utolsó frissítés: 2015. június 24.

Mi van az erdélyi hátizsákban? In: Valóság 1992. 12. sz. 81 - 98.

Mi van az erdélyi hátizsákban?

Ebben az írásban a magyarországi közgondolkodás Erdélyhez s az ott élő magyarsághoz fűződő viszonyával foglalkozom. Kérdésfeltevéseim hátterében több tényező húzódott meg: az, hogy az általam figyelemmel kísért erdélyi folyamatok nem, vagy csak torz módon jelennek meg az anyaországi Erdély-képben. Befolyásolt, hogy a magyarországi közgondolkodásban mára általánossá vált a társadalmi és politikai konfliktusok értelmezésekor a különböző érdekek, szociológiai és történelmi adottságok figyelembevétele. Ugyanez azonban - bár erre semmi megbízható támpontja nincs senkinek -, ha a környező országokról, illetve az ott élő magyarságról van szó, nemigen érvényesül, mert a híradások minden jelenséget elsősorban az etnikai, nemzeti viszonyokhoz kapcsolnak, és ezeket nem tágabb gazdasági, politikai közegben vizsgálják. Továbbá a magyarországi publicisztikában a román-magyar viszony, a kisebbségi kérdés kezelése ügyében hagyományosan a végső megoldásokat járják körül.[1] A fejtegetések gyakran azzal zárulnak, hogy a románokkal nem lehet tárgyalni, mert csak egyneműsítő, kizárólagosságra törekvő nemzetállami keretekben tudnak gondolkodni.

A helyzet kilátástalan, ezért a nemzetközi politika erőviszonyaira kell odafigyelni, és ezen keresztül valamilyen megoldást Romániára kényszeríteni. Bukarestben hasonlóan gondolkodhatnak: ők a másik nemzetállam törekvései mögött ki nem mondott irredentizmust érzékelnek, a nemzetközi politikától pedig a kisebbségi kérdés belső üggyé minősítését várják.

A román-magyar viszonyt ma is a kölcsönös félelmek határozzák meg. A románság jelentős része (s nemcsak a román állam) attól fél, hogy Magyarország az erdélyi magyar kisebbség érdekeinek védelmére hivatkozva a területi revíziót készíti elő. A magyarországi közvélemény pedig az Erdélyben élő magyarságért aggódik. A félelmeket történelmi példák konkretizálják; a románságét a második bécsi döntés, a magyarságét a csángók és a szászok sorsa.

Ha azt kezdenénk el vizsgálni, hogy kinek megalapozottabbak a félelmei, vagy a beteges román veszélyeztetettségérzetet, illetve a magyar „Trianon-traumát” taglalnánk, csak elmélyítenénk magunkban a tehetetlenségünkből táplálkozó szorongást.[2] Nem vezet feloldáshoz az sem, ha „felvilágosultságunkban” azt állítjuk, hogy márpedig vannak potenciális román politikai tárgyalópartnerek, s ha netán még nincsenek, avagy nem elég erősek, akkor majd a nagy európai átalakulás megteremti a nemzetállami illúziókkal leszámoló partnereket.

Ebben a helyzetben - az egyébként nem létező - végleges megoldásokat keresve egyenes arányban csak szorongásaink nőhetnek tehetetlenségünkkel. Félő, hogy ebből adódóan egy adott pillanatban a magyarság az anyaországban és Erdélyben nem tudja majd a helyes döntéseket meghozni, a megfelelő vezetőket kiválasztani, a szükséges intézményeket hatékonyan működtetni.

Ezért egy hosszú távú (többgenerációs) konfliktuskezelésre kell felkészülnünk. Ennek egyik alapeleme az Erdélyhez való viszony őszinte tisztázása. Számomra nem a végső meg-oldás modellje az alapvető kérdés, hanem a kölcsönös sérelmek, a kilátástalan helyzetben felhalmozódott félelmek és előítéletek kezelésének módszere.

Kérdésfeltevésem arra irányul, hogy melyek azok a jelenlegi erdélyi folyamatok, amelyek történeti perspektívában is figyelmet érdemelnek. Ezek lehetnek a belső tisztázás területei - annak feltérképezése, hogy milyen értékek átrendeződése, milyen közösségi folyamatok segíthetik az erdélyi magyar társadalom megerősödését.

(Erdély mint metafora) A mai magyar nyelvben az „Erdély” szó egy sokértelmű metafora, amely számos asszociációra utal, így Trianonra, nemzeti sérelmeinkre, az erdélyi magyarság szomorú helyzetére, gyönyörű tájakra, hősiesen küzdő, a hiteles magyar népi kultúrát meg-őrző emberekre. Ez a metafora az „Erdély” mint tulajdonnév és az erdélyiség mint mentalitás és eszmetörténeti kategória jelentéstartalmának összecsúszásából született.

Az „Erdély” szó helyhatározóként két területre vonatkoztatható. Egyrészt a történeti Erdélyt jelöli, amire a középkori erdélyi vajda, majd az erdélyi fejedelmek, később az Erdélyi Nagyfejedelemség joghatósága terjedt ki, ma pedig a Gyulafehérvári Római Katolikus Ér-sekség jogkörébe tartozik. Másrészt arra a 102 000 km2-nyi területre, amelyet az első világ-háború után Magyarországtól Romániához csatoltak. A románság számára más jelentéstartalommal rendelkezik, hiszen ők „Erdélyen” a múltbeli három román ország egyikét értik.

Az erdélyiség mint fogalom mentalitás- és eszmetörténeti jelentést hordoz, a három együttélő nép kulturális kölcsönhatásaira, toleranciájára utal. Ezt példaértékű modellként szokás emlegetni a román vagy a magyar centralizációs nemzetállami törekvésekkel szemben. Azonban ez az „erdélyiség” mint az eszmetörténeti hagyományban transzszilvanizmusként emlegetett önazonosság-ideológia alapja, napjainkra sajnos egy múltba kapaszkodó, társadalmi realitások nélküli elgondolás lett. Mindenekelőtt azért, mert a XX. század második fel-ében jelentősen megváltozott Erdély lakosságának etnikai összetétele. A szászok kivándoroltak Romániából, a magyarság elvesztette többségi pozícióját az erdélyi városok túlnyomó többségében, egyre súlyosabb problémát jelent a milliós cigányság beilleszkedése,[3] és nem utolsósorban a Kárpátokon túlról folytatott betelepítésekkel csökkent az erdélyi románság hagyományos regionális tudata, befolyása.[4]

Ma az ún. erdélyi mentalitás a magyarországi hétköznapi vélekedésben olykor a romániaiság, néha a balkániság szinonímája. Ezt az Erdélyből áttelepülteknek vagy hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon tartózkodóknak a munkához, kapcsolattartáshoz, előrejutáshoz, viselkedéshez stb., a magyarországi normáktól eltérő viszonya alakította ki. Ez egy, a versenyhelyzetek általánossá válásával erősödő előítéletrendszer, amelyet tovább erősít az a tény, hogy a megkülönböztetésként használt „románok” kategorizálás önérzetüket sérti, azáltal, hogy a Romániáról kialakult negatívumokat is hozzájuk kapcsolják pl. egy munkahelyi közegben. Tehát ez is két, egymással összefüggő dolog összecsúszása, egyrészt az erdélyi magyarok mindennapi életének és kultúrájának mássága, másrészt az a bélyeg, hogy azonosítják őket a civilizálatlan balkánisággal.

Az erdélyiségnek mint eszmetörténeti jelenségnek egymástól nehezen szétválaszthatóan van egy kultúrtörténeti és egy esztétikai-politikatörténeti tartalma.

Az előbbi értelemben Erdély az a kultúrtörténeti táj, ahol a nyugati kereszténység különböző változatai és a nyugati stílusirányzatok a bizánci hagyományokkal és a balkáni népi kultúra hatásaival együtt léteztek. Benkő Samu megállapítása szerint „Erdélyben egymás mellett három nemzet kultúrájának sajátos variánsai jöttek létre, de ezek a variánsok szerves részei az anyanemzet egyetemes műveltségének”.[5]

Politikai értelemben a transzszilvanizmus mindig a „birtokon kívüliek” ideológiája volt. Az erdélyi magyar értelmiség körében az 1918 előtti szerény erdélyi regionális törekvésekhez és a függetlenségi párti hagyományokhoz kapcsolódik. A transzszilvanizmust meghatározó elemek minden alkotónál más-más hangsúlyt kaptak. Olyan elemek ezek, mint a belső önépítés szükségessége, más kultúrák figyelemmel kísérése, a múlt példáinak fontossága, az a meggyőződés, hogy a kultúra a közösségi megmaradás eszköze, a feltételezett közösségi érdekekért a személyes érdekek háttérbe szorításának elve.

