagjai élhetnek.

December 20-án Buza Barna földművelésügyi miniszter rendeletét a földművelő  volt katonák munkába állásáról a román térparancsnokság nem engedte kiplakátozni.[66] Indoklásul azt közölték, hogy Buza Barna csak Magyarország minisztere és nem a megszállt részeké.

Ugyanezen a napon a helybeli román térparancsnokság kérte, hogy a magyar hatóságok románul intézzék hozzá leveleiket, mert egyébként a kéréseiket nem teljesítik.[67]

Ezzel egyidejűleg román részről szóban több helyről jelezték a Nemzeti Tanácsnak, hogy felügyeleti szervként csak a nagyszebeni román Kormányzótanácsot ismerik el mint törvényes és jogos kormányt a megszállt területeken.[68] December közepén Nagyszebenből megkeresték a kormánybiztost és a közélelmezési ügyek megbeszélésére meghívták a megye képviselőit.[69] Paál Árpád, Demeter Lőrincz, Kovács János december 15-én kezdték meg tárgyalásaikat a Kormányzótanács illetékeseivel. A tervek szerint a 26 vármegye fölöslegeit összegyűjtötték volna és 4 havi ellátásként ezt osztották volna ki a megyéknek. Később az antant biztosítaná az ellátást Románián keresztül.

Mindehhez a Kormányzótanács a Székelyföldre is biztosokat akart kinevezni. Ez ellen az udvarhelyiek tiltakoztak és felajánlották, hogy az addigi önkormányzat bíz majd meg képviselőket a román kormányzótanáccsal való érintkezéssel. Ezt azonban elutasították. A tárgyalás során nyilvánvalóvá vált: a Kormányzó Tanács a Székelyföldet a román állam részének tekinti.

Ez tűnt ki a megszállók 4. sz. rendeletéből is, amely kimondta, hogy aki a magyar hadseregbe távozik -- pl. Székely Hadosztály -- az örökre ki lesz tiltva a vármegyéből. A rendelet kifüggesztését 1919. január 5-én követelték Paáltól, aki ezt mint a magyar államjoggal ütköző akciót visszautasította.[70] Másnap az erdélyi román főparancsnokság 12 "felszabadító" tábláját (rendelet hirdetését) tették közzé. Január 7-én Paál nyilvános óvást tervezett a táblák ellen. Válentsik ezzel nem értett egyet, sőt azt is ellenezte, hogy a tisztviselők olyan értelmű felvilágosítást adjanak, hogy a rendeletek nem kötelezőek. A kormánybiztos már mindkettőjük lemondását javasolta, amikor Paál azt a kérdést vetette fel: Válentsik vajon a román kormánybiztos megyébe érkezésekor is azt fogja kívánni, hogy a tisztviselők maradjanak a helyükön? Erre Válentsik visszakozott. Az óvás szövege elkészült[71], de arról már nincs tudomásunk, hogy ezt átadták-e az illetékes román hatóságnak. Annyi bizonyos, hogy a magyar kormánynak és Apáthy István kelet-magyarországi kormánybiztoshoz elküldték.

Január 8-án, mivel egyre bizonytalanabb lett a magyar közigazgatás jövője, Paál és Válentsik megegyeztek abban, hogy a tisztviselők illetményét 2 hónapra előre kifizetik. Másnap, 9-én került sor a népköztársasági hűségeskü letételére.[72] Paál a kormánybiztos lakásán tette le az esküt, majd délután ő vezette a tisztviselők esküjét. A helyettes alispán naplójában a következőket jegyezte fel ezzel kapcsolatban: "Figyelmeztettem őket [udvarhelyi tisztviselőket], hogy államunk drámája az utolsó felvonásnál van, mindenki vessen számot magával, mikor tőle a magyar kormány rendelete folytán a magyar esküt kérem (...) A magyar eskü csak annyiba tűrhet értelmezést, hogy amenynyiben itt, a Székelyföldön, a békeszerződések nem tartják fenn a magyar államot, akkor a népek önrendelkezési joga értelmében székely államra van igényünk. Tehát mostani magyar eskünk másodsorban székely eskünek értelmezhető."[73] Nyilvánvaló, hogy a Magyar Népköztársaságra tettek esküt, de ez Paál értelmezésében azt jelentette, hogy a székelyföldi magyarság az önrendelkezés jog alapján Magyarországgal államkapcsolatát fenntartaná vagy ha azt a békeszerződés felosztaná, akkor a székelyföldi magyarság önálló államként kívánna tovább élni.

Az esküt követően fél óra múlva, miközben Paál éppen levelet írt Gyergyószentmiklósra, megjelent nála két román tiszt, akik az eskütételről magyarázatot követelték, és kérték az eskütevők névsorát.[74] Paál azzal utasította el őket, hogy forduljanak a kormánybiztoshoz. A tisztek távozása után folytatta a megkezdett levelet, és épp a Székely Köztársaság szükségességét fejtegette, amikor újból megjelent a két tiszt 4 szuronyos katonával és Paált letartóztatták. A térparancsnokságra, a vármegyeháza másik szárnyába kísérték, ahol azzal vádolták, hogy engedély nélkül tartott politikai gyűlést. Paál elmondta hogy nem gyűlésre került sor, hanem a kormánybiztos rendelete alapján a Magyar Népköztársaságra és kormányára tett esküre. Válentsik kérésére a román katonai parancsnok este hazaengedte a helyettes alispánt, de egyben elrendelte szigorú háziőrizetét. Paál ilyen körülmények között látott hozzá a székely államról szóló emlékiratának elkészítéséhez. Ennek bemutatása előtt azonban vissza kell térnünk 1918 novemberének eseményeihez.

A belgrádi fegyverszüneti egyezmény aláírása és a sikertelen aradi tárgyalások[75] után mikor a szerb és a román csapatok megszállták a demarkációs vonaltól délre eső területeket, szükségessé vált az annexiós törekvések igazságtalanságának propagálása és a béketárgyalásokra való felkészülés.

A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én nagygyűlést tartott, ahol támogatásáról biztosította a kormány nemzetiségi politikáját.[76] Javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem tartja fenn a magyar állam területi integritását: 1. a magyar-román együttélés a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosíttassék, 2. ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott nemzetközi garanciák mellett "független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson", 3. kérik a Magyar Népköztársaság támogatását az államalakulat létrehozásában és abban, hogy biztosíttassék számára képviselet a békekonferencián. Továbbiakban kérik a székelyföldi Nemzeti Tanácsokkal való kapcsolattartás biztosítását, és egy bizottság kiküldése mellett döntenek, amelynek emlékiratba kellett volna foglalni a "Székely Népköztársaság" tervét. A Székely Nemzeti Tanács vezetői (Jancsó Benedek, Ugron Gábor) Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket. Az utóbb említett bizottság felállításáról, esetleges tevékenységéről nincs tudomásunk.

A székelyföldi megyék közül egyedül Udvarhely álláspontját ismerjük a budapesti határozatokkal kapcsolatban. A béketárgyalásokon való részvételt támogatták, de a Székelyudvarhelyi Nemzeti Tanács "a székelyföldi külön köztársaság eszméjét egyelőre el nem fogadta". Az ügyben a budapesti Székely Nemzeti Tanácshoz megbízottakat küldtek és felvették a kapcsolatot a szász és a kolozsvári román, illetve magyar Nemzeti Tanácsokkal is.[77]

Bethlen István ösztönzésére 1918. november 19-én létrejött egy előkészítő bizottság az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács megalakítására, illetve a november 28-ra Marosvásárhelyre hirdetett székely nagygyűlés megszervezésére.[78] Felhívásukban nem szóltak a Székely Köztársaságról, de a Kolozsvári Hírlap már az Erdélyi Székely Nemzeti Tanács feladatát egy önálló Székely Köztársaság alapjainak megteremtésében látta.[79] A marosvásárhelyi baloldal, a helyi Nemzeti Tanács és a munkásság nyomására az előkészítő bizottság november 24-én feloszlott és a nagygyűlés vezetését a Nemzeti Tanács vezetőinek adták át.[80] A november 28-i több ezres gyűlés helyeselte a kormány nemzetiségi politikáját és az integritáshoz való ragaszkodást. "A világ népeihez" c. kiáltványuk Erdély megszállását és tervezett elcsatolását jogtalannak nevezte. Megoldási javaslatként Jászi az aradi tárgyalásokon már elutasított elképzeléseit támogatták. Nem választották meg az Erdélyi Székely Nemzeti Tanácsot és a Székely Köztársasággal sem foglalkoztak. Ellenben létrehozták az Erdélyrészi Magyar Nemzeti Tanácsot azzal a céllal, hogy az majdan a megszállt területeken Magyarországot képviselje.[81] A már említett udvarhelyi állásfoglalás a Marosvásárhelyi Nemzeti Tanács mint Székelyföldi Központi Nemzeti Tanács elismeréséről is ide kapcsolódik. A megszállás alatti gyülekezési és utazási korlátozások miatt azonban a létrehozott tanács nem tudta betölteni hivatását.