Ez az ideológiai hagyomány azonban mára szinte kiürült. Egyrészt a már jelzett erdélyi társadalomtörténeti változások miatt. Másrészt azért, mert a három nemzet erdélyi összefogását hirdetők román partnereikben nem találtak következetes és megbízható szövetségesekre (I. Maniu, P. Groza, I. Iliescu). Harmadrészt a transzszilvanizmus körüli vita a nyilvánosság korlátozottsága miatt évtizedeken át az erdélyi magyarság sorskérdéseit áttételesen taglalta. Ezért oly sok minden beléivódott, hogy az ideológiai tartalom végül szétmállott, a transzszilvanizmus tetszés szerint értelmezhető metaforává vált. Negyedrészt történetileg talán kimutatható, hogy ez védekező ideológia volt, amelynek aktuális elemei mindig a fokozott nemzetállami törekvésekkel szemben erősödtek meg.

A harmincas évektől kezdődően színre lépő fiatalabb erdélyi magyar értelmiségi csoportok már nem elégedtek meg a transzszilvanizmus Kós Károly, Bánffy Miklós képviselte, a román egyneműsítő nemzetállami törekvéseket elutasító, az Országos Magyar Párt konzervatív-liberális Budapest-függőségét kritizáló stratégiájával. A valóságismeret és a belső önépítés szükségessége került előtérbe. Az Erdélyi Fiatalok, a Hitel szerzői köre, Mikó Imre, Szász Pál, Venczel József, Márton Áron ezen az ideológiai hagyományon túllépve építették ki az erdélyi magyar önazonosságtudat őrzésének más-más stratégiáit. Ehhez hasonló folyamat megy végbe napjainkban is.

(A tömegkommunikáció és a magaskultúra közvetítette Erdély-kép) Miközben konferencia[6] és közlemények[7] sora foglalkozik a román nacionalizmus magyarságképével, addig a magyarországi Erdély-, illetve az ettől elválaszthatatlan Románia-képet keveset vizsgálták. Ez a kép az egyes ember közvetlen tapasztalatai alapján (találkozások és utazások), a tömeg-kommunikáció információi és a magaskultúra (irodalom, zene) adta élményekből alakul ki. Ha az utóbbi egy év magyarországi sajtóját áttekintjük, kiderül, hogy abban Romániáról néhány esetleges publikációtól eltekintve, a Beszélő és a Limes cikkein kívül csak az ott élő magyarság sérelmein keresztül volt szó. Ebből egy homogén, népi kultúrájához, vallásosságához ragaszkodó, igazságtalanul elnyomott, de ez ellen hősiesen küzdő magyarság képe rajzolódott ki. A híradások döntő többségükben kisebbségi sérelmekről és magyar rendezvényekről szólnak. Azt sugallják, hogy Romániában minden a „magyarkérdés” körül forog. Másrészt úgy tűnhet a hírek alapján, hogy az ott élő magyarság helyzetét kizárólagosan a román-magyar viszály határozza meg. A híradásokból hamar levonható néhány torz konzekvencia. A kisebbségi élet mindennapjai csak örökös sérelmekből, konfliktusokból állnak (ami Székelyföld és a helyi magyar társadalmak belső életének teljes figyelmen kívül hagyásából adódik). A másik gyakori konzekvencia az, hogy a románokkal semmilyen szinten nem lehet megegyezni. Ez, mint már említettem, mindkét fél részéről a feszültségek tovább-növekedésével jár, azon túl, hogy nem is igaz. Az etnikumok együttélése ma sem csupán konfliktusok története. A helyi társadalmak szintjén, ha a belső fejlődés autonóm módon szerveződhet, ki tudnak dolgozni technikákat az együttélésre.[8]

Mindez jórészt azért van, mert a tömegkommunikációban a kisebbségi kérdéssel, a kisebbségi társadalom belső viszonyaival mindig csak akkor kezdenek el foglalkozni, ha az már etnikai vagy politikai konfliktus jelleget kapott, mint azt az 1989/90-ben Hargita és Kovászna megyékből eltávozott románok ügyében, vagy az RMDSZ-en belüli irányzatok esetében tapasztalhattuk.[9]

A befogadó nem tud túllépni a tehetetlenséget és hősiességet egyaránt közvetítő információkon, mert nem rendelkezik háttérismeretekkel, mert nemzeti tömegkommunikációnk csak moralizálgatásával lépi túl az országhatárokat. A kinti történés csak etnikai vagy politikai konfliktus esetén válik hírré. A világon mindenütt így működik a tömegkommunikáció, de ebben az esetben különösen nagy gond (történeti előítéleteink miatt) az eligazító kommentárok hiánya.

Ebben a vonatkozásban a jó háttértájékoztatásra példaként meg kell említeni a Cselényi László, Kernács Gabriella és Vári Attila készítette televíziós beszámolókat egy-egy erdélyi magyar kulturális rendezvényről. Ugyanezt hivatott szolgálni a Kossuth Rádió Határok nélkül című adása, amelynek anyaga gyakran egyenetlen színvonalú. Romániáról és az ott élő magyarságról hiányoznak a mindennapi háttérinformációk, a tárgyilagos ismeretterjesztő kiadványok, filmek stb. Elgondolkoztató, hogy míg Magyarországon minden megyében van helyi tudósítójuk az országos napilapoknak, rádiónak, televíziónak, addig a több mint fél-millió magyar által lakott Székelyföldön nincs állandó magyarországi tudósító. Az itt meg-jelenő napi- és hetilapok egy teljesen külön nyilvánosságot alkotnak, mert igazából sem a magyarországi, sem a romániai tömegkommunikációnak nem képezik integráns részét. A határok lebontása nem merülhet ki a magyarországi kiadványok és műholdas televíziózás beáradásával. A kisebbségi társadalom belső történéseit, amelyek nemcsak a román-magyar konfliktusban ragadhatók meg, fontos lenne becsatornázni a magyarországi tömegtájékoztatásba. Ezzel lehetne oszlatni az egyneműsítő elképzeléseket az erdélyi magyarságról. Más-részt csökkenthetnénk a kisebbségben élő embereknek az anyaországgal szembeni, sokszor a túlkompenzációban jelentkező kisebbrendűségi érzését. Így kölcsönösen, a nyilvánosság tekintetében is, egyenrangúnak tekinthetnénk egymást. A romániai többségi társadalom pedig a nemzeti kisebbség és az anyaországbeliek feszültségeinek, félelmeinek csökkentésével nyerhetne igazán sokat.

Ebben az esetben nem fordulhatna az elő, hogy a romániai helyhatósági választások kapcsán a hírekben óriási magyar sikerként értékeljék a csíkszeredai és székelyudvarhelyi magyar győzelmet, miközben ezekben az abszolút magyar többségű városokban csak magyar polgármesterjelöltek indultak.[10] Nem szóltak ugyanakkor arról, hogy a többes jelölések révén milyen irányzatokat lehetett elkülöníteni. Vagy arról, hogy a „csíki platform” révén hogyan artikulálódtak kisvállalkozói, technokrata érdekek egy magyar kisvárosban.[11] Ugyanilyen jelzés értékű volt a marosvásárhelyi magyar polgármester lemondatásának híre. Megtörténtekor közölték az ügy jogi hátterét, miszerint érvénytelen volt a jelölőlistája, majd napokon át olvashattunk a „Vatra” - egyébként tényleges - ármánykodásáról.[12] Sajnos, a példákat folytathatnám.

Az erdélyi magyarok önálló megnyilatkozásai, néhány vezető értelmiségit leszámítva (Tőkés László, Sütő András, Szőcs Géza, Cs. Gyimesi Éva) ritkák a hazai tömegtájékoztatásban. A Hitel és a Beszélő, a kérdéssel legtöbbet foglalkozó nem szaklapok, megtalálták az értékvilágukhoz közel álló romániai szerzőket, akik döntően befolyásolják elvbarátaik Erdély-képét. Teljesen más a Panoráma című televíziós műsor alapállása, ahol a kisebbségben élők a legtöbbször csak „nemzeti sértettségünk”, néha „kultúrfölényünk” vagy belpolitikai célok demonstrációs eszközei. Ennek a legélesebb példája a rádió vallási műsoraival foglalkozó határon túli összeállítás volt.[13] A Magyar Fórum és a szélsőségesen nacionalista Szentkorona a Panorámánál jóval kevesebb tényanyagot felhasználva támasztja alá sérelmi demagógiáját erdélyi híranyagokkal.

Az Erdély-kép kialakulásának másik meghatározó eleme a magaskultúra hatása, pontosabban ebben az esetben az erdélyi és az Erdélyről szóló szépirodalom. Ügyes, eszes, hiteles emberekről, a népi közösség megtartó erejéről szól ez a próza. Gyakran a sorok között üzenve az olvasónak. Kós Károly, Tamási Áron, Sütő András, Kányádi Sándor és mások művei vitathatatlan értékek, ám a létrejöttükben közrejátszó, a magyarországitól merőben eltérő helyzet, az anyaországi számára ismeretlen erdélyi közeg, könnyen teremt lehetőséget az át-és félreértelmezésekre.

Sokaknak így kapcsolódik össze a népies idill és Erdély. Hasonló képet kaphatnak az ún. élő folklór mögé nem tekintő érdeklődők is. Kallós Zoltán, Szék, Gyimes jelszó és úticél. Ez akkor válhat veszélyessé, ha az alkotók vagy a hagyományőrző közösségek főleg a piaci igényeket kezdik kielégíteni. Egy modernizációs folyamatot lassíthat le, és ezáltal az anya-országbeli és a többségi társadalommal szemben a helyi magyar közösség hátrányba kerülhet. A külső igények túlzott befolyása ugyanis a meglévő kulturális és önszerveződési hagyományok megújítását akadályozhatja.[14]

Ezt a bennem is bujkáló érzést egy kormányhivatalnok fogalmazta meg számomra a legplasztikusabban: Erdélyben még gyalogolnak az emberek, ott még kútvizet isznak, emberléptékű házakban laknak..., nekik még fontos a magyarságuk, ott még van valami, ami nálunk nincs.

Hősök, csodálatos közösségek a nyomorúságban. Hasonló populista szemlélet ellen lázadt Erdei Ferenc az 1930-as években, joggal és érvényesen mutatva ki, hogy a falu és a parasztság nem az urbánus civilizáció pozitív ellensúlya, hanem torz és beteg világ, a szolgák megnyomorított és reménytelen világa. Emlékszünk: sem úr, sem paraszt, hanem polgár - ez volt Erdei (és Bibó István) ideálja.

(A viszony feldolgozatlansága) Magyarország lakosságának többségét a román-magyar viszály közvetlenül nem érinti, erről elsősorban a hírekből értesül, de az utóbbi években egyre nagyobb az esély a közvetlen tapasztalatok szerzésére is (áttelepülők, munkavállalók, árusok, utazások, segélyezések stb. révén). A kérdéskörrel kapcsolatban leegyszerűsítve két megközelítést különíthetünk el. A nagy többség a román nacionalizmusra reagálva mikrokörnyezetében, a verbalitásoknál maradva, a magyar sértettség és a kultúrfölény emlegetésével, az erőpolitikával példálózással elintézettnek tekinti az ügyet. Ebben a gondolkodásmódban a magyarságtudatnak könnyen meghatározó elemévé válhat a kultúrfölénytudat és a sértettség közti meghasonlottság, amelyben Erdély a magyarság kvintesszenciájaként jelenik meg. Ehhez könnyű hozzákapcsolni a „népiességet”, a „nemzeti egység” gondolatát, a „nemzet belső ellenségeitől” való szabadulás igényét. Így válhatott az ez évi június 16-i megemlékezések főszereplőjévé egy székelykapu felállítása a 301-es parcellán épülő kegyeleti hely mellett. A másik pólus a hírekre reagálva a nagy integrált Európában bízik, ahol majd a piacgazdaság és a demokratikus politikai intézményrendszer kezeli a konfliktusokat. A metaforákban meg-fogalmazott nemzeti retorikát idegenül fogadók esetében félő, hogy ez a modern „másik Magyarország” az ideologikus terhektől recsegő-ropogó székelykapuzással együtt a szembe-nézést is elutasítja a kisebbségben élő magyarság problémáival. Úgy látja, hogy a kormány-propaganda ezzel akarja elterelni a figyelmet a gazdasági és szociális problémákról. A hát-térben a tehetetlenség és érdektelenség működik a tisztázó feltárás helyett. Mindkét véleménycsoportot a vágyak és félelmek határozzák meg, nem pedig az állandóbb, világos érdekek. Az állami intézményrendszereknek ez arra ad lehetőséget, hogy bármikor aktualizálva manipulálhassák a nemzeti sajnálkozást és sértettséget. Egyben rávilágít az alapvető tisztázatlanságra, mert nem tudjuk, hogy kinek mi az érdeke és célja Erdély és az ott élő magyarság ügyében. Ha mindez ködbe burkolózó jelszavakba vész, a közös politikai fellépés hangzatos, de erőtlen lesz, s egy-egy csoport befolyása révén kisajátíthatja a kisebbségi társadalom vélt érdekképviseletét. Az anyaország és az erdélyi magyarság, és az ezeken belüli különböző helyzetek, szempontok, érdekeltségek tisztázó feldolgozásában, politikai felvállalásában az eddigi tapasztalatok szerint, sem a bújtatott kölcsönös nyomásgyakorlás, sem a nyilatkozgatás nem segített. Ezért nyilvános fórumokon meginduló vitákra lenne szükség. Ebben pedig elsősorban a magyarországi tömegtájékoztatás segíthet.

A Magyarország és Erdély közti viszony mindaddig hamis lesz, míg a kisebbségi kérdést nem az adott állam adottságainak és politikai erőviszonyainak figyelembevételével, mint strukturális, azaz jogi, gazdasági, biztonságpolitikai, kulturális, politikai, külügyi szempontok együttesét kezelik. Amíg egy monolitikusan egységes nemzeti kisebbségről beszélnek, és nem egy történelmileg és szociológiailag leírható, helyzetében, érdekeiben és értékeiben sok-színű erdélyi magyarság szerepel a tömegkommunikációban és a köztudatban, addig mágiát űznek.

Amíg a magyar közgondolkodás abból indul ki, hogy csak külső nemzetközi eszközök-kel kezelhető a kérdés, nem érezve az erdélyi magyar társadalom gazdasági és kulturális megerősítésének, az alulról építkező önszerveződések sokaságának mindennél előrébbvaló szükségességét, addig önmagát áltatja, s a rá hallgatókat zsákutcába viszi.

(A személyes kapcsolattartás és a segélyezés) Magyarországon a tömegkommunikáció, a magaskultúra és a mindennapi tapasztalatok alapján Erdélyről és az erdélyiségről kialakult sztereotípiákon túl nagyon fontos, a nyilvánosságon kívül rekedt élményanyag kapcsolódik az „Erdélybe járáshoz”. Mi volt a tartalma és tapasztalata ennek a kapcsolattartásnak?

Napjainkban vannak, akiknek teljesen természetes a kisebbségi magyar kapcsolatok fenntartása, mások ugyanezt ellenzéki múltként, nemzetmentő heroikus tevékenységként állítják be. Ez utóbbi akkor veszélyes, ha a tevékenységet valamiféle nemzeti kötelességérzethez, mintegy követendő kizárólagos értékhez kötik. Az utóbbi évtizedekben a két társadalom között részben a magyarországi utazók tartották fenn a kapcsolatokat. Ezek között durván négy csoportot különböztethetünk meg: az üzletelőkét, a rokonlátogatókét, a turistákét és a kulturális vagy karitatív segítséget közvetítők körét. Természetesen ez a tipologizálás is torzít, mert a különböző utazási célokat nem lehet teljesen tisztán különválasztani. Az üzletelőknek is lehetnek személyes vagy rokoni kapcsolataik, és a rokonlátogatók is kigazdálkodták hiánycikkek eladásával a vonatjegyek árát. Ezért inkább csak meghatározó úticélokról beszélhetünk. Fontos érzékelnünk azt, hogy a gazdasági érdekek, a családi-rokonsági szolidaritás, a küldetéstudat, a kíváncsi érdeklődés sokféle motivációja befolyásolta a kapcsolatokat kiépítőket, fenntartókat. A létszámot és az utazások sűrűségét tekintve a legnagyobb csoport az üzletelőké. Közülük is legtöbben a Kassa-Debrecen-Nagyvárad vagy a Szabadka Békéscsaba-Arad vonalon utazva foltozgatták a trianoni békével szétvert munkamegosztási rendszert, a különböző fejlettségű hiánygazdaságok között élvezeti és fogyasztási cikkekkel ügyeskedve. Ezek a „piaci kapcsolatok” Romániában közvetítőkön keresztül működtek. Ezeken a csatornákon keresztül rengeteg helyi információ jutott el a kelet-magyarországi helyi társadalmakhoz. A földrajzi közelségen túl ennek köszönhető, hogy 1989 után itt jöttek létre a leghatékonyabb vegyes vállalatok, településközi kapcsolatok.

Külön világ a messzebbről indulóké, akik Kolozsvárra, a Székelyföldre hordták árujukat, konkrét megrendelőkhöz, egy-két cikkre szakosodva. Az „igazi nagymenők”, az irhával, bú-torral, bőrrel, házasságközvetítéssel kereskedők nem utaztak gyakran. Ők a háttérből szervezték megbízottaik és az áttelepülők révén üzleteiket.