Paál Árpád a Székely Közélet december 8-i (a megszállás alatti első) számában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozatait értékelte. Úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagyromániában, mivel egyrészt a szászok és a székelyek területileg elválasztják őket a Román Királyságtól, másrészt "az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és gépipari termelésére, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni." Ezért a következőt javasolja: "Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állani Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni." Helyi szinten lemondanának a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék. Az önálló államiság mint a kérdés rendezésének kulcsa Gyárfás Elemér 1919 márciusi Iuliu Maniunak készített tervezetében részletesebb kidolgozásra került.[82] Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a Romul Boilával (a Kormányzótanács minisztere) Nagyszebenben folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak minősítette, de sajnálkozva közölte, hogy a gyulafehérvári román nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenően megoldást létesített, s ehhez az antant is hozzájárult.[83]

Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége Paál és környezte számára, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Az elképzelés az 1918 novemberi határozatok nyomán, a századelő Székely Kongresszusainak törekvéseire is támaszkodva a székelyföldi tisztviselői ellenállás során 1918 decemberében--1919 januárjában formálódott ki. December 18-án az egyik adóügyi tisztviselő jelezte, hogy szívesen kidolgozná a székely autonómia rendszerét. 21-én össze is ültek néhányan és egy emlékirat elkészítését határozták el egy semleges államalakulat létrehozása érdekében. Felvették a kapcsolatot ebben az ügyben a szomszédos megyékkel is (A kezdeményezők: Mezey Ödön, Paál Árpád, Gál István, Puskás Lajos, Haáz Rezső, Kolumbán Lajos.) December 30-án a köztársaság alaki és anyagi tervével együtt egy népszavazás megszervezésének lehetősége merült fel. 1919 január első napjaiban Paál már aktív propagandát folytatott a városban a Székely Köztársaság mellett.[84] Január 4-re többekkel megállapodott már a köztársaság ügyében: a fegyverszüneti szerződés és a megszállás elismerése mellett akarták kikiáltani az önálló független székely államot. Ez gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával, Magyarországgal, Szerbiával, Lengyelországgal, Ukrajnával és Oroszországgal, illetve Svájc, Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérte volna. Itt is épp úgy, mint a Bánáti Köztársaság tervénél megfigyelhető, hogy az államalakulat kicsinységét és nagy nemzetállamok közé való beszorultságát egy szövetségi szerződésrendszerrel próbálták kiegyensúlyozni. Másnap január 5-én Gál Istvánt Csíkszeredába küldik azzal, hogy a köztársaság békés kikiáltására 10-én kerül sor,[85] 10 csíki képviselő Székelyudvarhelyre érkezésére számítanak. Azonban 9-én Paált letartóztatták és megtalálták Gyergyószentmiklósra írt levelét, amelyben azt fejtegette, hogy a román impérium ellen a Székely Köztársaság létrehozása lehet a lehetséges megoldás. Január 12-én már házi őrizetében kapott üzenetet arról, hogy a háromszékiek (Király Aladár főispán vezetésével) a Székely Köztársaságot Budapesten tervezik kikiáltani, de ezzel addig várnak, míg véglegessé nem válik, hogy a békekonferencia Magyarország felosztása mellett dönt.[86]

Január 13-án este Kolumbán Lajos tanfelügyelő kíséretében Valer Neamţiu (a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely vármegyébe kinevezett kormánybiztos-prefektus) felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot.[87] Neamţiu a szászok medgyesi nyilatkozatához[88] hasonló székely határozat létrehozására akarta rávenni a helyettes alispánt. A szívélyes légkörű tárgyalás során Paál elmondta, hogy "hajlandók vagyunk a románokkal való tárgyalásra, sőt szükségesnek látom, de csak az önálló Székely Köztársaság alapján lehet egyezség. Ő [V. N.] megígérte, hogy a székely megyék vezetőinek idegyülekezésére engedélyt szerez, szabad megnyilatkozásunkat biztosítja, csak menjenek aztán Szebenbe. Én Budapesttel is összeköttetést kértem, csak úgy tárgyalhatunk Szebennel, ha Budapest is hozzájárul megállapodási terveinkhez."[89] Ezt követően a román kormánybiztos eltávozott azzal, hogy Maniuval kell konzultálnia. Visszatérte után a román térparancsnokra hivatkozva közölte, hogy székely államról szó sem lehet. Bemutatta és magyarázta a szászok medgyesi határozatát és Preszkura Jánoshoz hasonlóan[90] mindenfélét ígért a székelységnek: magyar közigazgatást, magyar közoktatást, miniszteri és államtitkári széket Bukarestben.[91] Paál arra hivatkozva, hogy a székelység nevében nem nyilatkozhat, mindvégig a székelyföldi vezetők összehívásához ragaszkodott, így a tárgyalás minden konkrét eredmény nélkül ért véget.

Ugyanezen a napon fejezte be Paál 20 oldalas kéziratát. Emlékirat a semleges, független Székely Államról címmel.[92] A köztársaság magába foglalta volna Háromszék, Csík, Udvarhely és Maros--Torda vármegyéket, illetve Brassó, Kolozs és Tordaaranyos megyék magyarok lakta területeit. Létrehozását a wilsoni önrendelkezési jog alapján képzelte el. Az államalakulat szükségességét -- a Brassó melletti csángók, az aranyosszéki székelyek és a Kolozs megyei magyarok együtt 800 ezres egybefüggő, magyar anyanyelvű tömegén túl a székely nemzet múltbeli jogi-politikai különállásával indokolta. A Magyarország és a Székelyföld között létrejövő szász és román különállást nem ellenezte, de ebből adódóan ragaszkodott a harmadik fél (magyarok--székelyek) önrendelkezési jogának elismeréséhez. Helyzetértékelése szerint Magyarország felbomlásával két gyenge állam jönne létre (Magyarország csonka volna, Románia pedig belülről gyenge a nagyállamisághoz), melyek állandó feszültségeket, "új Balkánt" idéznének elő. Ezért a nemzetközi tényezőknek Magyarországnak mint gazdasági egységnek a fennmaradását kellene követelniük, de mivel Románia "vérszemet kapott imperializmusa" a másik veszélyforrás, el kellene ismerni a székely államot, amely Magyarországgal és Romániával egyaránt gazdasági szerződéseket kötne. Így Románia megtarthatná a magyarországi románok lakta területeket "és azt a hitét, hogy a székely államot bizonyos átszervezések során mégis elnyelheti."[93] Ehhez kapcsolódna a semlegesség elve, melyet a környező államok és a nagyhatalmak garantálhatnának. Amennyiben Magyarország megőrizné integritását, azt "a székely állam nem csorbítaná, hanem mint szuverén terület a magyarságot, mint nemzetiséget védené a Székelyföldön. Ezért a magyar küldöttségnek a béketárgyalásokon igényelnie kell a semleges székely államot." Ezzel új nemzetközi alanyt és egyéniséget állít harcba a magyar területek megtartása érdekében. Tehát a létrehozás logikája megegyezik Jancsó Benedekék 1918 novemberi elképzelésével: súlyt adni a magyar integritás védelmének, és ha ez nem sikerül védelmezni az idegen uralommal szemben az erdélyi tömbmagyarságot. Merőben "újak" azonban a székely államalakulat belső berendezkedésére vonatkozó elképzelései. Az állam gazdasági alapját a területén található 750 ezer hektár erdő biztosítaná. Ezeket államosítással köztársasági vagyonná tenné, majd szerződést kötnének Magyarországgal, hogy az új állam ellátja Magyarország minden épületfa-szükségletét. Számításai szerint csak ebből a forrásból évi 75 millió korona folyna be az államháztartás javára. Ugyanígy államosítaná a bányákat, az ásványvízforrásokat, a föld alatti tulajdont (Maros megyei földgáz). Az erdőgazdálkodással összefüggő ágazatokban (méhészet, juhtenyésztés, selyemtermelés) állami monopóliumot vezetne be. Ennek révén az iparosokat olcsó nyersanyaggal látnák el. Az így felvirágoztatott külkereskedelmet szintén állami kézbe vennék, az adókat pedig megszüntetnék. Paál elmarasztalta a magyar kormányzat székelyföldi vasút- és iparfejlesztési politikáját, annak megváltoztatása érdekében nagy állami beruházásokat tervezett közmunkák megindításával, munka-milíciák felállításával. A tervezet szerint a papok és a tanítók állami hivatalnokok lennének. A 600 község a korabeli 3 000 tanító, pap helyett 6 000-t foglalkoztatna. A központi irányítást a köztársasági elnökön kívül 3 minisztérium végezné, a törvényhozást pedig 6 évenként demokratikusan választanák.

A terv társadalompolitikai elképzelései utópisztikusak. Magában hordozza a századforduló óta szerveződő Székely Kongresszusok székelyföldi iparfejlesztő ambícióit az ezzel együtt jelentkező "székely egység" kollektivizmusával együtt. A háborús gazdálkodás bizonytalansága nyomán került előtérbe Udvarhely megyében a készpénzgazdálkodás. Az I. világháború előtti állapotokhoz képest Paál úgy látja, hogy az érdekek nyílt felszínre kerülése, a pénz, az egyéni érvényesülési vágy a falusi lázongások okozója. Valójában a hagyományos székely falu rendjének felbomlása zajlott le, s ezt a folyamatot a visszatért (világlátott és fegyveres) katonák és a közigazgatás rendjének megbomlása hirtelen felgyorsította. Paál eszméit egyfajta messianizmus is jellemezte, melyet a székelység különleges ázsiai származására alapozott. Abból indult ki, hogy az I. világháború a nyugati és a keleti fajok harca, melyben a székelység mindkettőhöz tartozóként  ütközőpont és megbékélési terület (közvetítő) lehet. Ezért az Emlékirat későbbi propagandája során a svájci kapcsolat mellett a Japán (a korabeli köztudatban ismert volt a székely--japán rokonság teóriája) támogatás megszerzését sürgette.[94] Nem tudjuk, hogy a megye vezetői közül mennyien osztották Paál nézeteit a már említett decemberi megbeszélések résztvevőin túl, de valószínű, hogy a fiatalabb városi értelmiség köréből többen folytattak ezekről a kérdésekről vitákat.