A rokonlátogatókat kapcsolataik minősége szerint három típusba sorolhatjuk: az Erdély-ben élő rokonokat látogatók, az Erdélyből származó visszajárók, és az Erdélyből házasodók csoportjába. Ezeknek a látogatásoknak külön rituáléjuk volt. A vendég több, mint vendég, ő a kapcsolat az anyaországgal. A vendégséghez, ha nem elsőfokú rokonokról van szó, hozzátartozott a titokzatosság, a feljelentéstől való félelem. A vendéglátó ezt több okból is vállalta. Egyrészt, mert természetes igény a kapcsolatteremtés, s mert végre valakinek kiönt-heti a szívét, és ebben a panaszáradatban megpróbálhatja megfogalmazni önmagát és feldolgozni a történteket abban, ahogyan előadja sérelmeit. Másrészt a vendég elvben anyaországi potenciális segítőtárs esetleg a kitelepedésben, de maga a kinti kapcsolat megléte is lelki megkönnyebbülést jelenthetett. Harmadrészt, és gyakran nem utolsósorban, az sem volt el-hanyagolható, hogy a vendégség mindig ajándékozással járt. Ez nemcsak a vendéglátó ellátása miatt volt fontos, hanem legalább ugyanennyire a kapcsolatrendszerének, szimbolikus tőkéjének építése szempontjából is.[15]

Közben a vendég minden pillanatban fontosnak érezhette magát, minden körülötte forgott, lesték kívánságait. A romániai valóság kontrasztjában önkéntelenül is felértékelődtek a magyarországi viszonyok, büszke lehetett otthonára, eredményeire, kiérdemelve ezzel vendéglátói elismerését. A néhány napos erdélyi látogatás során a dolgok leegyszerűsödtek, jó volt átélni a magyarországinál látszólag egyszerűbb helyzetet, látni a tisztességes erdélyi Közben a vendég minden pillanatban fontosnak érezhette magát, minden körülötte forgott, lesték kívánságait. A romániai valóság kontrasztjában önkéntelenül is felértékelődtek a magyarországi viszonyok, büszke lehetett otthonára, eredményeire, kiérdemelve ezzel vendéglátói elismerését. A néhány napos erdélyi látogatás során a dolgok leegyszerűsödtek, jó volt átélni a magyarországinál látszólag egyszerűbb helyzetet, látni a tisztességes erdélyi magyarok helytállását a gyűlölködő többségiekkel szemben. Az előadott panaszokat ugyanis a többség-kisebbség viszony uralta. A magyarországi látogató megismerkedhetett azzal a fajta azonosságtudattal, amelynek a legfőbb tartalma a nem románság, azaz a magyarság. Ebben az esetben az énazonosság alapja a magyarsághoz való tartozás volt, a többségtől való különbözés mint érték jelent meg.[16]

Az Erdélybe hazalátogatók, természetes emigráns magatartással, az új hazában elért eredményességüket bizonygatták. A rokonlátogató magyarországiakkal a vendéglátók szorgalmazták a minél szorosabb családi összetartást, igyekeztek a magyarországi kapcsolatokat erősíteni. A házasságkötés esetében már Erdélyben a kapcsolatokban leghangsúlyosabbnak a magyarországi értékrend gyors és minél teljesebb átvételét lehetett tapasztalni.

Az utazók harmadik csoportja a turistáké, akik általában közép- és felsőfokú iskolák tanulói voltak. Ők a felfedezők, akik olcsó, szép és kalandos kirándulásra számíthattak. Kellett némi élelem, ajándéknak való, alkalmi ismeretség (ezek nyomán szállás is mindig akadt). A fontosabb úticélok Kolozsvár, a Békás-szoros, a Szent-Anna tó és a Hargita voltak. A személyes adottságok és az erdélyi élmények függvénye volt, hogy a turista úgy tekinthette ezt az utazást, mint egy külföldi kirándulást, avagy megragadták a tapasztaltak, és az alkalmi kapcsolatok a későbbiekben elmélyültek. A magukkal ragadó élményekből kettő tipikusnak mondható. A fiatal, érzékeny ember ráébred arra, hogy egy idegen országban, otthonától több száz kilométerre ugyanaz a nyelv és kultúra él. Sokan így döbbentek rá, hogy egy országhatáron átnyúló közösség tagjai. Egy nemzet, és nem csupán egy állam tagjai. Az erdélyi magyarok helyzetével való azonosulás a hazai politikai berendezkedéssel szemben is kritikussá tette az utazót. A probléma feldolgozása akkor vált zsákutcává, ha valaki megrekedt a sérelmeknél, a román és az európai nagyhatalmi politika ostorozásánál. A másik fontos élmény lehetett a panaszáradat mögötti közvetlen erkölcsi kihívás: „segíts rajtam, hozz gyógyszert, vagy ha tudsz, könyvet, de Legalább magadat hozd, hogy beszélgethessünk”.

A karitatív és kulturális segítséget közvetítők elsősorban azok közül kerültek ki, akik (már az erdélyi tapasztalatok megszerzése előtt) szociális és politikai érzékenységgel rendelkeztek. Az előbb már említett kihívásokon túl miért csinálhatták? Indítékaik között együtt lehetett a kalandvágy, a baráti segítségnyújtás, a vallásos küldetéstudat, a közösséghiány pótlása, a politikai aktivitás kiélése, s mindezek kölcsönhatása. Mindenkinél több domináns tényező létezett, és ezek egymást erősítve működtek.

A közvetítők általában egyetemisták, vallásos fiatalok voltak, akik között nagy volt a cserélődés. Sokan két-három havonta utaztak, a legsűrűbben járók három-négy hetente indultak útra. A közvetítés hazai szervezettségét és romániai kiterjedtségét csak megbecsülni lehet. A segélyezés legfontosabb tétele a gyógyszer volt. A nyolcvanas évek második felére olyan krónikussá vált Romániában a gyógyszerhiány, hogy az antibiotikumos kezeléseket és műtéteket általában külföldi segítséggel tudták csak elvégezni. Ez jórészt Magyarországról érkezett. Kitérőként fontos két dolgot megemlíteni. 1989-ben több olyan vitára sor került a közvetítők és az erdélyi ügyek iránt érdeklődők között, aminek röviden az volt a lényege, hogy a segítség nem hosszabbítja-e meg a diktatúrát. Az eltelt idő a segélyezés mellett kardoskodókat igazolta, mert 1990 tavaszára kiderült, hogy a nagy humanitárius „segélyrohamot” ott tudták igazából hatékonyan fogadni, ahol már a decemberi események előtt is léteztek szétosztó csoportok. Másrészt itt politikától és etnikumoktól függetlenül egyes emberéletek megmentéséről volt szó.

A másik fontos momentum a román vámosok viszonya a hátizsákos gyógyszerszállítmányhoz. Miközben a Népsport vagy a Fürge Ujjak bevitele is tilos volt, a gyógyszerekkel kapcsolatban aránylag kevés leszállításról, visszaküldésről értesülhettünk. Nem tudni, valamiféle belső utasításról volt-e szó, vagy csak nem tiltották, és ezért engedték a segélyezést.[17] A könyv- és folyóiratközvetítés speciálisabb ismereteket igényelt. Az is általában vasúton, de nem az egyéb segélyekkel, hanem külön elrejtve történt. Az ebben résztvevők konspirációs szabályokkal, politikailag illegális tevékenységet folytattak. Úgy érezhették minden egyes sikeres út után, hogy valójában a Securitate felett arattak egy újabb győzelmet. Fel-mérhetetlen, hogy mi jutott át így könyvekből, folyóiratokból, videofilmekből Romániába. Mindez erkölcsi súlyát tekintve volt jelentős, hisz információs értéke eltörpült a Kossuth Rádió, a határ mentén pedig a Magyar Televízió műsorai mellett. Az értelmiségiek számára ezek a rendszertelenül érkező kiadványok reményt jelentettek a szakmai túléléshez, a lépéstartáshoz.[18] A legfontosabb magyarlakta központokba eljutottak a szamizdatok, Bibó István tanulmányai, a Medvetánc egyes számai, Hankiss Elemér, Ormos Mária, Cseres Tibor, Bodor Pál és mások munkái.