A 10 ezer lakosú, főleg iparosok, kiskereskedők lakta város iskolái révén komoly értelmiségi réteggel rendelkezett, és a század első évtizedében megindított szabadiskolai előadások azt tükrözték, hogy a modern koreszmék igen hamar közvetítőkre találtak Székelyudvarhelyen.[95] Paál további pályafutása során kidolgozott közigazgatási, kisebbségpolitikai koncepciókban a tervezetben található államosító, néhol falanszter-szerű elképzelések nem tértek vissza.

A "Székely Köztársaságról" készült tervezetet eljuttatták a szomszédos székelyföldi vármegyék vezetéséhez, valamint Budapestre, de további sorsáról vagy ezzel kapcsolatos vitákról nincs tudomásunk.

Miközben Paál házi őrizetben az emlékiratán dolgozott, a tisztviselői kar több alkalommal tiltakozott a román térparancsnokságon letartóztatása miatt. Január 13-án Válentsik Ferenc és Puskás Lajos az udvarhelyi tisztviselők nevében Segesváron Leca hadosztályparancsnoknál jártak a helyettes alispán kiszabadítása érdekében.[96] Ott tudták meg, hogy a katonák a letartóztatást a nagyszebeni Kormányzótanács rendeletére hajtották végre. Ugyanezen a napon Valer Neamţiu (régebben Németh Valér) a Monarchia hadseregének őrnagyi egyenruhájában megjelent a főispán-kormánybiztosi hivatalban és a román katonai főparancsnokság kinevezési okmányát -- mely őt Udvarhely vármegye főispáni ügyvivőségére jogosította fel -- felmutatva felszólította a kormánybiztos-főispánt, hogy adja át hivatalát.[97] Miután erre Válentsik nem volt hajlandó, kényszert alkalmaztak és erről jegyzőkönyvet vettek fel. Ezek után az egész vármegyeházán minden tisztviselő abbahagyta a munkát. Neamţiu Keith Ferencet -- aki mint vármegyei főjegyző Válentsik és Paál akadályoztatása következtében a tisztviselői hierarchia vezetője volt -- igyekezett meggyőzni arról, hogy a hivatalnokok ismerjék el főispánságát és akkor román hűségesküre sem lesz szükség. Mivel azonban ez nem járt sikerrel, Neamţiu kijelentette, hogy akik nem akarnak román impérium alatt szolgálni, azok tekintsék magukat elbocsátottnak.[98]

A közigazgatás vezetésének átvételére tett kísérlet az egész Erdélyre kiterjedt egyidejű hatalomátvétel részét képezte. A nagyszebeni Kormányzótanács 1919. január 14-én az összes erdélyi (kelet-magyarországi) megyébe főispánokat nevezett ki, Csík, Udvarhely és Háromszék kivételével.[99] A rendelet 3. §-a szerint a közszolgálat nyelve román, a 4. § rendelkezik arról, hogy a községi, felekezeti, alapítványi és magániskolák tanítási nyelvét az iskolafenntartók állapítják meg, az 5. § pedig kimondja, hogy a helységnevek mindegyik nemzet nyelvén használhatók. Ugyanekkor, január 15-én Grandpierre Emil kolozsvári törvényszéki elnök vezetésével 5 tagú küldöttség tárgyalt a hűségesküről Maniuval Nagyszebenben a magyar tisztviselők képviseletében.[100] Azt kérték, hogy az ideiglenes román kormányzat elégedjen meg az ünnepélyes fogadalomtétellel és ne követeljen tőlük hűségesküt. Ezt azonban másnap elutasították azzal, hogy a Kormányzótanács "fontos politikai  tekintetek miatt, a román államra leteendő hivatal hűségeskütől el nem tekinthet." Később kisebb tisztviselői küldöttség kiutazásának engedélyezését kérték Budapestre a Kormányzótanácstól, hogy megszerezzék a felmentést a hűségeskü alól a magyar kormánytól. Ezt elvileg elfogadták, de az utazást nem engedélyezték.[101] A magyar tisztviselők, amint már említettük, attól tartottak, hogy amennyiben leteszik a hűségesküt, ez a béketárgyalásokon a román pozíciót erősítik, illetve fennáll a magyar nyelvterületről való elhelyezés, alacsonyabb beosztásba való kerülés lehetősége. Hivatkozási alapjuk mindvégig a hágai nemzetközi szerződés 45. pontja volt, amely kimondja, hogy "tilos a megszállott terület lakosságát arra kényszeríteni, hogy az ellenséges hatalomnak hűséget esküdjön."[102]

Székelyudvarhelyen Neamţiu román főispán január 14-én felkereste a postahivatalt és közölte az alkalmazottakkal, hogy a nagyszebeni román hatóságok rendelkezéseit mindenben teljesítsék. A postások a nagyszebeni fennhatóságot nem ismerték el. Erre Neamţiu elbocsátással fenyegetőzve másnap délután 5-ig adott határidőt a behódolásra.[103]

Január 15-én délelőtt 10-kor Neamţiu magához kérette a vármegyei hivatalfőnököket és felszólította őket, hogy délután 5-ig minden tisztviselőt vegyenek rá a behódolásra, ez gyakorlatilag a román királyra tett hűségesküt letételét jelentette volna. 11-kor megjelent a vármegyei tisztviselők értekezletén, ott már deportálással fenyegette meg a behódolást megtagadókat. Válaszul Szentkirályi Kálmán árvaszéki ülnök kijelentette, hogy "a tisztviselői kar a megszálló román királyságbeli csapatok minden kívánságát teljesítette kettő kivételével, s csupán a szobor megcsonkítására és a bevonulás eltiltására irányulót, tehát a becsületbe s a haza iránti kötelességbe ütközők kivételével. Kijelentette, hogy a tisztviselői kar a jövőben is kész lelkiismeretes munkásságát folytatni, ha dr. Válentsik Ferenc kormánybiztos hivatalába visszahelyeztetik, s a teljesen jog- és igazságtalanul letartóztatott dr. Paál Árpád helyettes alispán szabadlábra helyezve hivatalba léphet. S hangoztatta, hogy szívesen látják Neamţiut a kormánybiztos mellett, mint katonai megbízottat. Miután Neamţiu ezt lehetetlennek nyilvánította, a tisztviselők is kijelentették, hogy nekik így szolgálatban maradni szintén lehetetlen."[104] Délután 5-re a vármegyeházát megszállta a román katonaság. Az épület előtt családtagjaikat és a fejleményeket várókat szétkergették, két ágyút a vármegyeházával szembe fordítottak és megtöltötték. A megyei, községi, állami és felekezeti alkalmazottak közös nyilatkozatát Keith Ferenc olvasta fel: a nagyszebeni kinevezést nem fogadták el és csak a magyar kormány által kinevezett főispán vezetésével hajlandók tovább dolgozni. Más, kevésbé pontos források szerint a főjegyző azt is felajánlotta, hogy a béketárgyalások idejére hajlandók a hűségeskü helyett fogadalmat tenni arra vonatkozóan, hogy kötelességeiket pártatlanul, becsületesen fogják ellátni.[105] Ezek után Valér Neamţiu 33 tisztviselőt letartóztatott. Otthonában tartóztatták le Mátéffy Domokos pénzügyigazgatót és újból Paál Árpádot, majd mindkettőjüket a reáliskolába a többi tisztviselőhöz zárták. Ugyanekkor a lakásán őrizetbe vették a betegeskedő Dávid Lajost és Válentsik Ferencet. Az utóbbinál tartózkodó vendégeket szintén letartóztatták és a reáliskolába zárták másnap délig.[106] A 35 letartóztatott tisztviselőt január 16-án éjszaka Segesvárra szállították. Másnap Iliescu őrnagy Paál Árpádot kihallgatta és Fröhlich Ottóval Nagyszebenbe küldte további kihallgatásra. Január 19-én Negulescu ezredes hallgatta ki Paál Árpádot és mivel semmi kivetnivalót nem talált viselkedésében, visszaküldte Segesvárra. Közben azonban január 17-én letartóztatták Apáthy István, a magyar kormány kelet-magyarországi kormányfőbiztosát. Ezért Minisca százados két társával együtt 20--21-én Paáltól a bolsevista propgandával vádolt Apáthyval szemben terhelő vallomást akart kicsikarni. Paál épp ellenkező jellegű információkat közölt, amit kérésére jegyzőkönyvbe is vettek. Segesvárra a hadosztályhoz azzal kísérték vissza őket, hogy már csak néhány formaságot kell elintézni és mehetnek haza Ezt megtáviratozták  Székelyudvarhelyre is, ahol nagyobb tömeg gyűlt össze fogadásukra. Mindez azonban az ezzel egyidőben kirobbant vasutassztrájk leszerelésének egyik elemeként csak taktikai húzás volt. Paált és Fröhlichet előbb külön-külön tartották zárva, majd a többi udvarhelyi tisztviselővel együtt őrizték őket.[107] A kihallgatások január 30-án befejeződtek. Iliescu őrnagy, a vizsgálat vezetője kijelentette, hogy amit az udvarhelyi tisztviselők cselekedtek, hazafias cselekedet volt, s hasonló körülmények között ő maga sem cselekedett volna másként. Ezek után, bár semmi okot nem találtak az elzárásra, 15 tisztviselőt továbbra is Segesváron tartottak, a többieket 2--3-as csoportokban hazaengedték.