Magyarországon ismereteim szerint egymástól függetlenül Budapesten és Szegeden működtek a tevékenyebb közvetítő csoportok. A budapesti csoport a nyolcvanas évek elején alakult ki fiatal középosztálybeliekből, egyetemistákból. Több év alatt a különböző kérések teljesítése - gyógyszer, élelmiszer, könyv - végett szervezték meg a segélyezést. Az adományokat nyugati magyar mecénások, egyházközösségek, gyógyszerészek, egyéni adakozók segítségével teremtették elő. Később már maguk az adományozók keresték meg a társaságot a közvetítés érdekében, mely továbbra is vasúton, hátizsákos egyéni akciókkal folyt. E társaság személyi összetétele és erdélyi kapcsolatrendszere a nyolcvanas évek végére átalakult. Az alapító fiatal értelmiségiek helyét az Erdélyből áttelepültek, illetve ott rokoni, baráti kapcsolatokkal rendelkező idősebb középosztálybeliek vették át. A támogatások pedig 1989 után egyre inkább nem személyekhez, hanem intézményekhez és különböző önszerveződésekhez kerültek. Napjainkban a budapesti mintegy 100 fős társaság, több önálló munkacsoportban, mikrobuszokkal, alapítványi támogatások segítségével mint társadalmi egyesület folytatja munkáját.[19]

A szegediek tevékenységét sajátos helyi egyetemi tényezők alakították. A bölcsészkari közélet meghatározó csoportja, mely a Gondolat-jel című kari újság köré tömörült, 1983-ban válaszút elé került. Az egyetemi oktatáskorszerűsítési törekvéseket elutasították, a helyi politikai közéletben a megyei pártbizottság hatására a reformellenes irányzat került előtérbe. Az egyetemisták további politizálása túllépve a kari nyilvánosságot, marginalizálódással, az egyetemista lét védettségének megszűnésével járt volna. Ezt azonban senki sem vállalta. Így, ebben a helyzetben a szakmai munka került előtérbe. A ki nem élt politikai cselekvést többek között erdélyi segélyakciókkal pótolták. Ezek során személyes baráti kapcsolatokat alakítottak ki erdélyiekkel. Szembe kellett nézniük a segítségnyújtás szükségességének kihívásával. Ennek elutasítása saját fontosnak tartott értékeik megtagadását jelentette volna. A nyolcvanas évek első felében ezt az értékvilágot az emberi jogok tiszteletben tartásának kívánalma, a rendszer belső reformjával kapcsolatos elképzelések elutasítása, a szakszerűség elvárása jellemezte. Ekkor született meg a Harmadkor és az Aetas, a fiatal irodalmárok és történészek folyóirata. Házi szemináriumok indultak, egyetemi vendégelőadások. Létrehoztak egy olyan dokumentációs tárat, ahol mindenki hozzájuthatott az addig zárolt fordításokhoz, szamizdatokhoz.

A segítségnyújtás a közvetítőknek és a megsegítetteknek egyaránt többet jelentett az aktuális problémák megoldásánál. Emberi kapcsolatokat, sztereotípiák fölszámolását, kultúrák kapcsolatát jelentette.

Az utazások, találkozások révén a közvetítőknél, sok látogatónál a Magyarországon ki-alakított sztereotípiák helyét egy tagoltabb kép vette át. A népies idill eloszlatására például elég volt néhányszor a reggeli Székelykocsárd-Marosvásárhely vonalon utazni és megismerkedni néhány navétázóval.[20] Annak felismeréséhez pedig, hogy a mindennapi élet ügyeit nem kizárólag a román magyar viszony határozza meg, elég volt egy cukor vagy rosszabb esetben kenyér utáni hajsza Csíkszeredában. A regionális különbségek és a diktatúra működésének „sokfélesége” egy-egy körút során Nagyváradtól Brassóig láthatóvá vált a kapcsolattartás körüli félelmekből, a szállásadásból, a segélyek közvetítésének körülményeiből.[21] A tagoltabb kép mellett több új jelenségre is felfigyelhettek a gyakori utazók. Elsősorban arra, hogy a segélyek továbbadására létrejött önszerveződések, illetve a fogadó intézmények (egy-házközösségek, orvosok) egyúttal a helyi szolidaritási kapcsolatrendszereket is katalizálják. A felülről irányított atomizáció, a kisebbség belső kommunikációs rendszereinek szétverése - a helyi társadalmak szintjén - az állami akarattal ellentétes folyamatokat indított el. Ezek azonban egy-egy falunál, háztömbnél, foglalkozási csoportnál stb. tovább nem terjedtek, a hiánygazdaság ellenében kiépült beszerzési kapcsolatrendszer részét képezték. A mikrotársadalmak szintjén a beszerzési, ügyintézési információk érdekében megerősödött a szolidaritás, új fórumok szerveződtek: szabadidős és szakmai körök, megszaporodtak az egyházi rendezvények, és teljesen új jelenségként megjelentek az úgynevezett kortárs találkozók[22] A nyolcvanas években, még a hivatalosság határán, megjelent néhány könyv a „liberalizmus óhajtásaként”,[23] és működtek színvonalas társadalomtudományi szakmai közösségek.[24] A csendes ellenállás és a meginduló önszerveződések talán legjellemzőbb és legnagyobb hatású eredménye az engedély nélkül épített templomok sora[25] és az illegálisan kiépített kábeltele-víziós rendszerek működése.[26] Már 1989 decembere előtt a segélyezések egy része bizonyára az új önszerveződések és a működő intézmények támogatására fordíttatott. Tehát a mediátor tevékenysége nemcsak pusztán karitatív és terapeutikus szerepet töltött be, hanem egy társadalmi önszerveződési folyamat részévé vált. Ez oda-vissza működött, mert a politikailag és szociálisan érzékeny magyarországi közvetítők a hazai civil társadalom kezdeményezéseiben is részt vettek, ennek a tapasztalatait átadhatták. Az erdélyi ismeretek az 1989-es események után váltak ebben a magyarországi közegben fontossá, mikor a két ország civil kezdeményezései elkezdték egymással a kapcsolatépítést.

Az 1989. december végi eufórikus segélyezési roham nagyságrendje mindenkit teljesen váratlanul ért. A magyarországi humanitárius gesztus elsősorban arra a lélektani helyzetre vezethető vissza, hogy mivel a közvélemény a román nacionalizmust Ceausescuval kötötte össze, az ő bukásával a viszályt megszűntnek remélték.

A másik fontos tényező a nyitott határ ténye volt. Ezért a segélyezés sokak számára a többéves kényszerű tehetetlenség kompenzálását jelentette.

A románság egy része a gesztussal nem tudott mit kezdeni. A hivatalosan gerjesztett előítéletrendszerből ugyanis az következett volna, hogy abban a válságos helyzetben a magyarok megkísérlik a revíziót. Ezzel szemben valami teljesen más történt. A köztájékoztatás, mivel feldolgozni nem tudta, inkább elhallgatta, mert a történtek az egész nemzeti ellenség-képrendszert megkérdőjelezték.

Az erdélyi magyarságra több vonatkozásban volt jelentős hatással a segélyezés, amelynek csak a leglátványosabb részére került sor 1989-1990 fordulóján.[27] Elsőként a terapeutikus hatást kell kiemelni, mert a segélyek tényével igazolódni látszott az erdélyi magyarok előtt, hogy a külföld, s különösen az anyaország nem feledkezett meg róluk. Így a romániai politikával szemben bizalmatlan kisebbségiek reménykedhettek abban, hogy ha belülről nem kezdődik is meg helyzetük rendezése, de majd a külföld felemeli szavát és rábírja Romániát a cselekvésre.

A másik fontos hatást az egyházak szerepére gyakorolta a segélyezés. Az egyházak szükségszerűen vállaltak hagyományos erdélyi azonosságőrző szerepük mellé egy határozottabb szociális tevékenységet. Felelős állami szociálpolitika hiányában egyfajta szociális hálót kellett létrehozniuk.

A harmadik jelenség a lokális tudat megerősödése. A segélyeket szállítók ugyanis nem-csak segítséget vittek, hanem rendszeres településközi kapcsolatokat akartak teremteni. Ez a testvértelepülési mozgalom azt a lokális tudatot erősítette meg, amely politikai okokból mindaddig még a magyarság belső kommunikációjában sem kapott nyilvánosságot.[28]

Az 1989-90-es nagy segélyezés általános tanulsága mindkét fél részére az lehetett, hogy a segélyezett társadalom nem volt képes a segélyező társadalom partnerévé válni.

Hosszasan lehetne ecsetelni a segélyekkel történt visszaéléseket, a tudatlanságból fakadó tékozlást, de mindezek mögött a befogadó társadalom intézményes szervezettségének hiánya áll. Ez a felismerés az 1990 tavasza után is segélyezéssel foglalkozókat mindkét részről arra indította, hogy a belső önszerveződésre, az alapítványok, egyesületek létrehozására és hatékony működtetésükre koncentráljanak.

(Az alakító folyamatokról) 1918 óta Erdély kapcsán közgondolkodásunkban egyszerre van jelen a 19. századi eredetű, a magyar etnikum vezető szerepéből kiinduló nemzetkép és a nemzeti sértettség. A kisebbségbe került magyarság sérelmei a két világháború közötti (a minden baj forrásaként számontartott Trianon ürügyén) revíziós propagandával forrtak egybe. Ez a nemzetállami legitimáció részét képezte. A megfelelő válaszadás és védekezés érdeké-ben ezért szorgalmazták az egységteremtés szükségességét határokon innen és túl. A sérelmekre adott különböző válaszok lényegében meghatározzák az erdélyi kérdéssel kapcsolatos viszony alakulását. Ennek feltárása érdekében három folyamatot kell vizsgálnunk: a romániai magyar intézményrendszeren belüli változásokat, a kisebbségi-nemzeti problematika meg-jelenését a magyarországi politikai életben, az Erdélyből az utóbbi két évtizedben áttelepültek hatását a kérdéskör hazai feldolgozására.

A romániai magyar intézményrendszer másodszori leépítése 1945 után kezdődött meg. Az Erdélyi Múzeum Egyesület, a szövetkezeti mozgalom stb. megszüntetése után az ötvenes években a magyar nyelvű intézményességet jórészt a székelyföldi (látszat) autonóm területre korlátozták. Az intézményrendszert a Bolyai Egyetem megszüntetésével az ötvenes évek végén végképp lefejezték.

1968-ban aztán részleges „kiegyezés” jött létre a hatalom és a magyarság pártelithez közeli tagjai között. Ceausescu „függetlenségi” politikájának támogatásáért néhány új intézményt kapott a magyarság. (Pontosabban felülről kijelölt vezetői.) Ekkor jött létre a Kriterion nemzetiségi könyvkiadó, a magyar televíziós adás, a vidéki rádióstúdiók, a „Hét” című társadalompolitikai hetilap és a sepsiszentgyörgyi kulturális centrum szerepköre. Ezek az intézmények, szándékaik szerint, a kisebbségi azonosság ápolásával, kisebbségi fórumok meg-teremtésével is foglalkoztak. A romániai politikai kurzus a hetvenes években azonban egyre kevésbé tette azt lehetővé, hogy ezek a belső kommunikációs fórumok lényegi gazdasági, társadalmi kérdésekkel, kisebbségpolitikai, emberi jogi problémákkal, az együttélés nehézségeivel foglalkozzanak. Ezért a nemzetiségi hagyományok kerültek a középpontba, a népi kultúra feltérképezése és bemutatása, a másság, a sajátosságok hangsúlyozásával. Ezáltal az erdélyi magyarságnak az önmagáról kialakított képe is torzult, de ennél fontosabb, hogy a belső kommunikáció is lehetetlenné vált a nyolcvanas évek elejére. Az évtized második felére maga az intézményesség megmaradása vált kérdésessé. Gyakran már nem az intézmény tartalmi munkája, a könyv mondanivalója, a prédikáció hitbeli mélysége, hanem ezek megléte, pusztán magyarnyelvűsége került a középpontba. Ebben a helyzetben a magyarság részben önértékké vált, ám a magyarságon belül nem működő kommunikációról nem vettek tudomást. Kényszerű módon kialakult - erősödött - az intézményes közlésekben az utalásos, áthallásos nyelv és jelzésrendszer. Az ún. összekacsintás, amikor a közlő úgy gondolhatta, hogy egy-egy jelzéssel, utalással minden fontosat elmondott, a befogadó pedig vágyait és reményeit igyekezhetett beleolvasni a hallottakba[29]

Mindez azzal járt, hogy a magyaros motívumokat, a magyarosságot, a közlés valódi tartalmától eltekintve hitelesítő pecsétnek tekintették. Az identitás jelképei a mobilitási és a modernizációs problémák feldolgozási igénye nélkül működtek. A konkrétság és a szakszerűség háttérbe szorult az összekacsintások és a szimbólumok utalásos rendszerével szemben. A magyar apparátus és a vezető értelmiség egy része önmaga védelmében összecsúsztathatta saját intézményes érdekeit az erdélyi magyarság érdekeivel. A perspektíva nélküli, egyre lehetetlenebb helyzetben az erdélyi magyar értelmiség és a középosztály egy része új lehetőségeket keresett. Sokan a kitelepedést választották. Mások, kis szűk csoportokban megpróbáltak informális fórumokat teremteni a kisebbségi nyilvánosság biztosítása érdekében. Ilyen volt a petíciózás hagyományával szakító Ellenpontok című szamizdat kiadvány, amely már konkrét emberi-jogi sérelmek alapján követelésekkel fordult a nemzetközi fórumokhoz.[30] A nyolcvanas évek közepétől a Limes kör mint értelmiségi vitafórum próbált munkaprogramot kidolgozni a Ceausescu-rendszer kritikájára.[31] 1989-ben jelentkezett a konkrét sérelmeket, összefoglaló jelentéseket közlő Kiáltó Szó című szamizdat kiadvány, amelynek két száma jelent meg a decemberi események előtt.[32]

Az előbbiekben leírtak a romániai magyarság politizálását sok mindenben 1989 után is meghatározzák. Például azáltal, hogy a felülről szerveződő RMDSZ politikai apparátusát, működését az 1989 előtti magyar intézményrendszerben uralkodó, az erdélyi magyarság vélt érdekeit felvállaló paternalista szemlélet alakítja. Az ezzel szembeni törekvések általában egységbontónak nyilváníttatnak.

Az egység fenntartásához állandóan szükséges a veszélyeztetettség érzete is. Ezért a problémákat a román-magyar viszony szemszögéből kezelik. Hogy mi az erdélyi magyarság tényleges érdeke, ezt addig nem lehet megtudni, míg a közvéleményt a vágyak és félelmek határozzák meg, és nem érdekei. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a regionális vagy csoportérdekeknek intézményesülési lehetőséget biztosítanak, ami minden bizonnyal az RMDSZ szerepének megváltozását is maga után vonná. Egyrészt azért, mert mint politikai párt szakíthatna azzal az illúzióval, hogy a magyarság autonómiájának lehetséges megtestesítője, hisz parlamenti pártként elsősorban jogvédelmi munkára szorítkozik tevékenysége. Másrészt helyi szervezetei nem működnek, és ez azzal járhat, hogy továbbra is felülről történik a magyarság vezetőinek kiválasztása. Harmadrészt az RMDSZ felülről szervezettségé-nek és a kisebbségi társadalom ügyeiben betöltött monopolhelyzetének tudható be, hogy míg kifelé liberális és demokratikus értékeket hangsúlyoz, a parlamentben ezekért küzd, addig az erdélyi magyarság belső életében inkább mint a tekintélyelvűség képviselője jelentkezik. Ezért sokszor nem is tudatosan a társadalmi önszerveződések, az érdekelkülönülések, a lokális törekvések kerékkötőjévé válik az információk, az érdekképviselet és az infrastruktúra egy részének monopolhelyzetű birtoklása miatt. Ha ezen sikerül változtatni, tehát vala-mennyire depolitizálni a kisebbségi társadalmat, akkor az RMDSZ-nek mint politikai érdek-képviseleti intézménynek is megerősödik a legitimitása. Jelenleg a magyarságuk mellett szavazók kénytelenek akkor is a pártra voksolni, ha politikájával nem értenek egyet.

Sztálin halála után a közép-kelet-európai államoknak a nyílt erőszakuralom és az osztálytudatos legitimáció helyett új eszközökre volt szükségük berendezkedésük elfogadtatásához. Olyanokra, melyek segítségével az egyén könnyen azonosulhat az állami akarattal és a helyi vezetők önállósodási törekvéseivel. Mindez a nemzetállami legitimáció formájában még a háború előttről készen állt: nemzeti szimbólumok, eszmények és sérelmek hangoztatásával. Ezeknek az elemeknek a propagandisztikus működtetése az NDK-t és Magyarországot kivéve az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején mindenütt megindult. Az előbbi ország esetében a másik német állam létezése miatt, illetve a történelmi hagyományokból adódóan nem került sor az alkalmazására. Magyarországon pedig a nemzettudat hangoztatásával 1956-tal is szembe kellett volna nézni. A hatvanas években Illyés Gyula és a „népi” írók[33] vetették fel hangsúlyosan a nacionalizmus-patriotizmus kérdésével együtt a határon túl élő magyar kisebbségek ügyét. Az erdélyi magyarság helyzetét nemzeti sérelemként elsősorban mint kulturális és demográfiai problémát értelmezték. Szorgalmazták a hatalom határozottabb fel-lépését a határon túl élő magyarság érdekében, részben nekik köszönhető, hogy a „magyar-kérdés” visszakerült a kulturális nyilvánosságba, és megnőtt ezáltal az érdeklődés a kisebbségben élő magyarság iránt. Csoóri Sándor vetette fel Duray Miklós Kutyaszorító című kötetéhez írt előszavában, hogy a kisebbségi kérdés kezelése nem képzelhető el a teljes politikai, társadalmi és gazdasági rendszer megváltoztatása nélkül. Szintén Csoóri Sándor, Ilia Mihály, Görömbei András, Czine Mihály és mások felbecsülhetetlen érdeme, hogy a nyolcvanas évek elejéig kapcsolatok alakultak ki az erdélyi magyar kulturális élet meghatározó egyéniségeivel. Ez volt az egyik, de talán a legfontosabb csatorna, amelyen keresztül a magyarországi politikai elit tájékoztatást kaphatott az erdélyi helyzetről.