Ez idő alatt a Székelyudvahelyen maradt tisztviselőket és a letartóztatottak családtagjait Neamţiu arra kényszerítette, hogy az előre kifizetett 2 havi illetményüket visszafizessék az új hatalom képviselőinek.[108] Ezúttal már nemcsak azzal fenyegetőzött, hogy internáltatja az ellenállókat, hanem azzal is, hogy ellenük fogja izgatni a falusi lakosságot. Mivel minden riogatás eredménytelennek bizonyult, újabb letartóztatások következtek.

Január 24-én Jodál Gábor tiszti főügyészt nyolcadmagával letartóztatták és a reáliskolában őrizetbe vették. Közben a letartóztatottak lakásaiban házkutatást tartottak és élelmiszerkészleteiket elvitték. Amikor Jodál Neamţiu  Valernál erre rákérdezett kiderült, hogy rekvirálásról volt szó és az élelmiszereket nem fizetik ki, illetve átvételi elismervényt sem adnak azokról.[109] Néhány nap múlva, január 29--30-án Rauka Izidor, volt vármegyei napidíjas (január közepe óta a román főispán titkárának, postatanácsosnak, máskor élelmezési biztosnak, ekkoriban pedig alispánnak tituláltatta magát) román katonai kísérettel lefoglalta a városi üzletek élelmiszerkészleteit és a város, illetve a tisztviselői élelmezési csoport készleteit.[110] A tisztviselők zaklatása tovább folyt: minden nap jelentkezniük kellett a román főispánnál (prefektusnál), aki gyakran órákig váratott magára. Többségük az újabb zaklatásoktól tartva "visszafizette" a magyar közigazgatástól kapott 2 havi megelőlegezett illetményét; a nem udvarhelyi származású tisztviselőknek el kellett hagyniuk a várost.[111]

A következőkben az 1919 őszén összeállított sérelem-gyűjteményből közlünk néhány tipikus esetet:

"27. Március 11-én Udvarhely vármegye székházából három szekér iratot szállítottak el vasúton, amely iratok minőségét és miségét máig megállapítani nem tudjuk.

28. Március 15-én délután a jelentkezés idejére a vármegyei székház előtti teret és az utcák sarkait gépfegyverekkel látták el, s a jelentkezésre kötelezett közalkalmazottakat Neamţiu Valér felszólította, hogy azok, akik illetményeiket még vissza nem fizették, álljanak külön, s álljanak más csoportba azok is, akiket a jelentkezés elmulasztásáért még nem büntetett. Ez megtörténvén az előbbi csoportot felszólította arra, hogy oly értelmű előre elkészített nyilatkozatot írjanak alá, hogy tőlük illetményük el nem vétetett, az utóbbiakat pedig, hogy aláírásukkal igazolják, miszerint megbüntetve nem lettek. Ezt a két nyilatkozatot azután április havában arra használta fel, hogy az erdélyi lapokba közzétette és vele az eljárásán felháborodott közvéleményt félrevezette. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a nyilatkozatokat jobb tudomásuk ellenére aláírni kényszerült tisztviselőknek a rektifikáció módjukban már a cenzúra miatt sem lesz. A nyilatkozatok aláírása után különben kegyesen kijelentette, hogy az alkalmazottaknak tovább jelentkezni nem kell, s hogy jövőben minden további zaklatástól meg lesznek kímélve. Két hétig a szavának is állott, de március 31-én már az összes közalkalmazottakat újabb jelentkezésre kötelezte...

31. Április 1-én a jelentkezések alkalmával és a következő napokon Mátéffy Domokos pénzügyigazgatót, dr. Szabó Gyula tanácsost, Lakatos Kálmán, Ambrus Ferenc, Elekes Géza, Fábián Ferenc, Fazekas Gáspár, Csíki Péter, Kolumbán Lajos, Embery Árpád, Puskás Lajos, dr. Enyedy Róbert, Lőrinczy József tisztviselőket, öt polgári egyént, négy lelkészt, Bakóczy Károlyné polgári iskolai igazgatót és Kovács Jánosné polg. iskolai tanítónőt letartóztatták, a református főgimnáziumban őrizet alá helyezték, és ezeken felül dr. Horváth Károly állami közjegyzőt és nejét, valamint Imreh Domokos kórházigazgató főorvost lakásán őrizet alá vették. Ezek 1919. április 5-én estig minden kihallgatás nélkül voltak letartóztatva, s akkor elbocsáttatván a térparancsnok előttük kijelentette, hogy túszokul szerepeltek, s a jövőben a vármegye területén előfordulható minden rendellenességért ők személyesen felelősek, lakóhelyüket azonban elhagyniuk nem szabad.

32. Április 6-án délután a fentiek közül 11-et újból letartóztattak, állítólag azért, hogy ők a sóvidéki felkelés értelmi szerzői voltak. Ezt a kijelentést s letartóztatást eszközlő főhadnagy tette, mosolyogva tevén hozzá, hogy ez nem az ő, hanem bizonyos felsőbb körök véleménye. Letartóztatták még ekkor hasonló ok miatt dr. Jodál Gábor, dr. Borosnyai Pál ügyvédeket,s dr. Váró Géza ügyvéd helyett, mert az irodájában nem lelték, Zathureczky Lajos ügyvédi írnokot.

Az összes letartóztatottakat a két említett ügyvéd kivételével ki sem hallgatták, és 1919. április 12-én kihallgatás nélkül bocsátották el.

33. Március 31-én Szovátáról egy fegyveres csapat érkezett Parajdra, és az ottani román csendőrséget lefegyverezve, a népet fegyveres felkelésre szólította fel, azzal, hogy az egész Sóvidéket fegyverbe szólítva Székelyudvarhelyre menjenek a román csapatok lefegyverzésére. Ez a csapat dolgát végezve visszavonult azzal, hogy Marosvásárhely felé kell mennie. Bocz Endre, járási számvevő, tartalékos százados, aki a parajdi felkelőknek a vezetője lett, hamar belátva azt, hogy a szovátaiak avatatlan beugratók szavára s a románok tűrhetetlen uralmától elkeseredve indultak meg -- a fegyverforgató népet -- még mielőtt bármi ellenbeavatkozás történt volna, nyugalomra intette, feloszlatta és megtette azokat az óvatossági rendszabályokat, hogy az esetleg felvonuló román csapatok a nyugalomról idejében értesüljenek.

Ez időben az etédi vásáron két román csendőrt két atyhai ember lefegyverzett, s az atyhai határba kísérve ott agyonvert. Jóllehet, ezen két esetnek a leírhatatlanul brutális eljárások miatti elkeseredés volt a okozója, jóllehet, minden jel azt mutatja, hogy különösen a parajdi eset tudatos sugalmazásra indult, mert Constantinescu Viktor gyulafehérvári román törvényszéki elnök, már március 29-én úgy nyilatkozott Székelyudvarhelyen Varró Elek és Masinger László pénzügyi tisztviselők előtt, hogy rövidesen újabb letartóztatások várhatók, a 31. pont szerint a parajdi eseményekkel kapcsolatosan letartóztatottak névjegyzéke már előre össze volt állítva. Erre enged különben következtetni az a körülmény is, hogy a sóvidéki állítólagos bolsevista lázadás elfojtására küldött csapat egyesen Székelyudvarhely rendeltetéssel és eseményt megelőzően 1919. március 28-án indíttatott el Nagyszebenből.

Hogy a Sóvidéken nem létezett bolsevista felkelés leverésének ürügye alatt Neamtiu Valer udvarhely vármegyei prefektus mily hallatlan kínzásokat végeztetett, azt a maga borzalmasságában leírni sem lehet. A férfi lakosság zömét elfogták, már a helyszínen úgy összeverték, hogy a szerencsétlenekre ráismerni sem lehetett. Hasonló sors érte a semmiben részt nem vett Alsó- és Felsősófalva és Korond község lakosait. Ezeket a szerencsétlen áldozatokat összekötözve Székelyudvarhelyre hozták s itt a román csendőrségen további inkvizitórikus eljárás alá vették, úgy annyira, hogy valósággal állatiasan üvöltöztek kínjaikban. Sőt egy Zárug nevű egyén öngyilkossággal akart menekülni a kínzás alól, s felakasztva találtak reá, még élt, s a román csendőr ököllel felcsapta az állát, úgy, hogy a szerencsétlen a nyelvét leharapta. Levágták és életre keltették. Beszélni nem tud. Akik az etédi vásáron jelen voltak, korra és nemre tekintet nélkül Székelykeresztúrra hurcolták és ottan puskatussal borzalmasan összeverték, tekintet nélkül arra, hogy tanúk voltak e vagy vádlottak. Ezenkívül Atyha községre nagy pénzbüntetést szabtak és az egész Sóvidék összes élelmiszereit elrekvirálták. Az atyhai eset miatt 5 egyént halálra ítéltek, a parajdi eset még máig vizsgálat alatt ál...

36. Április 8-án a nagyszebeni kormányzótanács átírt a székelyudvarhelyi járásbíróság telekkönyvi osztályához a magyar állam tulajdonát képező ingatlanokat a román állam tulajdonjogának bekebelezése iránt. Ezt az átiratot dr. Vadasdy Péter jegyző tisztán jogi és minden politikától mentes indoklással elutasította, minek a következése nem a fellebbezés, hanem az lett, hogy pünkösd szombatján Vadasdyt letartóztatták, Nagyszebenbe hurcolták és ott 10 napig fogva tartották. Elbocsátása után betegen került haza, betegségét igazolva megüzente a térparancsnoknak, hogy a jelentkezésre képtelen. A polgári orvosi igazolványa dacára egy katona orvost küldtek hozzá, aki beteg voltát elismerve, záloglással való fenyegetéssel a 10 korona bérkocsidíjat rajta behajtotta. ...

40. Július 30-án megjelent Neamtiu Valér prefektus a román rendőrfőkapitány és egy Suciu nevű román tiszti főügyész kíséretében dr. Haán Béla kúriai bíró, törvényszéki elnök hivatalában és kérte azt, hogy a bírói kart értekezletre hívja össze. Az egybegyűlt bírók és segédszemélyzet előtt Neamtiu kijelentette, hogy a marosvásárhelyi román táblai elnök megbízásából a bíróság átvétele végett jelent meg s közölte, hogy amennyiben a békekonferencia végérvényesen Romániának ítélte Erdély egész területét, ma már nem áll senkivel szemben sem az erkölcsi akadálya a hűségeskü letételének. Dr. Haán Béla elnök tiltakozott a bíróságok és az impérium átvétele ellen és kérte a prefektust a békekonferencia említett határozatának igazolására. A prefektus kijelentette, hogy erőszak alkalmazására is felhatalmazása van, amit a rendőrfőkapitány jelenléte is igazol, -- a terület odaítélése tekintetében értesülését bizalmasan Maniu Gyulától, a nagyszebeni kormányzótanács elnökétől szerezte, s írásban azért nem igazolhatja, mert ez még titok.

Ezután 1919. július 31-én délután 3 óráig az eljárást felfüggesztették. Ekkor Neamtiu a törvényszék, ügyészség és járásbíróság összes alkalmazottját külön-külön a hűségeskü letételére szólította fel. Felhívása azonban eredménytelen maradt. Az eskü megtagadása után, mert senki be nem hódolt és emberük nem volt, a bíróságokat bezárni lettek volna kénytelenek, amiért is Neamtiu Valer a bíróságok feletti impériumot midőn átvettnek nyilvánította, az egész személyzetet súlyos fenyegetésekkel arra kényszerítette, hogy felváltásáig helyén maradjon. ...

41. Neamtiu Valér prefektus a Klein fakereskedő üzletvezetőjének megparancsolta, hogy a fatelepen napszámos munkát végző volt közalkalmazottakat a munkából azonnal bocsássa el.

42. A nagyszebeni kormányzótanács elrendelte a választási névjegyzékek összeállítását és a lakosokat büntetés terhe alatt jelentkezésre kötelezték, s jelentkezésük alkalmával velük nyilatkozatot írattak alá.

43. A román hadsereg parancsnokság  és a nagyszebeni kormányzótanács a kereskedelmi élet megkönnyítésére 4 hóra érvényes utazási igazolvány kiadását rendelték el. Ezeket az utazási igazolványokat azonban csak azok nyerhetik el, akik a prefektus előtt román hűségesküt tesznek...

44. Budapest bevételének hivatalos ünneplése alkalmával 2 napon át egy-egy órai harangozás rendeltetett el a déli 12--1 óra közti időre, s mert a harangozás és a piactéren eszközölt zenés séta idején Florián Bogdán kereskedő ablakai le voltak függönyözve, a prefektus őt a város elhagyására és ablakainak 14 napi lefüggönyzésére ítélte. A kereskedőnek Székelyudvarhelyen évtizedek óta van üzlete.

45. A magyar cégfeliratoknak 1919. aug. 15-ig való román magyar nyelvű felirattal leendő kicserélést rendelték el szigorú büntetés terhével, bár a városban, sőt az egész vármegyében színmagyar a lakosság."[112]

A román fél (a nagyszebeni Kormányzótanács) 1919 nyarán tisztában volt azzal, hogy a békekonferencia júniusban már közölte Magyarország északi és keleti határát a szerb és román kormánnyal.[113] Ebben Udvarhely megye a Székelyfölddel együtt Romániához került. A magyar fél számára elképzelhetetlen volt, hogy a magyar tárgyalóküldöttség meghallgatása nélkül hozzanak döntést a terület sorsáról, mert továbbra is azt hitték, hogy a wilsoni elvek alapján húzzák meg a határokat. Mikor 1920 márciusában a békekonferencián megismerve a magyar békeelőkészítő anyagokat, az angol és az olasz fél újra akarta tárgyalni a határokat, kiderült, hogy ez már nem lehetséges.[114] Március 9-én a Székelyföld korridoron keresztül Magyarországhoz való csatolását is elutasították. Minderről az udvarhelyi tisztviselők semmit sem tudtak. 1919 tavaszán a Székely Hadosztály felszabadító ellentámadásában, majd a Tanácsköztársaság illetve a Horthy-hadsereg Románia elleni támadásában bizakodtak.[115] Az államhűség melletti kitartásuk e körülmények között erkölcsileg érthető, de a békekonferencia döntése szempontjából már eredménytelen volt. Természetesen nem tudjuk, hogy mi történt volna ha gyorsan tömegesen leteszik a hűségesküt. Valószínűleg ezt Románia propagandafegyverként használta volna fel. A későbbi, nem önkormányzati alapon szerveződő romániai közigazgatási berendezkedés ismeretében valószínűtlen, hogy magyar tisztviselők szakismereteik révén, hosszabb ideig maradhattak volna az erdélyi közigazgatásban.

Paál Árpád, a székelyudvarhelyi tisztviselői ellenállás meghatározó személyisége Segesvárról 14 társával együtt februárban nem tért vissza a vármegyébe. A segesvári fogságában a mozdonyvezetők segítségével állandó összeköttetésben állt családjával és székelyudvarhelyi tisztviselőtársaival,[116] a budapesti Székely Nemzeti Tanács vezetőivel (Jancsó Benedek, Benedek Elek, Ugron Gábor, Mezei Ödön, Sebes Dénes). Az állandó cserélődő fogolytársaktól érkező információkat Budapest felé közvetítette.[117] Február 17-én éjszaka 15-üket átszállították Nagyenyedre, ahol a fegyházban egy egész télen át fűtetlen cellába zárták őket.[118] A helyi magyar családok vállalták élelmezésüket, majd kijárták, hogy átköltözhessenek a Bethlen Kollégium betegszobáiba. Március végéig innen 13 tisztviselőt hazaengedtek, csak Paál Árpád és Keith Ferenc maradt elzárva. Március 8-án találkoztak Majláth Gusztáv gyulafehérvári püspökkel, aki helytállásukat helyeselte (és valószínűleg ő segített a katolikus papokon keresztül működő postaszolgálat létrehozásában). Paál ekkor írta meg a Ki a Székelyföldet a megszállás alól! c. 9 oldalas, kézről kézre adott és sokszorosított röpiratát.[119] Az "otthonmaradottakat" belső ellenállásra, Szellemi Front létrehozására szólította fel. "Az udvarhelyiek s velük együtt Háromszék és Csík tisztviselői kezdet óta a következő állásponton voltak: a Székelyföld nagyobb és teljes sűrűségű magyar tömbje fel kell, hogy tüntesse, hogy a római impérium alá önként nem adja magát, mert ez a rómaiak a béketárgyalásokon a maguk javára való bizonyítékul használhatják fel, hogy íme ők már a külön fajiság szempontjából egyedül számbavehető székelységgel is rendben vannak. A székelységnek ez ellen való küzdelme elsősorban a tisztviselői s a közigazgatása útján kell, hogy kifejeződjék. Ha a tisztviselők és a közigazgatás római impérium alá nem kerülnek, akkor a nép is tudja, hogy mit csináljon."[120] Elutasította a román hatóságok "bolsevista" vádjait, amellyel a magyar katonai leszerelési tárgyak, eszközök és egyéb népjóléti akciók miatt a magyar ellenálló közigazgatást illették. Paál szerint ezen akciók értelme épp a "bolsevizmus kivédése" volt. Ha ezeket a javakat a román hadsereg vissza akarja szerezni, maga hív életre komoly elégedetlenséget. Mindezeket a sérelmeket Paál panasz-jegyzőkönyvek nemzetközi propagandájával akarta ellensúlyozni. Az addig történtek tanulságait a következőképp összegzi: "...igen jellemző, hogy ilyen megszállóink vannak, akik a békés és fegyverszüneti szerződés értelmében való megszállás iránti jóhiszeműségünket, s ebből folyt védtelenségünket rablásra és bolsevizmus szítására akarják kihasználni. Ezért követeljük, hogy még a béketárgyalások befejezése előtt lehetőleg sürgősen vegyék ki a Székelyföldet is a demarkációs vonalból, mert különben a kelet-rómaiak ostoba és kegyetlen bánásmódja a székely és a román faj egymásra utaltságát vad gyűlöletté változtatja, s emiatt Európa keletén sohase lesz becsületes népszövetség. Jellemző, hogy mennyire nem tudnak ezek a megszállók a székelység létfeltételeinek, gazdasági szükségleteinek megértői lenni, hogy pl. székelyudvarhely piacán az árusoktól húst, csizmát, fát, mindent elszedtek és a vételárért követelőzőket botokkal fizették ki. Persze így azóta nincs piac. Ahova teszik a kezüket, ott megszűnik a forgalom és minden biztonság. A falvakban is ilyen botozó rekvirálásokkal szedik össze a takarmányt és élelmiszereket s a forrongást valósággal mesterségesen szítják. Ennek a botozó rablásoknak mélyebb szükségszerűségei is vannak, ami már a nép között is mindinkább köztudomásúvá válik: Nincsen pénzük, zsoldot fizetni nem tudnak, adóztatni még saját fajtájukat se merik csak a közvetlen adófizetőkre intéznek (de ezt is csak románlakta vidékeken) felhívást."[121] A további passzív ellenállás mellett legfontosabbnak egy budapesti propagandaközpont megszervezését tartotta, amelyet Székelyföldről állandó információkkal látnának el és ez lehetne a nemzetközi propaganda szervező-központja.