A hetvenes évek végétől a Magyarországon kialakuló demokratikus ellenzék különösen a Romániából érkezett Tamás Gáspár Miklós, később Ara-Kovács Attila közírói és szervezői tevékenysége révén vált fogékonnyá a kisebbségben élő magyarság problémáira. Ara-Kovács Attila megszervezte és működtette az Erdélyi Magyar Hírügynökséget, amely először szolgáltatott rendszeresen híreket a külföldi és magyarországi tömegtájékoztatásnak az Erdélyben történtekről. A demokratikus ellenzék orgánumaiban, a Beszélőben és a Hírmondóban az erdélyi magyarság helyzetét nem mint nemzetpolitikai kérdést, hanem mint az adott ország történeti adottságainak, politikai, gazdasági helyzetének emberi-jogi dimenzióját tárgyalták a sérelmeket. Legnagyobb érdemük abban volt, hogy felhívták a külföldi közvélemény figyelmét a romániai emberi-jogi problémákra épp akkor, mikor Ceausescu kapkodó lépéseket tett külpolitikai sikereinek megőrzése érdekében.

A nemzeti-kisebbségi problémákat némelyek a nyolcvanas évek elején kezdték el ki-használni. Ennek jele volt az István, a király bemutatása és Száraz Györgynek a román rágalmakra válaszoló írása. Ez azonban sohasem vált olyan méretű propagandakampánnyá, mint a környező államok hasonló akciói. A nyolcvanas években szakszerűsödő magyarországi politikai elit a vezető értelmiségiek tiltakozásai jóvoltából értesült a határokon kívüli magyarság helyzetéről, és az 1986-tól kezdődő menekültkérdésben már élesen szembesült a romániai magyarság tragikus helyzetével. A román-magyar konfliktus a diplomácia szintjén a kisebbségi kérdésnél szélesebb problémává, két szemléletmód és politikai stratégia össze-ütközésévé vált. A demokratikus ellenzék propagandája mellett a magyar hivatalos álláspont szakértőinek, Szokai Imrének és Tabajdi Csabának köszönhetően, az erdélyi kérdés nem csupán mint magyar ügy, hanem mint a megoldandó európai kisebbségi konfliktusok egyike került a nemzetközi fórumok elé.[34] Fontos továbbá, hogy a problémát nemcsak a magyar-román viszony részeként, hanem mint strukturális kérdést kezelték. Nekik köszönhető a Németh-kormány időszakában a határon túli magyar kisebbségekkel foglalkozó első magyarországi államigazgatási intézmény létrehozása és a magyarországi nemzetiségi törvény megalkotásának elindítása.[35]

Az Antall-kormány kisebbségpolitikájának kritikája nem ennek a tanulmánynak a fel-adata. Érintőlegesen azonban mindenképp utalnom kell néhány jelenségre. A hazai nemzetiségi törvény vitája kapcsán kiderült, hogy a nemzetállami vagy autonomista koncepció nem köthető pártokhoz.[36] Ezzel együtt az is jól látszik, hogy nincs egységes kormánypolitika sem a hazai, sem a határokon túl élő kisebbségek ügyében. A Határon Túli Magyarok Államtitkársága, a szerveződő Teleki Alapítvány fontos, pozitív tevékenységével szemben gyakran megfigyelhető az MDF-en belüli tisztázatlan, propagandisztikus, sérelmi politizálás. Ezzel kapcsolatban több veszélyforrásra kell felhívni a figyelmet. Egyrészt az MDF propagandájában fontos helyre került a határon túli kisebbségek ügye, de ez sokszor megragad a moralizáló propaganda szintjén. A kisebbségi kérdést a nemzeti és az egyéni sérelmek össze-kapcsolódásaként jelenítik meg, a kultúrfölény állandó hangsúlyozásával. Mindez akadályozza a tagoltabb kép kialakulását, azt is, hogy a kisebbségi sorban élő magyarokat egyenrangúként vállalják. A másik probléma a kormányzati intézkedések elmaradásából adódik. Ilyenek többek között a nemzetiségi törvény megalkotásának elhúzódása, a megfelelő minisztériumi infrastruktúra kiépítése a határon túli magyar intézmények és az anyaországbeli hasonló intézmények állandó kontaktusának megteremtése érdekében. Ez a kormány a jó szándékú kezdeményezések ellenére[37] sem tudja a kérdést megfelelően kezelni nemzetállami legitimációja és a tekintélyelvű klientúrákra épülő politikai szemlélete miatt. Az anyaország a nemzetközi jogvédelem mellett az összmagyarság intézményei közti kommunikációban segédkezhet. De ha a társadalmi önszerveződésekkel, érdekszervezetekkel, sőt saját közigazgatási szervezeteivel idehaza is bajosan kommunikál, mit várhatunk a határon túl? A célja-inak megfelelő kisebbségpolitikai elit támogatását.[38] Ez pedig nem segíti a kisebbségi társa-dalom belső önépítését. Külön veszélyforrást képez az a lehetséges kormánytörekvés, hogy a következő parlamenti választás középpontjába a határon túl élő magyarság ügyét szeretnék állítani.[39] Mint már utaltam rá, ebben az a veszélyes, hogy a társadalom jelentős része nem-csak a nemzeti retorikára, hanem a tényleges kisebbségi problémákra is érzéketlenné válik. Mindez azzal járhat, hogy egyfajta szemléletbeli visszaesés is bekövetkezhet. A „megrontatlan”, tiszta, népies világ iránti vágyakozás területévé válhat így a erdélyi problémakör, amelyet példaként állíthatnak a (szó rossz értelmében) kapitalizálódó Magyarország elé.[40]

Az ellenzéki pártoknak léteznek határozott elképzelései a kisebbségi kérdésnek nemzet-közi jogi normák alapján történő kezelésére, és a kormánypártnál jobban törekszenek szélesebb kisebbségi érdekek és vélemények befogadására. Azonban félnek egy-egy kinti csoport nyílt támogatásától, mert úgy vélik, hogy így gyengítenék a magyarság egységes politikai súlyát.

A Romániából áttelepültek döntését a szabad lakóhelyválasztás jogának elfogadásán túl azért sem bírálhatjuk, mert sohasem próbáltuk ki a „híd szerepet” Ártándtól keletre. Az Erdélyből érkező, a kötelességtudatra figyelmeztető, hazahívó üzenetek közös jellemzője, hogy nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy az ember nem mindig „szolgálatból”, nemzeti öntudatból él valahol, hanem azért, mert közösségi élete oda köti. A romániai életlehetőségek beszűkülését, a magyar azonosságtudat vállalásának nehézségeit sokféleképpen Iehet ellen-súlyozni. A kitelepedés mint végső megoldás nem csupán a „magyarként itt nem lehet élni” helyzetmegítélés elfogadására vezethető vissza, hanem sokkal inkább arra a tényre, hogy a magyarok számára Erdélyben nem volt biztosítva a társadalmi mobilitás lehetősége. Az élet-formaváltásra törekvőknek a szokás és tekintély szervezte falvakból, a románság mértéktelen betelepítésével felzaklatva lesilányított városokból perspektívák hiányában el kellett jönniük. Új élet kezdésére, azonosságtudatuk megőrzésével, csak Magyarországon volt lehetőségük. Az áttelepülteknek ideát is meg kellett fogalmazniuk döntésüket, és erre szolgált a leegyszerűsített „nem lehet^”.[41]

Ennél sokkal nagyobb befolyással rendelkezik a Romániából áttelepült humán értelmiségi elit, amely szaktudásával vesz részt a tömegkommunikációban, és szakértői szerepet tölt be a politikai életben. Ez természetes dolog, de éppen ezért néhány veszélyforrásra oda kell figyelni.

Az egyik ilyen jelenség az Erdélyből eljövetel feldolgozatlanságának túlkompenzálása. Ez sokaknál úgy jelentkezik, hogy a létező elég szomorú képet még tragikusabbra festik, magyarázva kitelepedésük jogosságát. Néha már-már szinte az a gyanús, aki odaát maradt. A másik jelenség a feltételezett erdélyi érdekek harcos képviselete, az anyaország közömbösségének bírálata. Ezek azonban akkor válnak veszélyessé, ha szakértői véleményként jelennek meg a nyilvánosságban.