Március 25-én Paált és Keithet továbbvitték Szamosújvárra, ahol más politikai foglyokkal és köztörvényesekkel kerültek össze a javítóintézet agyonzsúfolt cellájába. 30-án külön őrizetbe, a ferences rendiek zárdájába vitték őket, de ez sem tartott sokáig, mert április 1-jén -- valószínűleg a nyárádmenti lázongások miatt -- visszahelyezték őket a 240 m-es cellába ahova több mint 160 foglyot zsúfoltak be. 6-án az "intelligensebb foglyokat" a járásbíróság fogházába vitték át, ahol legalább félig rothadt szalmán aludhattak. Ugyanakkor a Segesvárról, illetve Nagyenyedről hazaengedett udvarhelyi tisztviselőket is beidézték Szamosújvárra a 9-re kitűzött hadbírósági tárgyalásra. Ez azonban ismeretlen okból elmaradt, a behívottakat hazaküldték, Paált és Keithet pedig pedig átszállították (ez, mint mindig, most is nyitott marhavagonban történt) Dévára a törvényszéki fogházba.[122] Hadbírósági tárgyalásuk az újból beidézett tisztviselőtársakkal együtt április 16-án kezdődött meg. Beszszaberescu ezredes elnökletével, 4 hadbíró, 1 ügyész és 1 hivatalból kinevezett védő közreműködésével. A vádat csak 16-án délelőtt, a tárgyalás megkezdése utáni második órában közölték a vádlottakkal, így ők védelmi előkészületeiket csak sejtésekre alapíthatták. A vád mindnyájukkal szemben a 7. sz. hadseregrendelet megszegése (azaz tilos gyűlés tartása) volt, ezenkívül még dr. Paállal és dr. Keithtel szemben a Code Napoleon 79. §-ába ütköző "ellenséggel való cimborálás háború idején" (az ellenség a magyar kormány) s végül még külön Paállal szemben a székely köztársaság eszméjéért a Code Napoleon 68. §-ába ütköző "merénylet az állam épsége ellen" is vádat emeltek. Április 16-án a tárgyalás éjfél után 1 óráig tartott, az ügyész többórás vádbeszédében egész Erdély rendjének felforgatását rótta a vádlottak terhére, impertinenciának nevezte, amiért ezek védelmük végett a tábornokokra és a velük kötött megegyezésekre hivatkoztak. Jellemző a vádbeszédre az is, hogy az ügyész (civilben Bukarest egyik neves ügyvédje) ilyen kitörésekre ragadtatta magát: "Dr. Válentsikkel végzett már az Isten,[123] nekünk is úgy kell végeznünk itt a többivel, el kell taposnunk az udvarhelyi kígyófészket." Csakugyan halálbüntetést indítványozott dr. Paál és dr. Keith esetében, a többieknél pedig 10 esztendei fogság kiszabását kérte. Az elnök is igen elfogultan viselkedett a vádlottakkal szemben. Éjjel 11 órakor került sor a hivatalos védőbeszédre. Ennek során ismét nyilatkozattételre szólították dr. Paált a nála (január 9-i letartóztatásakor) lefoglalt levél dolgában. E nyilatkozattal tisztázódott, hogy az ügyész iratcsomójából az eredeti levél eltűnt, s helyette egy hamis fordítást használtak a vád anyagául, mely hamis fordítás az eredeti levél szövegéhez otromba és logikátlan hozzátoldásokat adott. Logikai és mondatszerkezetbeli részletezéssel nyilvánvalóvá lehetett tenni, hogy ezek a hozzátoldások nem származhattak az eredeti levél írójától. Ezzel az incidenssel a tárgyalást másnapra halasztották. Másnap az ügyész és a hivatalos védő replikái után a vádlottakat szólították fel védelmük előadására. Dr. Paál Árpád a már ismertetett megjegyzésekre s a fegyverszüneti szerződésekre utalt, hogy ennek értelmében joguk volt a magyar eskü letételére s a magyar fennhatósághoz való ragaszkodásra; a székely államiság eszméje tekintetében pedig Wilson nemzetközileg elfogadott elveire hivatkozott, melynek értelmében kis népeknek is joguk van az önrendelkezésre. Dr. Keith Ferenc azt fejtette ki, hogy a magyar eskütételre való megjelenés és a Neamţiu előtt való ünnepélyes nyilatkozattétel nem esik a gyűlések fogalma alá. Védő nyilatkozatokat tettek még Mátéffy Domokos pénzügyigazgató, Kolumbán Lajos tanfelügyelő, Kandó István irattárnok, míg a többiek a további nyilatkozattól elállottak. A hadbíróság déli egy órakor visszavonult s félóra múlva felmentő ítéletet hirdetett ki, azzal az indoklással, hogy a román hadsereg más nemzetek nemzeti aspirációit tisztelni kívánja."[124]

A felmentés okait keresve kitűnik, hogy ebben az esetben nem csak a román és a magyar helyzetértelmezés konfliktusáról van szó, hanem a nagyszebeni Kormányzótanács (az erdélyi románság vezetőinek a gyulafehérvári nagygyűlésen legitimációt nyert irányító szerve) és a román hadsereg egymást többször keresztező álláspontjáról. A kormányzótanács megpróbálta saját hatalmi jogosultságát minél erőteljesebben kiterjeszteni egész Erdélyben. A Román Királyság hadseregét Bukarestből irányították és bár a román kormányzatnak érdeke volt a mielőbbi erdélyi impériumváltás, de már nem nézte jó szemmel a nagyszebeni önálló lépéseket. Itt minden bizonnyal két nemzetiségpolitikai álláspont is ütközött: az erdélyi román vezetőké, akiknek sok szempontból modellértékű volt az Osztrák-Magyar Monarchia-beli állapot és a regáti politikusoké, akik kezelés helyett meg akartak szabadulni a problémától. A decemberi udvarhelyi megállapodások célja a román tábornokok részéről feltehetőleg az volt, hogy minél gyorsabban és konfliktusmentesebben megszállják és pacifikálják a területet, megszervezzék a katonai ellenőrzést és elfogadtassák azt a helyi lakossággal. A magyar közigazgatás részéről pedig -- mivel csak magára támaszkodhatott -- az volt a cél, hogy megőrizhesse egzisztenciáját, autonómiáját és semmi esetre se adjon okot fegyveres konfliktusra. Ez utóbbi hátterében a békekonferencia igazságos döntésébe (önrendelkezés elve a tömbmagyarságnak) vetett hit és az 1848-as 1916-os emlékek felelevenedése állt. Időközben a román fél pozíciói megerősödtek: katonai előrenyomulás  Magyarország felé, nagyhatalmak tehetetlensége a román törekvésekkel szemben, ezért a hadsereg a megszálló szerepéből egyre inkább a román kormányzati berendezkedés megteremtőjévé vált. Ezt csak tovább erősítette, hogy mivel a Székelyföldön nem élt számottevő román népesség, az impériumváltást szinte teljes egészében a hadsereg hajtotta végre. S ezzel összekapcsolódott az, hogy a katonaság ellátását csak a vármegyék, illetve a lakosság terhére tudta biztosítani. A rekvirálások és a hadizsákmány-szerzésnek tekintett rablások során pedig a regátban megszokott eszközöket (botozás, levetkőztetés, derékszíjjal verés, megfélemlítő elzárások minden indok nélkül stb.) alkalmazták a lakossággal szemben. Tehát január elejére román részről a decemberi megállapodások érvényüket vesztették -- ezt a magyar fél nem volt hajlandó tudomásul venni.

A nagyszebeni Kormányzótanács egyszerre törekedett megbízható (román) tisztviselőkkel a helyi hatalom átvételére és a jog és szakszerű közigazgatás fenntartására. Miközben több vonatkozásban (iskolaügy, nyelvhasználat) mint az új többség képviselői az Osztrák-Magyar Monarchiában megismert szabályozást tartották követendőnek, addig az egész közigazgatás alapján képező vármegyei törvényhatósági (önkormányzati) rendszert -- félve a magyar (tisztviselők, városi lakosság, munkásság) dominanciától és ezáltal az egyesülés esetleges nemzetközi megakadályozásától -- nem állították vissza, illetve megakadályozták az addigi közigazgatási rendszer működését. Udvarhely vármegye esetében a tisztviselői kar eltávolítására azért volt szükség, hogy megelőzzenek egy esetlegesen nemzetközi kihatású regionális (székelyföldi) szervezkedést, és helyet teremtsenek saját apparátusuk számára.

A hadbíróságnak a tábornokok -- akik ekkor is megerősítették a megállapodások hitelességét -- decemberi taktikai magatartásával kellett szembesülnie. Ezért nem fogadhatta el a vád áprilisban megfogalmazott érvelését, mely szerint már román állampolgárok vétségéről volt szó. A döntésben valószínűleg az is közrejátszott, hogy a nemzetközileg bizonytalan helyzetben nem akart a román kormányzat a szövetséges hatalmakkal, a nemzetközi normák szerint jogszerűtlen (és az erdélyi közhangulatot is feleslegesen felkavaró) döntés miatt szembekerülni és ezzel a Romániát kritikusan megítélő álláspontot erősíteni.

A felmentés után valamennyi udvarhelyi tisztviselőt hazaengedték Déváról. Paál április 20-án érkezett meg Székelyudvarhelyre. Mivel igen sokan felkeresték a lakásán, és a román hatóságok a tisztviselői ellenállás helyi irányítójának tartották, a román polgármester egy előre kiállított utazási igazolvánnyal arra kérte, hogy 3 hónapra hagyja el a várost.[125] A kijelölt új tartózkodási hely 1919. május 1. és július 31. között Kolozsvár lett. Itt a már meglévő kapcsolatai révén Grandpierre Emil és Költő Gábor mellett a tisztviselői ellenállási mozgalom (az ún. Szellemi Front, majd később a Székely--Magyar Szövetség erdélyi központjává) egyik vezetője lett. Feladata az volt, hogy a fogsága során kialakított kapcsolatokon keresztül és a a székelyföldi helyismeretét felhasználva állandó kapcsolatot építsen ki a Kolozsvár és a vidék között. Tevékenységi köre elsősorban a Székelyföldre irányult. Egyrészt kézzel másolt és egymás között terjesztett levelek útján propagandát folytatott a nagyszebeni Kormányzótanács, illetve a román impérium elismerése ellen; másrészt Szeged, illetve Budapest felől közvetítette a tisztviselők segélyezésére kiutalt összegeket. Szeptembertől kezdve pedig a béketárgyalásokra készülő magyar delegáció számára gyűjtött adatokat a sérelmekről.

Egyik 1919 májusából fennmaradt röpiratában a következőképpen fogalmazta meg a Szellemi Front feladatait: "1. A néphangulat megőrzése, felajzása és teljes szívósságúvá kiképzése abban a hitben, hogy lesz még magyar világ. 2. Minden behódolási irányzatnak a letörése. Az ilyen irányzatok által kínált anyagi érvényesülések helyébe önnön erőnkből való érvényesülések, munkaalkalmak, vállalatkomplexumok, fejmunkás-kiképzések szervezése. 3. A magyar egyházak és iskolák szellemének a magyar jövőről való hitben és hit fejlesztésében való kitartása; az egyházak és iskolák anyagi feltételeinek társadalmi megszervezése. 4. A gazdasági vállalatoknak a szociális és magyar erő építésére irányuló átszervezése, a behódoló és megegyezéses alkuktól és önzésektől való visszatartása, altruista és magyar fajszaporító bankpolitika behozatala. 5. Sajtó és irodalom teremtése a mondott irányok ápolására és terjesztésére. 6. A magyar és székely vidékek szoros összeköttetésének megteremtése. Ez összeköttetés céljaira bizonyos jeleket és írásmódokat itt átadunk, s akinek jelen iratunkat küldtük, azt a legsürgősebb átvételre fölkérjük. Találkozásunkkor az eddig összeköttetések ismeretét is feltárjuk. 7. Olyan önvédelmi szervezet teremtése tornaklubok, olvasókörök, dalos egyesületek és munkás szakegyletek útján, mely a magyar világ pontos rendfenntartó karhatalmaként azonnal fel tudjon lépni, s a szükséghez képest megfelelő néperőt is tudjon mozgósítani."[126]

Budapesti kapcsolataikon keresztül előbb a Vörös Hadseregnél, majd Horthy körénél állandóan sürgették az erdélyi támadást.[127] Több alkalommal olyan üzenetet kaptak, miszerint ez csak hetek kérdése és megkezdhetik a székelyföldi akciókat. Azonban miközben a nemzetközi viszonyok (és a Tanácsköztársaság, majd Horthyék) tekintetében komoly illúzióik voltak, hiszen csak az esetleges üzengetésre, levelezésre hagyatkozhattak, azzal azonban tisztában voltak, hogy bármiféle önálló erdélyi akció reménytelen, csak elvérzésükkel járó megmozdulás lehetne. Így nyár végére az ellenálláson belül a társadalomszervezés feladatai kerültek előtérbe. A tisztviselők egy része 1920 nyaráig vagy illetményét kapta vagy valamilyen budapesti kormánysegélyből részesült. A fővárosban Ugron Gábor, Jancsó Benedek, Teleki Pál, majd megalakulása után a Bethlen István vezette ún. erdélyi minisztérium intézte az akció ügyeit. A pénz és az írásos kimutatások, elszámolások kabátbélésbe varrt vásznakba, illetve a vásznakra gépelve jutott el Kolozsvárról Szegedre és Budapestre. 1919 tavaszán elsősorban mozdonyvezetőkön keresztül folyt a postázás, majd később külön megbízottak teljesítettek szolgálatot.[128]

1919 augusztus--szeptemberében a legnagyobb gondot a volt magyar nyelvű állami iskolák tanárainak az egyházi, magyar nyelvű iskolákba történő átirányítása jelentette. Ezeknek a új intézményeknek alapítása is Paálék anyagi támogatásával történt. A felbomlott Székely Hadosztály vagyonából kb. 20 millió korona került hozzájuk, és ezt teljes egészében tisztviselők, tanítók segélyezésére és iskolaalapítások támogatására fordították.[129]

Paál Árpád kolozsvári tartózkodási engedélye lejártával 1919. augusztus 1-jén hazautazott Székelyudvarhelyre, másnap rendőri felügyelet alá helyezték, majd 10-én letartóztatták és elrendelték házi őrizetét. A prefektus kijelentette, hogy az eljárásra politikai okokból került sor, és a volt helyettes alispánnak távoznia kell a városból és a megszállt területekről. Október 10-én a fogarasi internálótáborba került. (Itt erdélyi román politikai foglyokkal és bánáti magyarokkal találkozott.) A vád az volt ellene, hogy az Udvarhely megyei csendőrséget támogatta a román megszállás alatt, így része az ún. erdélyi összeesküvésnek.[130] Ezért 20-án Kolozsvárra, a hadbíróságra szállították, majd Nagyszebenbe. A csendőri ellenállás vádjával szemben a tábornokokkal kötött szerződésekre hivatkozott: ezek alapján jogosan gondoskodhatott a csendőrségről. A későbbi helyzettel kapcsolatban azt vallotta, hogy nem tud semmit. Mivel bizonyítékokkal nem tudtak szolgálni, felmentették. (Az igazsághoz hozzátartozik az, hogy amikor a csendőrség nyíregyházára történő visszahívásáról megérkezett az értesítés, Paál azt javasolta a kormánybiztosnak hogy tartsák ott a csendőröket, előre kifizetve számukra 6 hónapi illetményüket. Ez valószínűleg meg is történt, ám a vádlóknak ezt nem sikerült bizonyítaniuk.)[131]

A felmentéssel egyidejűleg azonban Kolozsvárt jelölték ki kényszerlakhelyül számára, rendszeres jelentkezésre kötelezve. Az ellenőrzésével megbízott Fabius kapitány november közepén arra kérte, hogy írásban foglalja össze, hogyan lehetne intézményesen megoldani a Romániához kerülő magyarság problémáit.[132] Paál továbbra is a legfontosabbnak a tisztviselők kérdését tartotta, akik -- álláspontja szerint -- a békeszerződés létrejöttéig nem kötelezhetők a hűségeskü letételére. Szükségesnek vélte, hogy a hűségesküt tenni nem akaró tisztviselőket engedjék másutt dolgozni. A gazdaság tekintetében a népi háziipar támogatását, a bánya- és erdőgazdálkodás terén dolgozók bevonásával részvénytársaságok létrehozását javasolta.

A rendőri felügyelet alatt is tovább végezte szervező, adatközlő munkáját. 1919 decemberében kezdeményezte, hogy a Franciaországba utazó magyar békeküldöttségnek ő is tagja lehessen mint szakértő, illetve mint a Székelyföld képviselője. Ennek érdekében december--január során több támogató nyilatkozat is született a Székelyföldön.[133] Ez az akció azonban nem járt sikerrel.