A másik ilyen jelenség, hogy a jelenleg megoldatlan helyzetben különböző rendezési elképzeléseket fogalmaznak meg, általában a nemzeti önrendelkezés elve alapján. A tervezetekben azonban a szuverenitás hangsúlyozásakor csak a külső szuverenitásról beszélnek, és a belső, demokratikus döntésmechanizmusokról már nem szólnak. Ebben benne van helyzetük lehetetlensége, hisz akik eljöttek, már nem az erdélyi társadalom tagjai. Szereptévesztésben élnek, hiszen a problémák nemzetközi nyilvánosság elé tárásán túllépve, az erdélyi magyarság véleményének figyelembevétele nélkül lépnek fel állítólagos történelmi érdekek képviselőiként.[42]

A harmadik szemléletbeli jelenség szintén a helyzet lehetetlenségéhez kapcsolódik. A „nem lehet” kérdését átélő értelmiségiek gondolkodásában a helyzet megoldatlansága olyannyira középpontba kerül, hogy minden ennek rendelődik alá. Végső soron egy olyan világkép alakulhat ki, amelyben a cél szentesíti az eszközt, revizionista vágyaktól az épp aktuális nemzetközileg is elfogadható jelszavakig (emberi jogok, kollektív jogok, önrendelkezés stb.). Az Erdélyből áttelepült értelmiségiek egy része úgy érzi, a magyarországiak akadályozzák előrejutásukat, az anyaországi értelmiségiek körében pedig gyakori az a vélekedés, hogy az Erdélyből átjöttek kapcsolataik révén könnyebben előrejutnak, kulcspozíciókat foglalnak el a szellemi életben. Valójában tapasztalataim szerint az átjöttek a kisebbségi kérdéskörben szaktudásukat adják, illetve politikai döntéseket legitimálnak, de nem rendelkeznek döntési pozíciókkal. (Ez nem újkeletű konfliktus, Trianon óta állandóan jelen van.)

Régebben Magyarország vélt érdekeire való hivatkozással nem foglalkoztak érdemben az erdélyi problémákkal. Napjainkban pedig épp fordítva, az a félő, hogy a kisebbségi kérdéssel olcsón moralizálgatva az egész nemzet érdekeit érheti távlati sérelem.

Nehéz megtalálni ezekben a kérdésekben a prioritások közti egyensúlyt. Ebben csak az segíthet, ha a határon túli magyarság képviselőit egyenrangú partnerként kezelik. De tudhatjuk-e, hogy mit akarhat az erdélyi magyar társadalom sokszínű intézményrendszer nélkül? Ez utóbbi szükségességét az a nagypolitikai tervezgetésekből kimaradó lehetőség is erősíti, hogy adott nemzetközi vagy romániai belpolitikai helyzetben épp a megerősödő magyar kisebbség fordíthatna sorsának alakulásán. Egy tagolt érdekstruktúrát képviselő kisebbségi intézményrendszer létrejötte nagyban csökkentené, pontosabban helyére tenné a magyarországi pártpolitika és az Erdélyből származó politikai szakértők szerepét.

Összefoglalva: az erdélyi magyarságról kialakult torz kép oka többek között az, hogy a romániai magyar intézményrendszer átalakulása nagyon is hiányos, valamint hogy a magyarországi kormánypolitika elhanyagolja emberi-jogi koncepciójának kialakítását, és felcseréli azt nemzeti retorikára.

(A kisebbségi önszemlélet megújításának lehetősége) Az egységet előtérbe helyező szemléletet Magyarországon a „törzsi háborúk” (SZDSZ-MDF propagandaharcok) számolták föl. Az erdélyi magyar közéletben „törzsi” frontok hiányában erre még nem került sor. Ezért ebben a közegben mindenféle ideologizálást, nemzedékesdit félretéve, jobban megragadhatók ennek a személyekhez, művekhez és vitákhoz jól köthető szemléletnek legfontosabb (némileg leegyszerűsített) jellemzői.

1.  A hagyományos mitikus (a társadalmi folyamatoktól elvonatkoztatható), heroikus (a sérelmekre és az azonosságtudat önmagáért való fenntartására koncentráló) kisebbségi közösség fogalmának elvetése. Az egyneműsítő, a feltételezett, felülről megfogalmazott érdekek mögé tekintély alapján egységet rendelő politizálás elutasítása. Ezzel szemben áll a valós társadalmi folyamatokat szakszerűen elemző munkával egy differenciált, sokféle érdeket és értéket magában hordozó társadalomkép megfogalmazása. Ezáltal a kisebbség sorsát formáló folyamatokat sem csak a kisebbség-többség viszonyban lehet értelmezni.

2.  Az áthallásos jelzésrendszer, az utalásos politizálás elutasítása. Pusztán a magyar nyelv használata nem érték. A magyarság nem önérték. Az alkotás létrehozása, a cselekvés és megítélésük elvonatkoztat a kisebbségi helyzettől, kiszabadul „a vakok között a félsze-műség” szemléletmód csapdájából, és sajátos körülmények között egyetemes értékekkel, szakszerűen keresi a választ a helyzet adta dilemmákra. Az alkotás, a közéleti tevékenység értékét nem a kisebbségi szolgálat, a hűség ethosza, hanem esztétikuma, szakszerűsége ha-tározza meg.

3.  A felülről szervezett mozgalmakkal szemben a civil társadalmi kezdeményezések jelentősége megnőtt. A tekintélyelvűség elutasítása, a pluralizmus és a tolerancia jegyében.

4.  A szellemi életben az összegyűjtéssel, reprodukálással, az expanzivitással szemben az analizálás, az önmagára figyelő elmélyülés, a személyesség került előtérbe. Nemcsak a sajátos létezési módot akarják leírni, bemutatni, hanem a kisebbségi lét miértjeire is keresik a választ.

Mindezek így egységesen csak egy ilyen katalógusszerű összeállításban léteznek együtt. Az erdélyi magyar közéletben jelen vannak, de igazi vitára, manifesztálódásra eddig fórum hiányában nem került sor. A szemléletkülönbségek jól nyomon követhetők Magyari Vincze Enikőnek és Nagy Olgának az erdélyi néprajztudományról folytatott vitájában, a kaposvári-kisvárdai színházi találkozó kapcsán elhangzott nyilatkozatokban, Demény Attila Székelyfonójának fogadtatásában, a Limes és a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport székely-udvarhelyi vitájának történetében, valamint a Korunknak az erdélyiségtudattal foglalkozó tematikus számában.

A fent ismertetett szemléletváltás kapcsán a teljesség igénye nélkül kell utalni Balla Zsófia, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc, Szőcs Géza, Visky András, Egyed Péter irodalmi munkásságára, a Jelenlét című irodalmi lap szerzői körére, Baász Imrére és a Medium Artokat létrehozó sepsiszentgyörgyi társaságra, Tompa Gábor és Demény Attila színházi működésére, Cs. Gyimesi Eva irodalomelméleti és kritikai munkásságára, a csíkszeredai Kultúrantropológiai Munkacsoport tevékenységére, Fábián Ernő, Bíró Béla, Rostás Zoltán közírói működésére és Salat Levente Korunk-beli szerkesztő munkájára.

Ez természetesen nem jelent klisézést, más-más helyzetekről és gondolkodásmódokról van szó. A másságok kritikája nem erkölcsi ítéletek osztogatására, hanem okulásunkra szolgál.

Ennek az írásnak nem a „megoldások” leírása volt a célja; mindezeket azért tartottam fontosnak elmondani, mert hosszú távú kelet-európai átalakulási folyamat kezdeténél tartunk. Az eddigi fejleményekből meg lehet állapítani, hogy először a politikai élet, majd a gazdaság és végül leglassabban a társadalom átalakulása megy végbe. Ezek az évtizedekig tartó folyamatok Romániában valószínűleg nagy kanyarokkal, hosszú ideig elhúzódnak. A politikai átalakulásban létszámából adódóan is kiszolgáltatott a magyarság. A privatizációban és a piacgazdaság kialakításában regionális szinten és bizonyos ágazatokban már jobb eséllyel indulhatnak az erdélyi magyar vállalkozók. A legtöbb lehetőség a helyi társadalmakban, a civil társadalmi kezdeményezések kibontakozásában mutatkozik. Ezen önszerveződések hatékony működtetésével a magyarság, a politikai és a gazdasági szférában is komoly pozíciókra tehet szert. Ezáltal a „közösségi élet sodrása” is megerősödhet, mintegy perspektívát biztosítva, és a többségi nép felé is mintákat közvetítve, kölcsönösen oldva a félelmi görcsöket. Az ehhez szükséges szemlélet azonban megköveteli a nemzetállami illúziókkal és a félelmi előítélet-rendszerrel való szakítást.

Ez van az erdélyi hátizsákban.