1920 első felében egyre nehezebbé vált fenntartani az ellenállást, egyre többen repatriáltak és a magyar közalkalmazottak hűségeskü hiányában kiszorultak a közigazgatásból, az igazságszolgáltatásból. A legtovább az oktatásügyben tartották magukat, annál is inkább, mert tömegével jöttek létre a volt állami magyar iskolák helyett az egyházi magyar elemi iskolák.

A székelyudvarhelyi tiszviselői ellenállás utolsó általunk ismert dokumentuma 1920 májusából származik. Az Udvarhely vármegye Intézőbizottsága által 1919. május 26-án kiadott megegyezéses határozat, amelyet a háromszéki hasonló alakulattal egyeztettek, egyrészt némileg ingerülten a magyar kormány álláspontját szeretné tisztán látni, másrészt a Románián belüli elhelyezkedés, önszerveződés módjára tesz javaslatot: "1. Mindenesetre legelső feladatunk, -- aminek a legsürgősebben elég is lesz téve, -- miszerint a magyar kormány megkérdeztessék, hogy Magyarországnak a változott állítólagos helyzetben van-é, s ha igen, mi a célja velünk, illetve felkérendő a magyar kormány, ejtse módját a lehető legsürgősebben annak, hogy egy futár, vagy egy salvus conductussal ellátott megbízottja útján hitelesen értesítsen, vajon a székelység (értve Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék székelységét összességében) s illetve a székelység gerincét képező intelligens középosztály: a tisztviselői kar a továbbiakban mire számíthat s ennélfogva mihez tartsa magát, történik-e gondoskodás róluk vagy nem?

2. Ha nevezett négy székely vármegye lakossága és tisztviselői karára nézve az elhatározás az, hogy rólunk államilag több gondoskodás történni nem fog, s így magunkra maradnánk, akkor határozottan követeljük a magyar kormány útján a teljes jogokkal felruházott önálló municipális autonómiát, értve ezt úgy, hogy csupán a főispán képviselné a román kormányt -- egyebeket, az alispántól kezdve a közigazgatás minden ágában magyar tisztviselők vennék át a szolgálatot, mert csak így biztosítható a székely--magyarság kompakt egysége. Másképp, ha ti az összes tisztviselői állások fölött a román kormány diszponálhatna, az elmozdíthatóság, nyelvi kötelezettségek s más eszközök és módok alkalmazásával előreláthatólag rövid idő alatt román tisztviselőkkel töltetnének be az összes állások s ekkor egy-két évtized a székelységet teljesen beolvasztja a románsága, s a magyar fajnak nyoma vesz.

3. Megkérdezendő teljes határozottsággal a magyar kormány, hogy szándékozik-e a fegyveres erőt alkalmazni Erdélyért, illetve az átadásra állítólag kijelölt területekért vagy nem? Mert ha szándékozik, ezt csak úgy teheti, ha teljes tudatában és ismeretében van Európa nagyhatalmainak ez esetbeni állásfoglalásával s illetve ez esetben további erejének és esetleges szándékának  mivoltával. Mert ha ezt feltétlen és teljes bizonyossággal tudja s indít háborút az ország, a székelység szervezett teljes erejére számíthat, amely csak intésre vár; ellenesetben egy kockázatos háborús akció sikertelensége biztosan maga után vonja nem csak a legkegyetlenebb retorziót ti a székelység teljes kiirtását, de a végtelen bosszú eredményeképp a székelység helyén még kő kövön se maradna.

4. Feltéve, de nem remélve azon legkegyetlenebb eljárást, hogy Magyarország minket teljesen magunkra hagyna, akkor csak azon legvégső eset állhat rendelkezésünkre: kieszközölni a román vezetőségtől, adjon módot és lehetőséget arra, hogy a négy székely vármegye vezető megbízottjai a további magatartásuk érdekében összejöhessenek és sorsunk felől szabad megbeszélést, illetve tárgyalást folytassanak..."[134]

Magyarországról a békeszerződés aláírásáig a Területvédő Ligán, illetve a különböző titkos társaságokon keresztül a hűségeskü elutasítására, a passzív ellenállás folytatására kaptak utasításokat. Miközben a magyarországi politikai élet a konszolidáció felé indul, az erdélyi ügyek politikailag marginális csoportok kezébe kerültek.

Az erdélyi ellenállás központjában Kolozsvárott 1920 április--májusában az érkező segélyek elosztása és a román politikai erőkkel kapcsolatos stratégia kérdésében komoly vita alakult ki Paál és Grandpierre Emil között. Paál aránytalanul kevésnek találta azt az összeget, amelyet a székelyföldi tisztviselők megsegítésére, iskolák támogatására fordítottak. A segélyezés során elsősorban a tisztviselők foglalkoztatását szolgáló vállalkozások, beindítását kezdeményezte (részvénytársaságok, háziipari szövetkezetek stb.). Ezzel szemben Grandpierre elsősorban a kolozsvári érdekeket képviselte és a passzív ellenállás, a kivárás híve volt. Paál már 1920 januárjában felvetette egy Független Székely Párt létrehozásának szükségességét, mely elsősorban a Székelyföld belső társadalom és gazdaságszervezésével foglalkozott volna. A kolozsvári megosztottságot tovább erősítette 1920 március--áprilisában az erdélyi román vezetők részéről érkező biztatás a magyarság politikai megszervezésére, erdélyi román--magyar tárgyalások megindítására.[135]

A trianoni szerződés aláírása után Paál mint a Keleti Újság munkatársa riportkörútra ment a Székelyföldre és ezalatt újabb akciót szervezett. Marosvásárhelyen. Csíkszeredában, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen járt és tárgyalt a magyar tisztviselők vezetőivel. Beszámolójában kiderül, hogy a békeszerződést nem tekintették véglegesnek, a szolgálatra való jelentkezéstől a Regátba helyezés lehetőségén és az állandó  román gyanakodáson túl azért húzódoznak, mert félnek attól, hogy majd a "magyar világban" árulóknak tekintik őket.[136] Székelyudvarhelyen a megye 1918 novembere előtti vezetői kerültek előtérbe és a román prefektus közelébe. A tisztviselők a nyár folyamán már szolgálatra jelentkeztek, de Paál abban bízott, hogy visszavonják jelentkezésüket. E székelyföldi útja során formálódott ki benne az az elképzelés, hogy a békeszerződés 47. a alapján önkormányzatot kell kérni a romániai székely--magyarság számára. Marosvásárhelyen, ahol még mindig a munkapárti-függetlenségi párti ellentétek osztották meg a helyi magyar elitet, az EMKE szervezetének felhasználását tervezték a nagyhatalmakhoz intézendő memorandumhoz. Csíkban azt javasolták, hogy egy előre megfogalmazott kérést írassanak alá a magyar falvak vezetőivel, lelkészeivel. Az aláírásokat pedig majd az elkészülő nagy memorandumhoz csatolják bizonyítékként. Ez az aláírásgyűjtés 1920 szeptemberében indult meg a Székelyföldön. Néhány példány Paál Árpád hagyatékában fennmaradt. A kérés további sorsáról semmit sem tudunk. A dokumentum szövege a következő:

 

"Kérés Románia törvényhozásához és a Népek Szövetségéhez.

A békeszerződés 47-ik paragrafusának első bekezdése[137] a szövetséges és társult főhatalmak rendelkezésétől teszi függővé, hogy a nyelvben fajban és vallásban különböző népkisebbségek a maguk védelmére milyen jogrendszert kapjanak. Ennek  a nemzetközi rendelkezésnek a céljára ..... megye ..... községének ..... számú lakója nevében lelkiismeretesen tolmácsoljuk azt a népkívánalmat, hogy a Romániához csatolt területek magyarsága, (tehát a székelység is) együttesen nemzeti önkormányzatot kapjon. A nemzeti önkormányzatnak legyen külön rendelkezési joga a Székelyföld, a Brassó megyei magyarok lakta területek és a Kisküküllő megyei magyar medencéből, illetve Marostorda megye mezőségi felső határából kinyúló és Aranyostorda, Kolozs, Szolnok--Doboka, Szilágy megyéken átvonuló összekötő terület s a Királyhágón túli magyarság földje felett. -- Ezen a területi hatáskörön kívül magyar nemzeti önkormányzat legyen ellátva közigazgatási igazságszolgáltatási, közoktatási, közgazdasági és helyvédelmi (miliciális) magasabb hatáskörrel s e hatáskörökre vonatkozó törvényhozási joggal. A jelzett területeken kívül lévő magyarság foglaltassék lajstromba és tagja lehessen a magyar nemzeti autonómia közjogi testületének, e testület után adhassa le szavazatát ugy a nemzeti önkormányzati, mint az állami törvényhozásban.

Az ezen kérdésben tanusitott népkivánalom bármikor ellenőrizhető."[138]

Paál a kérés kezdeményezője az önkormányzat megadásában eleve nem bízott, de úgy gondolta, hogy ennek elutasítása a magyar fél diplomáciai súlyát növelné a nagyhatalmak előtt. (A hűségeskü letétele ellen még 1920 nyarán azért agitált, hogy ebben a kérdésben is a Magyarországi kormányzat adja meg a végső engedélyt, így ezzel is növelhetné súlyát a román kormányzattal szemben.)[139]

 

---